magyar zeneszerző
Idegenkedett az alkalmazott művészettől, sosem komponált filmzenét. Stanley Kubrick azonban - Ligeti tudta és beleegyezése nélkül - felhasználta műveit (Atmospheres, Lux aeterna, Requiem) 2001: Űrodüsszeia című, világszerte sikeres filmjében. Bár tiszteletdíjat csak 6 évig tartó pereskedés után kapott, a film nagy mértékben növelte ismertségét és később jelentős jogdíjbevételekhez juttatta. Kubrick későbbi filmjeiben (Ragyogás, Tágra zárt szemek) is felhasználta Ligeti zenéit. Az 1967-ben született Harmonies című orgonaetűd a nem-temperált hangrendszerek iránti érdeklődéséről tanúskodik: a hangszerben a minimálisra csökkentett légnyomás következtében mikro tonális (kis szekundnál kisebb) hangközök szólalnak meg. 1967-ben megkapta az osztrák állampolgárságot. 1968-ban a svájci csembalista, Antoinette Vischer rendelt darabot Ligetitől. A Continuum feszegeti a csembalójáték motorikus határait, rendkívül sűrű, rövid impulzusokból áll, amelyek gyors mozgásuk révén a folytonosság érzetét keltik. A II. vonósnégyes (1968) szokatlan módon öt tételből áll. Összegző jellegű mű, itt találhatók meg legtisztábban azok a jellegzetes technikák, melyeket Ligeti eddig használt. A Zehn Stücke für Blaserquintett (1968) tíz tétele közül öt egy-egy hangszer mini-versenyműve, a többi pedig ezeket köti össze, illetve foglalja keretbe. A Ramifications-ban (1969) az előadó vonósapparátust két részre osztotta, a két csoport hangolása között negyedhangnyi különbséget írt elő. 1969-től 1973-ig DAAD ösztöndíjasként Berlinben tartózkodott. A négy tételes Kamaraverseny (1969-70) 13 hangszerre íródott. Több helyen is szabadságot ad az előadónak a műben, melyben újra hallhatók dallamok, a nagyon sok különböző, egyszerre megszólaló melódia egymást összekuszálja. A darabot 1970. október 1-jén mutatták be a Berliner Festwochen keretében. A zenekarra komponált Melodien (1971) a mikro polifonikus szerkesztésmód újabb változata; az addigi szűk ambitusú és általában szomszédos hangközöket használó szólamrajz széles ívű dallamoknak adja át helyét. A két tételes, fuvolára, oboára és zenekarra komponált Kettősverseny (1972) mikro intervallikus, nem-temperált zene, 1972. szeptember 16-án mutatta be a Berlini Filharmonikus Zenekar Christoph von Dohnányi vezényletével. 1972-ben utazott először az Egyesült Államokba, fél évet töltött a kaliforniai Stanford Egyetemen. Megismerkedett John Chowinggal, az egyetem számítástechnikai laboratóriumának vezetőjével, aki felkeltette Ligeti érdeklődését a számítógépes zene iránt. Az Órák és felhők című művet 1972-73-ban komponálta nőikarra és zenekarra. A címnek megfelelően a "ketyegő" mozgástípus és a ködszerű, "álló" zene váltakozik, illetve megy át egymásba. 1973-ban elfogadta a hamburgi Állami Zeneművészeti és Képzőművészeti Főiskola által ajánlott tanári állást. 1989-ig tanított az intézményben zeneszerzést, ideje nagy részét a városban töltötte. A San Francisco Polyphony (1974) jelenti a mikro polifónia végpontját, egyúttal a stílusváltást egy áttetszőbb, rajzosabb jellegű "új polifónia" felé. 1974-től 79-ig komponálta egész estés színpadi darabját, a Le Grand Macabre-t, amely Michael de Ghelderode meséjét veszi alapul. A mű eredetileg az Oedipus, majd a Kylwyria címet kapta. A darabot a svéd operaház rendelte, 1978. április 12-én mutatták be Stockholmban Michael Meschke rendezésében, az előadást Elgar Howarth vezényelte. A régebbi művekhez képest nagyobb jelentőségük van a dallamoknak és a világosan megrajzolt ritmusképleteknek. Az opera sok apró kis számból, epizódból áll össze, átmenetet képez az átkomponált és a zártszámos forma között. A darabot rövid időn belül számos európai operaház a műsorára tűzte, de Ligeti általában elégedetlen volt a rendezésekkel. 1996-ban átdolgozta a művet, bizonyos szakaszokat lerövidített, átírta a hangszerelést, néhány részt kiegészített. Az új verziót 1997. július 28-án, a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be Peter Sellars rendezésében, Esa-Pekka Salonen vezényletével. 1978-ban két magyar vonatkozású csembalóművet komponált: a Hungarian Rockot Elisabeth Chojnacka, a Passacaglia ungheresét Eva Nordwall számára írta. Egy hamburgi tanítványától kapott latin-amerikai és közép-afrikai zenéket tartalmazó felvételeket, melyek felkeltették az érdeklődését. Szenvedélyesen kutatta az Európán kívüli - elsősorban afrikai - zenei kultúrákat, amelyek megnyitották számára a bonyolult poliritmia világát, melyet addig nem ismert. Ezek az új impulzusok természetesen a műveire is hatást gyakoroltak, a komplex poliritmikus zeneszerzési technika képezte az alapját azon műveinek, melyeket az 1980-as és 1990-es években komponált. Ilyenek például a Zongoraetűdök (1984-2001), melyekben Chopin, Schumann, Rachmanyinov, Debussy, valamint az afrikai xilofon- és lamellofon játék hatásai is felfedezhetők; a Zongoraverseny, amely 1985-1988 között készült; a Hegedűverseny (1990-1992), amelyben a tiszta akkordokat úgy hozta létre, hogy a zenekar bizonyos hangszereit áthangoltatta; a Brácsaszonáta, mely 1991-1994 között keletkezett. Az Eckart Besch felkérésére 1982-ben komponált Kürt trióban poli ritmikus képleteket alkalmazott, amelyekhez addigi dzsesszismeretei, a szamba és az aszimmetrikus balkáni népzene adta az ihletet. 1996-ban meghívást kapott Hágába, ekkor került utoljára kapcsolatba a számítógépes zenével. A Hamburgi koncertet szólókürtre, négy vadászkürtre és kamarazenekarra komponálta. A darab megírására Hamburg városa kérte fel abból az alkalomból, hogy Ligeti már 25 éve lakott ott. Utolsó befejezett műve a Síppal, dobbal, nádi hegedűvel című opus, melyet Károlyi Katalin és az Amadinda Ütő együttes számára, Weöres Sándor verseire komponált 2000-ben. 2002-ben végleg Bécsbe költözött, itt élt, egészen 2006. június 12-én bekövetkezett haláláig. Pályája során rengeteg nemzetközi elismerésben részesült (2003, Kossuth-díj) tiszteletbeli tagja a világ számos zenekarának. Ízelítő műveiből - videó:
|
Magyar
zsidó szülők gyermekeként született a romániai Dicsőszentmártonban, apja
banktisztviselő, anyja szemorvos volt. Apját és fivérét a nácik megölték.
Gyermekkorában a természettudományok (földrajz, kémia, matematika) iránt
érdeklődött, 5 és 13 éves kora között egy képzeletbeli világot alkotott,
amelyet Kylwyriának nevezett el. Viszonylag későn, 14 éves korában kezdett
zongorázni. Ekkor komponálta első művét, egy keringőt, Grieg stílusában.
Később dalokat, zongora- és kamaradarabokat (vonósnégyes, hegedű-zongora
duó), valamint egy szimfóniát írt. 1941-ben érettségizett, származása miatt
nem vették fel a kolozsvári egyetemre, ezért 1941 és 1943 között a
zenekonzervatóriumban tanult tovább Farkas Ferenc tanítványaként, Kadosa
Páltól Budapesten vett magánórákat. 1941-ben jelent meg először nyomtatásban
műve, a mezzoszoprán hangra és zongorára írt
Kineret. 1944-ben
behívták a hadseregbe, munkaszolgálatosként Szegedre majd Nagyváradra
került, többször fogságba esett, végül Kolozsvárra menekült. Ebben az
időszakban komponált kórusművein (Dereng
már a hajnal, Magos kősziklának, Idegen földön),
elsősorban Kodály hatása érződik. 1945-tól 1949-ig a budapesti Zeneakadémián
tanult, tanárai Veress Sándor, Járdányi Pál, Farkas Ferenc, de látogatta
Kadosa Pál óráit is. 1945 szeptemberében, a felvételi alkalmával ismerkedett
meg Kurtág Györggyel, akivel életre szóló barátságot kötött. A főiskola
elvégzése után Bárdos Lajostól zeneelemzést tanult, majd egy évet
ösztöndíjasként Romániában töltött. Megnősült (első felesége Brigitte Low,
egy német üzletember lánya), majd a bukaresti Népzenei Intézetben és
Kolozsváron folytatott tanulmányokat. Arad megyében és Kolozsvár környéki
falvakban népdalokat gyűjtött. 1950-ben tért vissza Budapestre, ahol
kinevezték a Zeneakadémia összhangzattan, ellenpont és formatan tanárává.
1951 tavaszán elvált Brigittétől, augusztusban pedig feleségül vette Spitz
Verát. Ebben az időszakban jelentős művei a 11 rövid darabból álló
tanulmány, a
Musica ricercata
(1951-53) zongoraciklus, a négy tételes, román népzenei elemekből
táplálkozó, szimfonikus zenekarra komponált
Concert Románesc
(1951), a fúvósötösre írt
Hat bagatell
(a Musica ricercata hat tételének átirata - 1953), a
Metamorphoses nocturnes
címen ismert I. vonósnégyes (1953-54), valamint Weöres Sándor verseire
komponált vegyes kari művek:
Éjszaka, Reggel
(1955). 1956 decemberében, a forradalom leverése után elhagyta
Magyarországot. Bécsben telepedett le, rövid ideig az Universal Editionnál
dolgozott. 1957 elején Kölnben 4 hónapos ösztöndíjat kapott, majd a WDR
elektronikus zenei stúdiójában dolgozott független munkatársként. Alkalma
nyílt tanulmányozni korának új zenéjét (Stockhausen, Boulez, Kagel, Koenig
művek), érdeklődése az elektronikus zene felé fordult. Nem csatlakozott
egyik iskolához vagy irányzathoz sem, új utakat keresett. Igyekezett
eltávolodni a bartóki kiindulóponttól, olyan zenei stílust alakított ki,
amely mellőzi a formai sémákban, dallamokban, tonalitásban, metrumokban,
periódusokban, szólamokban való gondolkodást. 1958-ban, a WDR stúdiójában
realizálta egyetlen "érvényes" elektronikus zenei kompozícióját, az
Artikulationt. A mű
elsősorban szakmai körökben keltett visszhangot, elemeit a beszéd
artikulációját követő, a stúdió szinusz, fehérzaj- és
impulzusgenerátorainak, valamint szűrőinek segítségével előállított
szintetikus magán- és mássalhangzók alkotják. Rövid időn belül két zenekari
darabját is bemutatták: az
Apparitions
(1958-59) kölni bemutatója botrányba fulladt, de az
Atmospheres
(1961) sikere révén egész Nyugat-Európában ismertté vált. Ez utóbbiban
alkalmazta először tisztán azt a polifonikus szerkesztésmódot, melyet
mindvégig bonyolult, rendkívül sokszólamú textúrák és kromatikusan kitöltött
hangkomplexumok jellemeznek, melyben az egyes szólamok külön-külön már nem
hallhatók: mozgásaik kölcsönösen kiegészítik és kioltják egymást. Ennek
eredménye egyfajta irizáló hangzás, mely belül kontrapunktikusan
szerkesztett és mozgalmas, kívülről azonban statikusnak hat, a hallgató csak
a hangszínek, "halmazállapotok" folyamatos, kaleidoszkóp-szerű
változását érzékeli. Ezen a - Ligeti által
mikro polifóniának
nevezett - technikán alapul a komponista hatvanas években írott zenéjének
jellegzetes hangzásvilága. 1959-től 1972-ig előadásokat tartott Darmstadtban
a Nemzetközi Nyári Kurzusokon. 1961 és 1972 között vendégprofesszorként
oktatott a stockholmi Svéd Királyi Zeneakadémián. A kamarazenekarra
komponált
Fragment
1962-es müncheni bemutatóján Ligeti vezényelt, a művet a bécsi Universal
Edition igazgatójának, Alfred Schleenek ajánlotta. A
Voluminát
Hans Otte, a brémai rádió zenei vezetője rendelte a brémai katedrális
számára. A grafikus lejegyzésű művet végül az amszterdami Westerkerkben
mutatták be 1962-ben. A száz metronómra komponált
Poéme simfonique
a polifonikus zenei struktúrát vizsgálja, premierje 1963-ban volt a
Hilversumban megrendezett Gaudeamus Zenei Napok keretében. Ebben a műben
jelenik meg először tiszta formában Ligeti egyik jellegzetessége, a
mechanikus jellegű, gépezetek ketyegését imitáló zene, melyet egy
kisgyermekkorban olvasott Krúdy-novella és Chaplin Modern idők című filmje
ihletett. A három énekesre és hét hangszerre írt
Aventures
(1962) és
Nouvelles aventures
(1962-65) fonetikus lejegyzésű hangzókból áll. Az általa "megkomponált"
szöveg zenei alkotóelemmé válik, melynek szemantikai jelentése nincs, csak
emocionális tartalma. A zenei gesztusok komikusan túlfokozottak, Ligeti ezt
a "hadonászó", "handabandázó" stílust "kihűlt, mélyhűtött
expresszionizmusnak" hívta, melynek célja a túlzott expresszivitás révén
való elidegenítés, drámai fordulatok, humor, váratlan felvillanások és
megtorpanások jellemzik. 1963 és 1965 között komponálta a
Requiemet, melynek első
vázlatait még Magyarországon jegyezte le 1953-ban. A hatalmas apparátusra
írt mű egyik sajátossága, hogy nem tartalmazza a halotti mise teljes
szövegét, csupán az
Introitust, a
Kyriét
és a
Szekvenciát. Eredetileg
a Requiem ötödik tételének szánta a
Lux aeternát, melyet a
stuttgarti Schola Cantorum felkérésére komponált 1966-ban. A
Lontano
1967-ben született, címe a térbeli és időbeli távolságra utal. Ligeti
elképzelése egy lassan, de állandóan változó, hatalmas, hangzó tér volt,
amely kromatikusan nem kitöltött.
