francia zeneszerző
fiatalon (1923), családjával a negyvenes években és idősen A nácizmus terjedése miatt az 1940-es években el kellett hagynia Franciaországot, így az Egyesült Államokba emigrált. Közelebbről megismerte az "autentikus" dzsesszt az utcán (Harlem), amely nagy hatással volt zenéjére. Miközben Amerikában tanított (Mills College, Oakland, California), együttműködik a Paganini Kvartettel. Koncertezett velük Budapesten is (1949) és részt vettek különböző fesztiválokon a Paganini és Juilliard vonósnégyessel. A jazz zongorista Dave Brubeck leghíresebb tanítványa, akinek elősegítette zenei tanulmányait a Mills College-ban az 1940-es években. 1947-1971 között tanított még a párizsi Konzervatóriumban is. Rossz egészségi állapota miatt kerekesszéket használt, a későbbi években betegsége miatt nyugdíjba vonult. Genfben halt meg, 81 éves korában. Számára a művészet - az írás és a zene olyan természetes volt, mint a légzés. Rendkívül termékeny alkotó, akinek zenéje minden rafináltsága mellett sem vesztette el örömteljes naivitását. Művészi önállóságát a francia Hatok csoportjának tagjaként is megőrizte, szelleme mindig fogékony volt új benyomások, új hatások iránt. Dél-amerikai népzenét, amerikai jazzmuzsikát, héber dallamokat egyforma inspirációval fogadott be, a modern technika mellett a hagyományos zenei nyelvet is művelte. Zenéjének legjellemzőbb tulajdonsága a líraiság, ő maga a dallamot tartja a muzsika alapelemének, és kifejezetten arra törekszik, hogy dallamait az utca embere dúdolja. A legnépszerűbb darabjai közé tartoznak A világ teremtése (1923, balett kis zenekarra és szóló szaxofonra, jazz hatás), Scaramouche (szaxofonra és két zongorára), BRAZÍLIAI TANCOK (szvit, op. 67) - 1921-ben írta Milhaud azt a zenekari szvitjét, amelynek címét így fordíthatjuk le: Vágyódó visszaemlékezések Brazíliára. Az első világháború idején itt töltött éveit idézi fel a szvit tizenkét tételében a zeneszerző, természetesen élve a brazil táncok - elsősorban a tangó - ritmikájával. E táncok azonban csak áttételesen jelentkeznek ebben a muzsikában, nem direkt idézet formájában. A tizenkét tétel címét Rio de Janeiro kerületei nyomán kapta (I. Sorocabo; II. Botafogo; III. Leme; IV. Copacabana; V. Ipanema; VI. Gavea; VII. Corcovado; VIII. Tijuca; IX. Sumaré; X. Paineras; XI. Laranjeiras; XII. Paysandu). A művet 1921-ben Párizsban mutatták be. A BÁL MARTINIQUE SZIGETÉN (op. 249) - című zenekari művet Francia Nyugat-India népdalai ihlették: 1943-ban, a földrész felszabadulása idején figyelt fel erre a folklóranyagra. Eredetileg két zongorára szánta a kompozíciót, utóbb azonban úgy döntött, hogy meghangszereli. A darabot 1945-ben maga vezényelte a New York-i bemutatón. Humánus üzenetét hagyta az utókorra a Pacem in terris (1964) címet viselő szimfóniájával. Zenéjéből nagyon kevés maradt meg a modern repertoárban. Önéletrajza címe Jegyzetek zene nélkül (később átnevezte Boldog Életem címre). Ízelítő műveiből - videók:
|
A
modern francia muzsika egyik leghíresebb tehetsége. Zsidó családban (Aix-en-Provence-ban)
született, majd a párizsi Konzervatóriumban tanult, ahol Gédalge, Dukas,
Widor és d’Indy volt a mestere. Itt találkozott Arthur Honegger és Germaine
Tailleferre. Mint radikális futurista kezdte, később azonban érdekes,
hűvös-hangú neoklasszicizmusig higgadt le. Nyomtatásban elsőnek két, Francis
Jammes verseire írott dalciklusa jelent meg 1912-ben, ezek Debussy hatásáról
vallanak. 1915-ben két hegedűre és zongorára írt szonátájával elnyerte a
Lepaulle-díjat. Ebben az időben kezdte fejleszteni technikáját. Fiatal
korában (1917-1919 között, Paul Claudel költő és drámaíró francia nagykövet
mellett) Brazíliában élt, megismerkedett a latin-amerikai népzenével, így a
latin-amerikai zenekultúra élménye egész életére meghatározó. Hazájába
visszatérve részt vett a HATOK csoportjának megalakításában. Mílhaud jókora
figyelmet keltett a húszas évek elején, különösen politonális kísérleteivel.
Stravinsky már elindult ebbe az irányba a Petruska C-dúrt Fisz-dúrral
szembesítő híres epizódjában. Milhaud ezt a koncepciót fejlesztette tovább.
