magyar zeneszerző
Az I. világháború kitörése nemcsak műveinek nyugat-európai terjedését akadályozta meg, hanem a falusi gyűjtések folytatását is. Kodály ezért ismeretterjesztő és tudományos közleményeket írt az Ethnographia és a Zenei Szemle című folyóiratok számára. 1919-ben Zeneakadémia, új nevén a Zeneművészeti Főiskola aligazgatójává nevezték ki. Bartók társaságában tagjai lehettek a Reinitz Béla vezette zenei direktóriumnak. 1920-1923 között nem írt új műveket. 1923-ban, két hónap alatt készítette el Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricust nagyzenekarra, énekesekre, szólistára - pillanatok alatt Magyarország vezető zeneszerzőjévé vált. Olyan mű született, amellyel szerzője nemcsak nemzetközi elismertségét alapozta meg, hanem megfogalmazott egy olyan önvallomást is, amelyben az egész nemzet önmagára ismerhet, miközben egyetemes érvényre is szert képes tenni. Az oratorikus darab sorra hódítja Európa országait: Angliát, Németországot, Olaszországot és nemcsak a közvélemény nagyobb részét állította Kodály mellé, de tanítványok seregét is vonzotta. A harmincas évek közepén létrehozta a Magyar Kórus és az Énekszó című folyóiratot. Mindkettő a katolikus egyházzene megreformálására, valamint a zenei nevelés színvonalának emelésére vállalkozott. Kodály úgy döntött, hogy ezentúl gyermekkarok számára komponál műveket (Háry János 1925-27, Marosszéki táncok 1930, Galántai táncok 1933). Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetéssel ismerték el. A harmincas években Kodály álma is valóra válhatott: a népdal megszólalt a hangversenypódiumon és az Operaházban. 1925-ben induló dalestjein számos népdalfeldolgozása hangzott fel a Magyar népzene sorozatának kötetéből. Szintén az Operaházban kerül bemutatásra 1932-ben a Székely fonó című daljáték. A Psalmus Társaságban már Európa és Amerika hangversenytermeibe is eljutott. A Felszállott a páva (1938-39) és a Concerto (1934) eleve külföldi megrendelésre készült: előbbi az amsterdami Concertgebouw, utóbbi a Chicagói Filharmonikusok ötven éves jubileumára. Későbbi kórusaiban Kodály újból a magyar költészethez fordult. A magyarság néprajza számára 1937-ben megírta A magyar népzene című népzene-történeti összefoglalását. Kodály arra is rávilágított, hogy zenetörténeti emlékek hiányában a magyar zenetörténeti kutatás legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz, és ezzel Magyarországon is meghonosította az összehasonlító népzenetudományt. A Kodály-írások új témája a zenei nevelés, amelyet ő "zenei belmissziónak" tekintett. Felszólalt a magyar karének ügyében (1937), felvettette az óvodai zeneoktatás ötletét is (Zene az óvodában, 1941). E munkával párhuzamosan számos pedagógiai művet írt: elsőként a kétszólamú éneklésbe bevezető Bicinia Hungarica (négy kötet, 1937-1942) látott napvilágot. A harmincas-negyvenes évek fordulóján Kodály terve - az általános iskolai énekoktatás színvonalának emelése -, a kormányzat és a főváros részéről is támogatást kapott. 1938-ban - 32 vezető értelmiségi társaságban, a Pesti Napló hasábjain tiltakozott a zsidótörvények ellen. 1940-ben Norvégia német megszállása feletti döbbenet hatására zenésítette meg Weöres Sándor versét, a Norvég leányokat. Forradalmi Petőfi-kórusai (Csatadal, Rabhazának fiai, Isten csodája) pedig a magyar kulturális és nemzeti függetlenség eszméjét hirdette egy olyan korban, amely egyre inkább kiszolgáltatta magát az elnyomó német hatalmaknak. 1942-ben nyugalomba vonult, de folytatta a népzene tantárgy oktatását a Zeneakadémián; a kormány a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntette ki. A Magyar Dalegyesületek Országos Szövetsége az 1942-es évet Kodály-évvé nyilvánította. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-ben rendes tagjává választotta, 1946-1949 között igazgatója volt. 1944-ben és 1945-ben zsidókat próbált menekíteni. 1944-45 fordulóján végül Kodály is egy budapesti zárda pincéjébe kényszerült - itt keletkezett békéért könyörgő zenekarra, orgonára és kórusra komponált miséje a Missa brevis (1942-ben már galyatetői pihenése alatt elkészült orgonaszóló-változata az Organoedia, amelyet az ostrom alatt orgona-kórus ill. zenekar-kórus faktúrát adott), amely végül az 1945 februári ostrom utáni főváros első bemutatójaként 1945. február 11-én mutattak be az Operaház ruhatárában. Feleségének halála után (1958), 1959. december 18-án házasságot kötött a fiatal Péczely Saroltával. A II. világháborút követően Kodály meghatározó szerepet vállalt az ország szellemi újjáépítésében. Számos közéleti feladatot kapott: a Magyar Művészeti Tanács és Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökévé, valamint nemzetgyűlési képviselőjévé választották, kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatósági tanácsának elnökévé. 1947-ben, a Szovjetunióban, 1948-ban és 1949-ben pedig újból Nyugat-Európában járt, 1965-ben két hónapot töltött Amerikában. Népzenei, zenepedagógiai konferenciákon vett részt, és nemzetközi kitüntetésekben részesült. Háromszor kapott Kossuth-díjat (1948, 1951, 1957). Kodály Zoltán 1967. március 6-án, szívroham következtében hunyt el Budapesten. Halálával mind a magyar mind az egyetemes zenekultúrát pótolhatatlan veszteség érte. Hozzátartozók, jó barátok és tisztelők sokasága kísérte el utolsó útjára a Farkasréti temetőbe az európai hírű zeneszerzőt.
Kodály Zoltán legkorábbi zeneművei az 1890-es években keletkeztek; utolsó műveit 1966-ban komponálta. E hosszú és termékeny évek alatt zeneművek százait írta különböző hangszerekre és számos zenei műfajban. Fiatalkori zenei művein erősen érződik Debussy művészetének hatása, de harmóniavilágában - a francia mester hangzásvilága - szinte egész életművén nyomon követhető. Ez időszakban született alkotásai: Adagio hegedűre és zongorára, Este - vegyes kari mű és a Meditation - ami zongorára íródott. Kamaraműveire a klasszikus formák alkalmazása, a formai koncentráltság, a költői gazdagság jellemzőek, melyek már egy klasszikus érett mesterre vallanak. Ugyanakkor már itt is fontos szerepe van a magyar népdalnak, mely stílusának egyik legihletőbb forrása (Gordonka-zongoraszonáta, Triószerenád, Hét zongoradarab). Zenekarra írt műveiben is hű maradt a magyar népzenéhez, hiszen ezek többnyire népdalfeldolgozások nagyzenekarra megkomponálva. Ilyen a Marosszéki táncok, amelyben saját gyűjtésű erdélyi népdalokat szólaltat meg nagyzenekaron. Bár hangszeres jellegű, eredetében mind dal lehetett, egy részének szöveges változata is megkerült. A darab eredetileg zongoramű volt (1927), Toscanini tanácsára dolgozta fel Kodály zenekarra. Bemutató - 1930 New York (Toscanini vezényletével). Egyik legnépszerűbb zenekari kompozíciója a Galántai táncok - 1933-ban komponálta a Budapesti Filharmóniai Társaság alakulásának 80. évfordulójára. Galántán töltötte gyermekkora legszebb 7 évét, ennek állít emléket e műben. A nagyzenekari feldolgozásban a 19. század elején megjelent német kottakiadványból vett magyar verbunkos táncdallamokat öltöztet zenekari köntösbe. A galántai cigánymuzsikusoknak rendkívül jó híre volt, az akkori cigányzenekarok sajátosan magyar táncmuzsikát, verbunkosokat adtak elő. Repertoárjuk rendkívül értékes volt, - akkor még nem fertőzte meg a későbbi felszínes szórakozató igény - nem ok nélkül fordult Kodály ezekhez a táncdallamokhoz. Vérbő verbunkos muzsika ez, amit virtuóz zeneszerzői technika és széleskörű zenei műveltség birtokában emelt a zeneszerző a magasrendű szimfonikus alkotások színvonalára. Hangszerelésében elkerülte a galántai cigányzenekar hangzásának utánzását, ünnepi jellegű, szimfonikus művet komponált, ehhez emelte fel a galántai dallamot. Ezért pl. nem alkalmazta zenekarában a cimbalmot, holott az a hegedű és a nagybőgő mellett elmaradhatatlan tagja volt az ilyen együtteseknek. Nagy szerepet ad viszont a klarinétnak, jelentős szerep jut más fafúvós hangszereknek is. A vonóskar feladata lényeges és kettős: hol a lassú témát veszi át a klarinéttól, hol a gyorsan pergő, száguldó témákat szólaltatja meg. Kodály Zoltán elsősorban vokális művész, alkotásaiban rendkívül nagy szerepet kapott az énekhang. Életének hét évtizedes alkotó munkája új irányt szabott a magyar kóruskultúra útjának. Vegyes karra írt műveinek jelentős hányadát magyar költők versei ihlették, a költemények alapgondolatát, eszmei mondanivalóját a zene sajátos eszközével fölfokozta, fölerősítette (pl.: Berzsenyi Dániel - Magyarokhoz, Ady Endre - Fölszállott a páva). Kórusműveiben gyakran és előszeretettel alkalmazta a szólammegszemélyesítést, mely azt jelentette, hogy a szereplő személyiségének jellemző tulajdonságait egy adott szólammal fejezte ki (pl.: Molnár Anna - vegyes karra írt ballada, melyben Molnár Anna a szoprán szóló, a csábító katona a tenor, Anna férjének szerepét pedig a basszus énekli). Kórusművei még: Székely keserves, Kalevala (finn eposz átdolgozása kórusművé), a női karra íródott Ave Maria. A Mátrai képek - a Mátra-vidéki népdalokból formált nagyszabású vegyes kari kompozíció, melyben a népi életből vett képek elevenednek meg. 1931-ben, szerzői estjén mutatták be. 3 képből áll: 1/Betyárballada - a Mátra kékes hegyvonulatának képéből kibontakozik a környék híres betyárdrámája (A Vidrócki híres nyája). 2/Bujdosás - hazavágyás - újra itthon (Elmegyek, elmegyek - Madárka, madárka - Sej a tari réten). 3/Lakodalom, vidám mulatozás (Két tyúkom tavalyi). A Háry János (1926) - daljáték 4 kalandban, élő- és utójátékkal. Szövegkönyvét, a librettót Paulini Béla és Harsányi Zsolt írták, az alapötletet Garay János 1843-ban írt elbeszélő költeménye, "Az Obsitos" adta. Az elmúlt néhány évtizedben akadtak kritikusok, akik nem sokra becsülték ezt a szövegkönyvet, de Kodály állítása szerint jelentősebb, mint azt általában vélik, hiszen az idegen elnyomás idején a magyar nép csak álmában, csak a képzeletében győzhet, hiába alkalmas, hiába rátermett a győzelemre. Tehát a szerzők megálmodott Háryja nem lódító, nem nagyot mondó mesehős, hanem a kisemmizett magyar nép vágyait valóra váltó vitéz. Jellegzetesen magyar paraszti figura, aki mindig hű marad hazájához, népéhez. Róla és kalandjairól szól a mesejáték, melynek zenei dramaturgiája éles kontraszthatásokra épül, és sajátos kétrétűséget mutat. Amikor Háry külföldi kalandjairól mesél - a zene humorizál, karakterizál. Amikor a magyar élet képeit idézi fel, vagy amikor magyar hősök szólalnak meg a színpadon - a népdal őszinte, mély lírája kap hangot. A daljáték zenei anyagából 6 tételes "Szvit"-et állított össze Kodály. Az I. III. V. tétel tartalmazza az eszmei mondanivalót, a magyar nép, a haza melletti hitvallás kifejezését. A II. IV. VI. tétel a humoros, hihetetlen események illusztrációja. A Háry Kodálynak egyik legkedvesebb alkotása lehetett, hiszen két személyes vallomást is tartalmaz. Az egyik szűkszavú, de sokatmondó ajánlás: "Örzsémnek", vagyis Sándor Emmának, a hűséges feleségnek. A másik: Kodály előtt nyitva volt az út, bármikor külföldre távozhatott volna. Hiszen Bécs, London, Salzburg, Berlin már jól ismerte, sőt elismerte zenéjét, művészetét. Mindezek ellenére sohasem gondolt arra, hogy elhagyja az országot, talán személyes állásfoglalásnak is tekinthetjük a Háryt keretező népdal sorait:
Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, Daljáték a Székelyfonó (1932) is egy felvonásban, mely szintén a magyar népéletből meríti tárgyát. Abban különbözik a Hárytól, hogy ennek egész zenei világa a magyar folklór anyagából bontakozik ki, és míg ott a hangszeres részek kiemelt szerepet kapnak, itt a zenei anyag csaknem egészen a vokális részekre épül. Olyan színpadi mű, amelyben a székely népi szokások, életképek egy drámai történet keretébe foglalva jelennek meg. A történet a székely falvak hétköznapjaiból ellesett jelenetek, események sűrítéséből szövődött. A fonóház nyugalmát nagy riadalom zavarja meg; a háziasszony kedvesét, a kérőt csendőrök üldözik hamis vád miatt. A kérőnek menekülnie kell. A magára maradt háziasszony aggodalmait a fonóban összegyűlt fiatalok tréfálkozása, évődése enyhíti, majd a sötét érzések balladák eljátszásával, eltáncolásával kelnek életre. Végül is a csendőrök megbilincselve hozzák meg a kérőt, akinek ártatlanságára azonban később fény derül, így a háziasszony és kérője boldogságának már semmi sem állhat útjába. A cselekmény, a tánc, a játék, tréfa, szomorúság megjelenítése végül is mind egy célt szolgál: méltó, életszerű keretet hoznak létre ahhoz, hogy a székely népdal eredeti szépségében vonulhasson be az opera színpadára. Az ünnepi köntös, amelybe a zeneszerző a népdalt öltözteti, az egyszólamú népdal sajátosságait magában hordozó, új, népdalgyökerű, magyar zene. A Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár, 1923) - tenorszólóra, vegyes karra, gyermekkarra és zenekarra írt oratórium. Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulója alkalmából 1923. november 19-én díszhangverseny volt a Vigadóban. Műsoron Liszt "Magyar ábránd" és Berlioz "Rákóczi induló"-ja mellett a kor három legjelentékenyebb zeneszerzőjének egy-egy műve szerepelt: Kodály műve - Dohnányi Ernő: "Ünnep nyitány" és Bartók Béla: "Táncszvit". A bemutató hangverseny műsorán Kodály művének még csak ez volt a címe: "55. zsoltár", nem sokkal később azonban már megszületett a végleges, latin nyelvű cím, mely azt jelenti: Magyar Zsoltár. A mű hatalmas erejét még az intrikusok sem tudták elhomályosítani. Már a témaválasztás is találó. Kodály tanulmányai során ismerkedett meg Kecskeméti Vég Mihály 1561-ben írott versével, amelyben a költő a Bibliából vett 55. zsoltárt átköltve magyarra fordította. Vég Mihály a távoli múltból veszi a szöveget, mely a bibliai Dávid király ajkán hangzott fel először, ezen keresztül mondja el panaszát népe reménytelen helyzetéről. Az üldözött zeneszerző művészi módon ötvözte a 16. század és saját kora fájdalmát az ősi zsidó zsoltár veretes, sodró erejű szövegével. Ez a jelképes mondanivaló nemcsak a 16. századi, hanem az 1920-as évek Horthy Magyarországát is bírálta, új aktualitást nyert. zenei és tartalmi mondanivalója tehát egyszerű, közérthető, valójában az egész magyarság nagy erejű panasza, fohásza, sajátos könyörgése. Ez a népi gyökerű, új magyar muzsika az egész zenei világ figyelmét magára vonta. A Psalmust rövid időn belül 8 nyelvre fordították le. A vers 4 soros strófákból áll, az első három sor 2-5 szótagos, az utolsó negyedik sor második egysége nem 5, hanem 6 szótagból áll. Olyasféle hármas lüktetés ez, amely a magyar verselésbe nyugat-európai hatások útján került be (a versformával rokon Tinódi Sebestyén "Krónika" egyik históriás éneke, a "Simmáját írom"). A mű egyszerű fődallama, ún. vezérdallama népdalszerkezetre emlékeztető, pentaton jellegű téma, amely a darab bizonyos formai csomópontjain következetesen visszatér, különböző karakterrel, variált alakban. Tehát a műben az ősi pentaton dallamkincsre emlékeztető, és a 16 századi magyar históriás ének hangját idéző dallam, zenei elem keveredik a nyugat-európai zene harmónia és formavilágával. A dallam ötfokúsága az 1. 2. és 4. sor vonatkozásában nyilvánvaló. A 3. sorban idegen hang jelentkezik, ami élénkebbé, mozgalmasabbá teszi a melódiát. A Psalmus Hungaricus tipikusan vokális vezérdallamát zenekari bevezetés előzi meg, mely szorosan hozzátartozik az énekes részhez: a hangszeres és énekes dallam együtt alkotja a kompozíció tartópillérét jelentő zenei anyagot. A másfél évezredes liturgikus latin szöveg, a régi magyar népzene hangja, a középkori gregorián, a 16. századi madrigálstílus, a barokk polifónia találkoznak itt klasszikus, megbonthatatlan egységben. A gyermekek világa már régóta foglalkoztatta a zeneszerzők alkotóképzeletét. Kodály gyermekkarai lehetőséget teremtenek, hogy a gyermek maga megszólalhasson. A közel 50 gyermekkarra írt művében egy-egy gyermekjátékot, mondókát, néphagyományt őrző gyermekdalt dolgozott föl (pl.: Túrót eszik a cigány). Nevéhez fűződik a híres Kodály-módszer. Pedagógiájának lényege, hogy a gyermek zenei készségét óvodáskortól fejleszteni kell, a zenei írás, olvasás váljon általánossá az iskolákban. A gyermek első találkozása a zenével nemzetének népdalkincse legyen, majd később ismerkedjék más népek népdalaival, mégpedig az adott nyelven. Kodály gyakorlatában fontos szerepet kap a karéneklés. A pedagógiai munka segítésére Kodály megírta a 333 olvasógyakorlatot, az Ötfokú zene 4 füzetét, a Bicínia Hungarica 4 füzetét. Módszerét a mai napig szerte a világon alkalmazzák. Ízelítő műveiből - MIDI:
|
Édesapja
Kodály Frigyes, Kecskemét teherleadási pénztárnokaként, Galánta (1884) -
majd Nagyszombat (1892) állomásfőnökeként tevékenykedett. Édesanyja
Jalovetzky Paulina, egy lengyel származású vendéglős lánya volt. Szülei
maguk is műkedvelő muzsikusok, az édesapa hegedült, az édesanya zongorázott,
énekelt. Ez a családi környezet keltette fel már kisgyermek korában a zene
iránti vonzódását. Galántán egy – a mai Szlovákia területén lévő – jómódú
községben a gyermek Kodályt életre szóló benyomások érték. A magyar, szlovák
és német kultúrát is őrző, gyönyörű természeti adottságokkal bíró faluban
nemcsak a régi népszokásokkal (keresztelő, lakodalom, temetés) találkozott,
hanem itt hallott először népdalt, és jó cigányzenét is, verbunkosokat,
hetyke táncokat, csárdást. A zsenge korban átélt zenei élmények nem maradtak
veszve: a galántai muzsika ihleti az 1933-ban komponált nagyszerű zenekari
művet, a
Galántai táncokat. A
galántai népiskolában (1888-1892) és a nagyszombati érseki főgimnáziumban
(1892-1900) végezte alsóbb tanulmányait. Önerőből tanult zongorázni,
hegedülni, brácsázni, gordonkázni. Játszott a gimnáziumi zenekarban, énekelt
a templomi kórusban és már 16 éves korában zenét szerez, gimnáziuma zenekara
számára ír nyitányt. 1900. június 13-án jelesen érettségizett. Szeptemberben
került Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakára,
valamint az Eötvös Kollégiumba. Az egyetem mellett beiratkozott az Országos
Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerző tanszakára is. Zeneszerzéstanára Hans
Koessler volt. Az iskola hangversenyein bemutatták
d-moll nyitányát
(1898) és
Esz-dúr trióját
(1899). 1904 júniusában megkapta a zeneszerzői diplomát, de szeptemberben
újból beiratkozott a Zeneakadémiára, önkéntes ismétlőként. 1905-ben megkapta
magyar-német szakos tanári diplomáját. 1906-ban Bölcsészdoktori címet
szerzett "A magyar népdal strófaszerkezete" című munkájával. Ekkor
ismerte meg Vikár Béla fonogram gyűjteményét, ennek hatására döntötte el,
hogy falura megy népdalokat gyűjteni. Vikár, a neves etnográfus, a finn
nemzeti eposz, a Kalevala fordítója fonográffal gyűjtötte a magyar
népdalokat. Kodály 1905-ben kezdi el papírra vetni azokat a beláthatatlan
idő óta kizárólag szóban hagyományozott dalokat, amelyek a magyar
paraszttársadalom életének szerves részét képezték. Olyan egyedi hangzású
pentaton (öt hangból álló) hangsorú, szöveges dallamokról van szó, melyeket
munka közben énekeltek. Kutatásai elején ismerkedett meg a hozzá hasonló
utakon járó Bartók Bélával, életre szóló barátságot kötöttek. 1906-ban
Magyar népdalok
címmel 10-10 népdalt adtak ki közösen zongora kísérettel ellátva, abban az
évben, október 22-én mutatták be diplomamunkáját (Nyári
este). Ezután fél éves
berlini és párizsi tanulmányútra indult. Itt ismerkedett meg Claude Debussy
zenéjével. 1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-tól a zeneszerzés
tanárává nevezték ki. 1910. március 17-én, első szerzői estjén hangszeres
kompozíciókkal állt a nagyközönség elé. Augusztus 3-án feleségül vette
Sándor Emmát, aki hűséges, méltó társa volt, akivel boldog házasságban élt
49 évig, felesége haláláig. 1909-1920 között kizárólag zongora- és
zenekar-kíséretes dalokat, zongoraműveket és kamaradarabokat írt. Erre az
időszakra esik például
hegedű-gordonka Szonátája
(1914), vagy
gordonkára írt Szólószonátája
(1915). Vokális alkotásaiban mindenekelőtt a magyar dalkultúra
megteremtésére törekedett. Nem véletlen, hogy egyik dalsorozatának a
Megkésett melódiák
címet adta. Kodály a magyar klasszikus költők: Arany János, Kisfaludy
Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Balassi
Bálint verseire írott műveivel próbálta pótolni azt a dalkultúrát, amely még
a költők életében nem létezett. De a kortárs irodalom is felkeltette
érdeklődését: Ady Endre verseit éppúgy megzenésítette, mint barátja, Balázs
Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait.
