magyar
zeneszerző, népzenekutató
Pályáját, alkotói gondolkodását, ízlésvilágát a századforduló francia zenéjével való találkozása határozta meg. Mesterén, d´Indyn kívül Ravel, Debussy és Albert Roussel is hatott rá. Már első zongoradarabja (Des esquisse d´un musicien, Contes, 1913) kifinomult ízlésű, mestersi, tökéletesen felvértezett, tiszta és fegyelmezett zenét komponáló művészegyéniséget mutatnak. Lajtha egész életében hű maradt eszményeihez, divatos vagy politikailag ráerőltetett ideológiáknak sziklaszilárdan ellenállt. Zeneszerzői munkássága mellett népzenekutatói tevékenysége is igen jelentős, különösen a magyar hangszeres népzene gyűjtése és lejegyzése terén. Érdekes azonban, hogy a magyar népzene Lajtha saját zeneszerzői stílusára nem hatott különösebben. Népdalfeldolgozásai egyenértékűek tudományos kiadványaival. Figyelemre méltó dallaminvencióját nem a népzenéből merítette. Elsősorban a hangszeres zene mestere volt, művészete mélyen a klasszikus nyugati zenében gyökerezett. A II. világháború végéig 41 opusszámmal ellátott műve keletkezett, többek között 6 vonósnégyes, 3 vonóstrió, egyéb kamaraművek, versenyművek, szimfonikus kompozíciók, balettek és a Hortobágy című filmhez írott kísérőzene (1935). A világháború után az idősebb generáció egyik legtermékenyebb tagjaként alkotott - további 7 szimfóniát, 4 vonósnégyest, 2 misét és egyetlen operát - A kék kalap (Le chapeau bleu) című vígoperát. Ízelítő műveiből - videó:
|
A
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Herzfeld Viktor és Szendy Árpád
növendéke volt. Zenei tanulmányait Lipcsében (1910), Genfben (1911), majd
több alkalommal Párizsban folytatta, ahol Vincent d’lndy tanítványa volt.
1913-ban a Budapesti Tudományegyetemen közgazdasági doktorátust szerzett,
ugyanez évben a Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárának őre lett.
Népzenegyűjtő tevékenységét az 1910-es évek elején kezdte meg, együttműködve
Bartókkal és Kodállyal. Népzenekutatóként főként erdélyi és dunántúli
gyűjtései bizonyultak maradandó értékűnek. Egy ideig a Néprajzi Múzeum
igazgatója is volt. 1919-től a Nemzeti Zenede tanára volt, 1945-től 1949-ig
pedig igazgatója, ahol tanítványa volt többek között Ferencsik János, Tátrai
Vilmos, Starker János és Kórodi András. 1929-ben
III. vonósnégyesével
elnyerte a Coolidge-díjat, de egész életművével nemzetközi érdeklődést, sőt,
olykor a hazainál élénkebb visszhangot keltett. 1951-ben Kossuth-díjjal
tüntették ki, de nem zeneszerzőként, hanem népzene gyűjtésért. A kapott
díjat még szegényebben élő zenészek közt osztotta szét. 1955-ben a Francia
Akadémia levelező tagjává választotta.
