szovjet-orosz
zeneszerző, zongoraművész és karmester
SZKÍTÁK - szvit, első nagyszabású zenekari műve, pályafutásának első botrányköve. 1914-ben, röviddel konzervatóriumi tanulmányai befejezése után, elhatározta, hogy táncjátékot ír a szkítákról és mondabeli isteneikről. Tervéről beszélt Gyagilevnek, aki nem lelkesedett a megvalósításért, ezért zenekari szvit formájában dolgozta fel témáját. Az első tétel a szkíták napistenéhez szóló fohászt, valamint a Veles lányának, Alának bemutatott áldozatot jeleníti meg. A második tételben a Gonosz Istenének fékevesztett tánca zajlik hét pogány szörnyeteg körében. A következő, lassú darabban a Gonosz Isten átkot hoz Alára, akit a Hold Leányai vígasztalnak. A finálé során Lolli, a szkíta hős megmenti Alát a Nap Istenének segítségével. A darab napfelkeltével ér véget. A művet 1916-ban maga a zeneszerző vezényelte a pétervári bemutatón. KLASSZIKUS SZIMFÓNIA - 1917-ben írta első szimfóniáját. Célja az volt, hogy a korszerű zenei technika és kifejezőeszközök segítségével Haydn és Mozart szimfóniáinak nyomdokába lépjen. Ezért művét számozás helyett a "klasszikus" melléknévvel látta el. Ami a formát (arányos) és a hangszerelést (gazdaságos, világos) illeti ez valóban sikerült. A harmónia- és melódiavilág Prokofjev félreismerhetetlen sajátja. E kettősség révén a mű könnyen érthető és rendkívüli népszerűségre tett szert. Az első tétel két témáját a hegedűk exponálják - ezek nem viszonyíthatók egymáshoz a klasszikus fő-, illetve melléktéma relációjában, mivel jellegük igen hasonló: eleven, sziporkázó, szellemes és vidáman gunyoros mindkettő. A fagott kísérete a második témának különösen humoros karaktert kölcsönöz. A lassú tétel ugyancsak hamisítatlanul Prokofjevre valló, karcsú és érzékeny dallamát a hegedűk szólaltatják meg. A Gavotte feliratú harmadik tétel már címével is archaizál. Középső szakasza Musette. Szikrázóan szellemes és virtuóz a finálé is. A Klasszikus szimfóniát 1918-ban a szerző vezényletével mutatták be Pétervárott. A BOHÓC - című zenekari táncjáték-szvitet Gyagilev megbízásából írta 1915-től 1920-ig. A darabot az Orosz Balett 1921-ben mutatta be Párizsban. Később zenekari szvitet is készített a mű zenéjéből, ez Brüsszelben hangzott fel első ízben 1924-ben. A táncjáték hátborzongató humora minden tekintetben méltó lehetett arra, hogy Prokofjev zenét írjon hozzá. A téma egyébként orosz népmeséből származik: a bohóc és felesége elhatározzák, hogy megtréfálják a többi bohócpárt. Eljátsszák az asszony meggyilkolásának, majd újra feltámadásának jelenetét. A többi bohóc, példájukon felbuzdulva, valóban megöli feleségét. Hogy bosszújuktól elmeneküljön, Sut, a bohóc női ruhába öltözik, és mint fiatal leány, meghódít egy gazdag kereskedőt, aki feleségül veszi. Száz mulatságos bonyodalom után ér véget a táncjáték. RÓMEÓ ÉS JÚLIA - Shakespeare tragédiájára írott táncjátékát a moszkvai Nagy Színház együttesének szánta. A színpadi bemutató előtt hangversenyen mutatta be a moszkvai közönségnek 1935-ben a mű zenéjét. A darabból két hangversenyszvitet állított össze, az elsőt 1936-ban Moszkvában, a másodikat 1937-ben Leningrádban mutatták be. A két szvit a tragédia cselekményének megfelelően a következő tételekből áll - I. szvit: A táncoló nép; Jelenet; Madrigál; Menüett; Álarcosok; Rómeó és Júlia; Tybalt halála. II. szvit: A Montague-k és Capulet-ek; Júlia fiatal leány; Lőrinc barát; Tánc; Rómeó és Júlia búcsúja; Antillai leányok tánca; Rómeó és Júlia sírja. V. SZIMFÓNIA, B-DÚR - 1944-ben keletkezett, mindössze egy hónap alatt. Az emberi szellem dicséretét zengi benne a komponista, a szellemét, amelyen nem lehet úrrá a háború embertelensége. Innen a mű komoly, sőt, emelkedett hangja. Ez a hang uralkodik a nagyszabású, méltóságteljes első tételen is, amely - a szimfóniák nyitó tételeitől eltérően, lassú zene. A második helyen álló scherzo bravúros fordulataival, fanyar hangzásával már közel áll ismert zeneszerzői énjéhez. Utána ismét lassú tétel következik, nem nélkülözve a tragikus hangulatot sem. Ennek a hangulatnak ünnepélyes feszültségét oldja fel a mozgalmas és vidám finálé, amelyben Prokofjev egy-egy pillanatra visszaidézi az előző tételek áradó líráját is. A szimfóniát maga vezényelte a moszkvai bemutatón, 1945-ben. VII. SZIMFÓNIA, CISZ-MOLL - utolsó zenekari műve: 1952-ből származik. Csupa derű, életöröm: nem hiába kapta az "Ifjúság" címet. Csodálatos bőségű dallamvilága nagyszerűen megszerkesztett forma keretén belül érvényesül a kompozíció négy tétele során. Ez a dallamosság Prokofjev jellegzetesen színes és kifejező melodikáját az orosz népdalkincs hagyományaival társítja. Az első tételben e kétféle elem egy harmadikkal, lendületes mozgalmi induló hangjával tetéződik. A második tétel alapeleme a tánc. Mintha egyetlen ringó-suhanó keringődallam fonná át az egész mindenséget, olyan lenyűgözően, magával ragadó lendülettel hat ez a táncos forgatag. A harmadik tétel elmélyült lírai közjáték, meghatott ábránd, tűnődő emlékezés. A finálé ismét dinamikus mozgással, gesztusokkal, fintorokkal, szellemesen kihegyezett csattanókkal teli kacagó és zsongó muzsika. PÉTER ÉS A FARKAS - 1936-ban komponálta zenekarra és narrátorra szóló szimfonikus költeményét, amelynek célja a gyermek-hallgatók szórakoztatása, másrészt az, hogy a játékos élmény közben megtanítsa a gyermekeket az egyes hangszerek sajátos hangzására és kifejezési módjára. A mese valamennyi alakját egy-egy hangszerrel jelképezi, illetve egy-egy olyan karakterisztikus dallammal, amely egy bizonyos hangszeren megszólaltatva szimbolizálja a szereplőket: a kismadár témája fuvolán hangzik fel, a kacsáé oboán, a macskáé klarinéton, nagyapáé fagotton, a farkasé három kürtön, Péteré a vonósok együttesén, a vadászok lövéseit pedig az ütőhangszerek szólaltatják meg. A témák e gazdag készletéből a zeneszerző a narrátor prózai elbeszéléséhez alkalmazkodva válogatja ki a megfelelőket. Ízelítő műveiből - videó:
|
A
szoncovkai uradalmi főintéző egyetlen fia egy zsenitudattal nevelt,
elkényeztetett, magának való kisgyerek volt. Hangszeren játszani édesanyja
tanította elsőként. Hamar Pétervárra került a konzervatóriumba, ahol a
tehetséges fiút bemutatták Glazunovnak és Rimszkij-Korszakovnak, később
Ljadovnak. 1904-ben kezdte meg konzervatóriumi tanulmányait, többek közt
Rimszkij-Korszakovtól tanult hangszerelést, zeneszerzést, zeneelméletet,
zongorajátékot és dirigálást. 1909-ben fejezte be zeneszerzői, öt évvel
később zongorista tanulmányait, orgonatanulmányait 1917-ig folytatta.
Zongoristaként első nyilvános koncertjén saját,
Ördögi látomások
című művét adta elő 17 évesen, később is előszeretettel játszotta a maga
által írt darabokat. 1911-ben szerezte első zongoraversenyét, három évvel
később első nagyobb lélegzetű zenekari művét, az eredetileg táncjátéknak
szánt
Szkíta
szvitet. 1915-ben Dosztojevszkij műve nyomán kezdte komponálni
A játékos
című operáját. Ezután született egyik legsikeresebb zenekari műve, első
szimfóniája. A darabot ő látta el a "klasszikus" jelzővel, mert a
bécsi klasszikusok nyomdokába akart lépni, harmóniavilága ugyanakkor már
saját stílusát tükrözte. Prokofjev összesen hét szimfóniát írt, az utolsót
halála előtt két évvel. 23 évesen kapott zongoraművészi és karmesteri
diplomát. Az akadémikus mesterek nehezen tűrték Prokofjev kopogós, szikár és
lényegre törő játékát. 1918 májusában külföldi vendégszereplésre indult. A
másfél éves út során meghódította Amerikát, Európát, Japánt. 1919 és 1923
között írta korai korszakának olyan remekműveit, mint a
Három narancs szerelmese
(bemutatva 1921) és a
Tüzes angyal
című opera. A húszas évek elején Párizsba ment, ott tíz esztendőt töltött.
Két balettet komponált Gyagilev Orosz Balettje számára (az orosz népmesei
témán alapuló
A bohócból
később zenekari szvit is született), és 3-3 szimfóniát és zongoraversenyt
írt. Közben, 1927-ben látogatást tett a Szovjetunióban, ahol ünnepelték -
1932-ben végleg hazatért. Hazatérését követően írt filmzenét (Eizenstein A
jégmezők lovagja című alkotásához), balettet (Rómeó
és Júlia, Hamupipőke),
operát Tolsztoj
Háború és béke
című regénye alapján, a mű egyben a 2. világháború szörnyűségeinek
lenyomata. Elkészítette gyermekmeséjét, a
Péter és a farkas
című szimfonikus költeményt. A második világháború alatt hazafias, lelkesítő
darabokat komponált, 7. zongoraszonátájáért 1943-ban kitüntették. A háború
befejeződése után 1948-ban több más zeneszerzőtársával együtt számos bírálat
érte, stílusát formalizmusnak minősítették, a nyugat dekadens zenéje iránti
szimpátia vádjával illették. Elsősorban a nyílt nemzeti jelleg hiányát
vetették szemére. Ennek következtetéseit levonva revideálta zeneszerzői
módszereit, és megpróbált műveinek direkt politikai mondanivalójával,
egyértelműen hagyományos stílusával beilleszkedni az ötvenes évek
szellemébe. Megírta a
Békeőrségen
c. oratóriumot és
Téli tábortűz
c. szimfonikus szvitjét. 1951-ben ismét kitüntették. Utolsó jelentős
kompozícióját, a
Kővirág
című táncjátékot halála után egy évvel, 1954-ben mutatták be Moszkvában.
Prokofjev hat alkalommal kapta meg a Sztálin-díjat, 1946-ban egy év alatt
háromszor, az 5. szimfóniáért és a 8. zongoraszonátáért, a Rettegett Iván
című filmzenéért, valamint a Hamupipőke című balettért. 1947-ben az orosz
szovjet köztársaság népművésze lett, 1957-ben pedig posztumusz Lenin-díjjal
tüntették ki utolsó szimfóniájáért.
