olasz
zeneszerző, karmester
Később Cerignolában telepedett le, ahol zongoratanító és a városi zenekar dirigense volt. Itt írta meg a Parasztbecsület (1888, Verga drámája nyomán) című egyfelvonásos operáját, amellyel nemcsak a Sonzogno kiadóvállalat pályadíját nyerte el, hanem egy csapásra világhírnevet is szerzett. Feszült színpadi helyzetek, szenvedélyesen áradó, hamisítatlan olasz dallamosság, kivételes drámai erő, helyenként kendőzetlen brutalitás jellemzi. 1891-ben következő operája, a Fritz barátunk is kedvező fogadtatásban részesült, bár napjainkban inkább szép részlete (intermezzó) nyújt sikert. 1895–1902 között a pesarói Liceo Musicale Rossini, 1903-tól a római Scuola Nazionale di Musica vezetője volt. 1933-ban egy rövid időre elfogadta a római operaház főzeneigazgatói állását. A komponálást továbbra sem hagyta abba, bár a Parasztbecsület világhírével és elismertségével későbbi művei már nem tudtak lépést tartani. Az első világháborút követően az olasz szocialista munkásmozgalommal szimpatizált, ami kiváltotta az 1920-as évek elején hatalomra jutó Mussolini ellenszenvét. Rövid önkéntes bécsi emigráció után hazatért és kiegyezett a fasiszta hatalommal, így többek között kinevezték az újonnan alapított Olasz Akadémia tagjává. Élete utolsó éveit Rómában élte le. Magyarországon először 1892-ben járt, hosszabb tanulmányutat tett, a cigányzenét is tanulmányozta. 1935 augusztusában a Szegedi Szabadtéri Játékokon vezényelte a Parasztbecsület három előadását. Hírnevét megalapozó operái mellett operetteket is írt, de szerzett egyházzenei alkotásokat, szimfonikus és kamarazenei műveket, kantátákat, kórusműveket, valamint – életében többségükben kiadatlan – dalokat is. Parasztbecsület című operájával a verizmus úttörőjének számított, de a verista stílusként meghatározott szerkesztésmód és dallamvezetés véletlen, ösztönös ráérzés, mint tudatos útkeresés eredménye volt, műve elsöprő sikere után sem ismerte fel e kompozíciós technika jelentőségét, a műfaj egészének megújulásával kecsegtető voltát. Ő maga visszatért egy korábbi, döntően a romantika jegyeit hordozó irányzathoz (William Ratcliff 1895), de kipróbálta magát a szimbolikus zenedráma (Írisz 1898 - nagyszerű benne a Nap-himnusz), a szentimentális melodráma (Lodoletta 1917) műfajában és az opera buffában is (Az álarcosok 1901). Ízelítő műveiből - videó:
|
A
toszkánai Mascagni család tagjai a 19. század végén kiskereskedők és
kézművesek voltak, de felmenőik között számos illusztris személyiség is
található, mint például Paolo Mascagni, neves 18. századi anatómus. A család
nagy része San Miniatóban, egy elszegényedett kisvárosban lakott, félúton
Firenze és Livorno között. 1850-ben Antonio Mascagni, Pietro nagyapja,
Livornóba költözött, ahol saját pékműhelyt alapított. Két fia, Stefano és
Domenico, vele tartott, de a család többi tagja San Miniatóban maradt. Tíz
évvel később Domenico Mascagni egy fiatal livornói nőt vett feleségül,
Emilia Rebuát, és megnyitotta saját pékségét egy Piazza delle Erbére nyíló
bérházban. A család egy emeleti lakásba költözött be, a műhely fölé. Itt
született meg Pietro, a család második gyermekeként. Apja jogi karriert
szánt neki, de igyekezett az egyház kedvébe is járni, ezért 1874-ben
beíratta a San Benedetto-templom zeneiskolájába, a Schola Cantorumba, ahol
szolfézst és éneket tanult, majd hamarosan zongoraleckéket is vett Antonio
Biaginitől, a helyi templom orgonistájától. A fiatal Pietro tizenhárom
évesen kezdett komolyabban foglalkozni a zenével, Alfredo Soffredini
zeneszerző felismerte a fiú tehetségét, és magánórákat is adott neki. Az apa
először Soffredinitől értesült fia tehetségéről valamint arról, hogy Pietro
a zenének szándékszik szentelni életét, nem pedig a jogtudományoknak. Az apa
ezt természetesen hevesen ellenezte, tudva azt, hogy Olaszországban a
zenészeknek (a kevés kivételtől eltekintve) nyomorúságos élete volt.
Megtiltotta fiának, hogy a továbbiakban eljárjon Soffredini óráira, és
amikor Pietro titokban mégis elszökött, szobafogságra ítélte. Soffredini
ekkor felkereste Stefano nagybácsit, és a segítségét kérte. A nagybácsi, aki
szintén tisztában volt a fiú zenei képességeivel, azonnal intézkedett:
magához vette, színház- és koncertbérleteket vásárolt neki, így rövid időn
belül megismerhette az olasz operairodalom nagy műveit, a Rigolettótól a
sevillai borbélyig. Hamarosan zeneszerzéssel is kezdett foglalkozni. Első
művét 1878 júliusában írta
Örök bánat!
címmel. Ezt apjának ajánlotta bocsánatkérése jeléül. Fiatalkorának
legjelentősebb műve a
c-moll szimfónia
volt zenekarra és zongorára. Ezt 1879 decemberében, születésnapjának
előestéjén mutatták be az intézetben. Fiatalkorában elsősorban egyházi zenét
írt, mivel inkább erre volt kereslet. 1880-ban, egy sor egyházi mű után,
megírta második,
F-dúr szimfóniáját.
Hamarosan a milánói konzervatóriumba iratkozott be, de az előírt tanéveket
nem járta végig, hanem vándortársulatokhoz szegődött mint karmester. Az első
konzervatóriumi évében ismerkedett meg Giacomo Puccinivel, aki két évvel
volt idősebb nála. Fél évig egy közösen bérelt szobában laktak. Az így
kialakult barátság egy életre szólt, de a kapcsolatuk a későbbiekben mégsem
alakult felhőtlenül, viszálymentesen.
