francia
zeneszerző
(1632-1687)
 Giovanni
Battista di Lulli néven született egy firenzei molnár családjában. Gitározni
tanult, és 14 éves korában egy francia lovag apródja lett, aki magával vitte
Párizsba. Volt kukta, zeneapród és olasztanár, ez utóbbi minőségében a
herceg unokahúgát, Montpensier hercegnőt tanította. Közben Gigault, Roberday
és Métru neves orgonistáknál hangszerjátékot és zeneszerzést tanult, az
orgonán kívül több hangszeren is kiválóan játszott. Részt vett bálokon,
udvari mulatságokon, ahol ismereteket szerzett a korabeli táncokról és zenei
stílusokról. Hat év szolgálat után, gúnyverse miatt a hercegnő elbocsátotta,
de XIV. Lajos felfigyelt tehetségére és szolgálatába vette. Először csak az
udvari zenekarnál tag, később vezetője lett a 24 tagú hegedűsökből álló
együttesnek. Itt megalakította a grande bande mellett kisebb együttesét, a
híressé vált 16 petit violins zenekart. 1653-ban – kifinomult tánctudásának
köszönhetően – együtt táncolhatott a királlyal egy balettben, aki udvari
zeneszerzővé nevezte ki. Ettől kezdve Lully a király kegyence, Párizs
zeneéletének korlátlan ura, az udvari ünnepségek komponistája, Moliere
darabjai zenebetéteinek szerzője, táncos, színész. 1661-ben francia
állampolgár lett, és
Jean-Baptiste de Lully nemesember, Laurent de Lully firenzei úriember fiának
nevezte magát. Még ebben az évben feleségül vette Madelaine Lambertet, a
király kamarazene-mesterének lányát, a házassági szerződést maga a király
írta alá. Ennek ellenére Lully nyíltan homoszexuális életet élt, viszonya
volt a király Fülöp nevű öccsével is. Miután Lully és Moliere útjai elváltak
egymástól, Lully a kialakuló francia opera iránt kezdett érdeklődni.
1672-ben megnyitotta saját színházát, amelyet vitatott körülmények között
szerzett meg vetélytársaitól, Perrintől és Cambert-től. A nyitóelőadáson a
Les fetes de l'Amour et de Bacchus
című pasticciót láthatta a közönség. Ezt követően évenként mutatott be új
operát, amit zenés tragédiának, vagy lírikus tragédiának nevezett. A
szövegkönyveket Philippe Quinault írta, nem ritkán a király témájára. Az
1685-ös
Roland
című operáját a Párizsban tartózkodó Rákóczi Ferenc, a későbbi fejedelem is
megtekintette. Az operákon kívül számos balettet és más, gyakran alkalmi
kompozíciókat is komponált és bemutatott. Királyi rendelet alapján Lullyé
volt a párizsi zeneelőadások (és nyomdák) monopóliuma, tulajdonképpen a
világ egyik legtekintélyesebb muzsikusa lett. Zenészeit, szövegíróit,
környezetét gátlástalanul kihasználta céljai elérése érdekében. Moliere
halála után megkapta annak színházát is, a Palais Royalt. Sikerei és hatalma
csúcspontján ragadta el a halál:
Te Deuma
előadása közben – amit XIV. Lajos felépülése alkalmából vezényelt –
karmesterbotjával megsebezte lábát, a seb elfertőződött, vérmérgezést kapott
és 54 éves korában meghalt. Három fia (Louis, Jean Baptiste és Jean Louis)
is zeneszerző lett, komolyabb sikerek nélkül. Lully korszakos jelentőségű
komponista, aki műfajokat teremtett. Őt tekintik a francia operastílus, az
udvari balett és a zenés vígjáték megalkotójának. Operastílusának jellemzője
a klasszikus francia drámai deklaráció, a szavaló pátosz, ami jellegzetes
ritmust, emelkedést-süllyedést ad a szövegnek és a dallamnak.
Zenetörténészek szerint ez a stílus a recitáló olasz operanyelvre vezethető
vissza. Az operáit az általa kifejlesztett ún. francia nyitánnyal kezdi, a
cselekményt arietták, tercettek, chansonok, balettek szakítják meg. A balett
nem csupán táncbetétként szerepel operáiban, hanem aktív részese az operai
történésnek. De a tánc mellett fontos a szerepet szán a kórusnak is, amely
mintegy drámai hátteret szolgáltat a cselekménynek.
Ízelítő műveiből - MIDI:
|
