olasz zeneszerző
ORFEO - 1607 farsangjára írta első operáját - melyet így hív - Favola in Musica (Mese zenében elbeszélve). A zene hatalmának szimbóluma, a görög mítosz varázserejű lantosa Orfeusz, aki énekével még a fákat is megmozdította, a vadállatokat megszelídítette. Érdekes, véletlen egybeesés a zenetörténetben, hogy az első opera, amellyel útnak indult, a még ma is virágzó zenei műfaj, éppen a muzsika erejét és hallhatatlanságát szimbolizáló Orfeusz történetéről szól. Ez az ősi mítosz azonban nem csak a zenének, de más művészeteknek is kedvelt témája lett. A szövegkönyvet Alessandro Striggio írta. Orfeo személyes sorsán keresztül a szerző az embert állítja elénk: öröm, küzdelem, kételkedés. Ebben az operában korának minden zenei vívmányát felhasználta. Merészen alkalmazta a disszonanciákat, váratlan modulációkat. Bizonyos hangok összecsengése kellemes együtthangzást, konszonanciát jelent. Másfajta csoportosítás disszonanciát, széteső, nyugtalanító hangzást eredményez. Ezek a zenében mindig kiegészítik, váltják egymást. Az operában fontos szerepet kap a kórus, melynek feladata a dráma különböző helyzeteinek aláfestése. A műben felhangzó recitativák dallamosak, fülbemászóak. Fontosnak tartja a hangszerek játékát, számít ezek kifejező erejére is. Hatalmas, sokszínű zenekart alkalmaz: fa-, rézfúvósok, különféle vonós hangszerek, 2 csembaló, 2 basszuslant, 3 orgona. Kisebb önálló hangszeres tételeket (közjáték) is beiktatott. VESPRO della BEATA VERGINE (A Boldogságos Szűz vecsernyéje) - legnagyobb liturgikus műve 1610-ben jelent meg nyomtatásban, egy kötetben egy hatszólamú misével és egy különálló Magnificattal. A kompozíció a Mária-ünnepek ún. "vecsernyéjének" zenei anyaga. Ez a vecsernye a szerzetesek napi kötelező szolgálatának utolsó előtti imaórája, amely Mária-ünnepen a szokottnál gazdagabb, ünnepélyesebb. Monteverdi a liturgia szerint előírt tételek közül megkomponálta a nyitó Deus in adjutoriumot, az 5 zsoltárt, az Ave maris stella himnuszt és a Magnificatot. A kórusra és nagy hangszeres együttesre írt zsoltárok előtt és után azonban hiányoznak az őket hagyományosan keretező antifonák. Helyettük 4 egyházi koncertet alkotott (ezek az öt zsoltárral váltakozva szólalnak meg). A koncertek szólamszáma egyre növekszik - ez a "fokozás" is hozzájárul a ciklus ívének kialakításához. POPPEA MEGKORONÁZÁSA - 1642-ben, halála előtt egy évvel készült el ez az operája, a 75 éves mester egész életművének betetőzéseként. Nem mitológiai témára, hanem történelmi alakokra építi az opera cselekményét, mégpedig olyan reális alakokra, akik éppen az akkori Velencében is élhetnének. Egy egész világ közelgő összeomlásának képe ez - az antik Róma lehet a reneszánsz Velence. Ugyanakkor a szerelem örök hatalmát hirdeti, az opera egyetlen pozitív hőse maga a szerelem. A szereplők nem pozitív figurák, mégis mindegyikük rendelkezik nemes vonásokkal is. Nero és Poppea - a szerelem emeli őket magasra; Octavia - tragikus búcsúpillanata együttérzést sugall; Seneca - nemesíti a bátran vállalt halált; Arnalta - hétköznapi filozófiáján derülünk, de el is kell rajta gondolkodnunk. Ez a teljesség a lényege Monteverdi operájának. Az életet szépítés nélkül, jó és rossz oldalával együtt ábrázolja, a szereplők egymással ellentétes vonásait is bemutatja. A partitúra 3 fontos érdekessége - 1/Néró szerepét kasztrált énekes énekelte (a kasztrált sztárok kultusza ebben az időben kezdett nagy divattá válni), vagyis szoprán a császár szólama. Bár ez egy kissé elrugaszkodik a realitástól, mégis Néró egyéniségéhez jól illik az olykor hisztérikus, magas hang, és jól érzékelteti a szerelmespár együvé tartozását, hangjaik szintbeli összefonódását, pl. az opera záró kettősében. 2/Arnalta, az öregasszony szólama tenor, ez abban az időben divat volt, hogy a komikus öregasszonyszerepeket férfi tenorista játszotta. 3/Otho szólama alt, ehhez nem volt szükség kasztrált énekesre. Az énekszólamok komoly buktatója a díszítés. Az akkori énekművészet rendkívül sok fajtáját ismerte, de ezeket nem volt szokás lejegyezni. Az énekes feladata volt improvizálni a megfelelő pillanatban a megfelelő dallamdíszt. Recitativói dallamosak, dallamai az emberi beszéd lejtéséhez alkalmazkodnak. Finom érzékkel állít a szárazabb énekbeszéd mellé áriaszerű részeket (legszebb - zárójelenet Néró, a koronázás előtt). Ízelítő műveiből - MIDI:
|
A
cremonai seborvos fia a reneszánsz és a barokk korszak közötti átmenet
úttörője. Csodagyerekként indult, első műveit már 15 évesen papírra vetette.
Zenét tanult egy nagy tudású mestertől. 1590-ben, abban az évben, amelyben
Vincenzo Gonzaga mantovai herceg szolgálatába lépett, már ötszólamú
madrigáljainak második kötete is megjelent. Gazdája Vincenzo herceg
kedvelte, megbecsülte, mint udvari muzsikusát magyarországi útjára is
magával vitte (1595-96). Az udvarnál jó évtizeden át énekesként és viola da
gamba-játékosként működött, csak 1601-ben kapta meg a megüresedett udvari
karmesteri posztot. Első korszakalkotó jelentőségű műve, az ötszólamú
madrigálok immár basso continuo-szólamot is tartalmazó ötödik kötete
1605-ben jelent meg. A következő fordulópont 1607, amikor - a műfaj
megszületése után mindössze egy évtizeddel - megírja az operairodalom első
igazi remekművét, az
Orfeót. Ezt már a
rákövetkező évben egy újabb opera követi, az
Arianna, amelyből csak
egy jelentékeny részlet, egy
