francia
zeneszerző
Poulencet nevetséges figurának (az arca és egész külseje a francia komikusra, Fernandelre emlékeztetett), udvari bolondnak, ravasz bohócnak tartották. A világ szemében ő volt a könnyű léptű muzsikus, aki a maga music-hallbeli rutinjával hipp-hopp tovatáncol, és arcán örökös mosollyal, fütyül a világra. Ennek ellenére nagy dalszerző lett belőle. Volt stílusa, ízlése, füle a szavak ejtéséhez, a prozódiai sémákhoz, a hangjegyek és a prozódia viszonyához. Kivételes tehetség volt. Egyik kedvenc eszköze a váratlan moduláció fél fokkal lejjebb. A politonalitással és más, akkor haladó eszközökkel való kacérkodása ellenére többnyire hármashangzatokra, tonika-domináns viszonyokra épülő harmóniarendben komponált. Karrierje kezdetén, az I. világháború végétől a harmincas évek elejéig könnyed, divatos, törékeny gyöngyszemeket komponált: a kis zenekarra írt Aubade-ot, A szarvasünők című balettzenét, a zongorára komponált Mouvements perpétuels-t, a Le bal masqué dalciklust, amely magában foglalja a Le Bestiaire-t. A D-moll versenyművét (két zongorára és zenekarra) 1932-ben komponálta és ugyanez évben az IGNM velencei fesztiválján mutatta be - Jacques Fevrier közreműködésével - a két zongorára írt d-moll koncertet. A mű sok tekintetben a könnyűzene kategóriájába tartozik, a zongorák mutatós virtuozitása és témáinak szentimentális dallamossága folytán. A dolog természeténél fogva a gyors tételekben az előbbi, a lassú középső tételben az utóbbi jellemvonás domborodik ki fokozott mértékben. Később komolyabb művek következtek: a G-dúr mise (1937) és az Orgonaverseny (1938). Ebből az időből származik egy remek dalsorozat, benne a Banalités, a Chansons villageoises, a Tel jour, telle nuit, a Caligrammes. A II. világháború alatt operát komponált Tiresias keblei (1944) címmel; ebben visszatért bohóckodó korszakához. Mint ilyen kivételes mű, ugyanakkor hamisítatlan offenbachi hancúrozás - komisz és bájos. Élete utolsó húsz évében a vallásos zene felé fordult. E művei az egyszerű és szép Glóriában (1961), valamint a A karmeliták párbeszédei (1953 - ősbemutatón, a milánói Scalában olaszra fordítva hangzott el 1957. január 26-án) című operában kulmináltak. Az opera, éppúgy, mint a legtöbb műve, intim, bensőséges. Poulenc sosem volt a széles gesztusok embere. A maga különös módján a Karmeliták olyan korai és könnyed kompozíciókra emlékeztet, mint a Les biches és az Aubade. Megvoltak a maga kis trükkjei, és állandóan ezeket ismételte. De a vége felé rövid lélegzetű, finom dallamai intenzívebbé váltak, a könnyed évődésnél jóval többet fejeztek ki. A Karmeliták Blancheának és Constance-ának első kettősében egy különleges, apró téma (szinte csak mottó), amely mindig fölhangzik, valahányszor a halál kerül szóba, meglepő érzelmi hatásával, a koncentráció fokuszálásával. De közeli rokona az 1940-ből származó, szalonzene jellegű Szextett egyik témájának, később, 1961-ben pedig újra feltűnik a Glóriában. Ugyanannak a témának a három esetben teljesen más az érzelmi töltete. Unokaöccse, Jérome Poulenc szerzetes kérésére zenésített meg négyet Assisi Szent Ferenc imái közül, férfikórusra. Ez a négy ima olyan tartalmat őrzött meg, amely nagyon közel áll Szent Ferenc eredeti kifejezésmódjához. Három ima négy szólamra íródott: egy tenorra, két baritonra és egy basszusra. A negyedik imában maga Szent Ferenc szól buzdítóan társaihoz. Ahogyan a könyörgés kibontakozik, a hangok is kibomlanak a kórusban. A szövegek változatosságának hála, a zeneszerző zeneileg gazdag és kifejező formákba önthette művét. Ízelítő műveiből - videó:
|
Ő
volt a
Hatok
legerősebb és legegyénibb tagja. Párizsban született, édesapja a Poulenc
Freres vegyészeti cég egyik alapítója volt. Édesanyja tehetséges amatőr
zongorista, sokszor tartott házukban zenei esteket, ő volt az első tanára.
Ötéves korában kezdett zongorázni tanulni, tizenhat éves korában Ricardo
Vines növendéke lett. 1917-ben írta első kompozícióját a
Néger rapszódia
című zongoradarabot, ami első zeneszerzői sikere lett, mindössze 18 évesen!
Az 1919-ben komponált két dalciklusával (Le
Bestiaige, Cocardes)
szellemes iróniája tűnik ki. Ebben az időben Satie hatott rá. Az első
világháború után a
Hatok
csoportjának tagja lett és a villámgyors csattanókkal teletűzdelt,
szatirikus, olykor szemtelen hangú zenék mesterének bizonyult. Szerinte a
csoport közös vonása
