német-argentin
zeneszerző
Kagel zenei felfogásának alapja, hogy az előadói attitűd hozzátartozik az alkotáshoz, ezért szorgalmasan kottázza, a zenész a darab elővezetésekor hová álljon, milyen eszközöket használjon a hangszereken kívül, mutogasson-e, grimaszoljon, vagy ne mozduljon. Ettől az előadás kicsit a performansz irányába tolódik, sőt az ember sokszor úgy érzi, paródiát lát és hall, ám közben a zenére figyelve be kell ismernie, hogy mindez az éremnek csak az egyik oldala. Mert habár Kagel tréfál, közben meglehetősen finom struktúrákat képes egymásra illesztgetni. Az Rrrrrrr... című 21 tételes, két előadóra írt remeke például (amely csupa r-rel kezdődő tételcímet vonultat fel) a zenei történetmesélés mellett ügyes absztrakciókra képes. Nem csoda hát, hogy a közönség, amely a rövid tételek közben először nevetni sem mer, visszafogottan figyeli a másolópapírral előadott mozdonypöfögést, a borospalackból kotta szerint a kolompokra és harangokra pergetett kristálycukrot, a sípokat, a vesszőket, ám végül önfeledt tapsban tör ki. Az Orchestrion Straat (Verkli utca) alatt a zenészek a pódiumon átlósan, a jobb sarok felé fordulva, lépcsőzetesen foglalnak helyet. A rendkívül sokszínű darab záró szakaszában a szerzői utasítás szerint két muzsikusnak el kell indulnia a nézőtéren perselyezni, így az előadásnak részévé válik a ritmikusan megrázott persely, és az a közösségi élmény, hogy adakozhatunk. Kagel ki akarja terjeszteni a zene határait a hangokon túlra is, az előadásból-zenehallgatásból komplex közösségi élményt kíván varázsolni. Ízelítő műveiből - videó:
|
A
német származású argentin zeneszerző, filmkészítő és színműíró Buenos
Airesben született. Juan Carlos Paz és Alfredo Schiuma magántanároknál
tanult zenetörténetet, énekelni, vezényelni, zongorázni, csellózni és
orgonálni, de a komponálást autodidakta módon tanulta. A buenos aires-i
egyetemen irodalom-filozófia szakon végzett. 1949-ben Buenos Airesben
konzervatóriumi tanulmányok nélkül lett az Agrupatión Nueva Música művésze.
1950-ben kezdett komponálni a Juan Perón-kormány által diktált neoklasszikus
stílusban. Szintén 1950-ben a Cinemathétique Argentine társalapítója volt,
valamint sikertelen kísérletet tett egy elektro-akusztikai stúdió
létrehozására. 1955-től a Teatro Colón kórus-korrepetitoraként dolgozott, a
Nueva Visión c. újságnál pedig fényképrendezőként alkalmazták. 1957-ben
Németországban, Kölnben telepedett le. Itt először 1958-ban lépett
nyilvánosság elé a Darmstadti Nyár rendezvényén, amit később (1960-66,
1972-76) ő irányított. 1957-61-ig a Rhine kamarazenekar kortárszenei
előadásait vezette. Több koncertkörutat tett az USA-ban (1961, 1963), a SUNY
cégnél segédkezett a zenei irányításban, a berlini Film- és Televízió
Akadémián és Göteborgban tartott előadásokat. 1969-től a kölni Zeneakadémia
Új-zenei Intézetének igazgatója és Stockhausen után 1975-ig a kölni új-zenei
kurzusok irányítója, Kölnben az Új-zenei Együttes társalapítója volt. Egyre
inkább a 20. század végének legjelentősebb zeneszerzői között tartják
számon. Kidolgozott, határozott elképzelésével, bizarr humorával és a
legkülönfélébb ötletekkel és rendszerekkel való játékával gyakran váratlan
fordulatokat hoz mind a színpadon, mind a koncertteremben. 1950 óta a
musique concréte-tel és manipulált hangszeres effektusokkal kísérletezik a
hanghordozókon, elektro-, akusztikus és audiovizuális eszközökön egyaránt.
Kísérleteinek eredményét saját színpadi művei és filmjei rendezőjeként
színpadra, filmre és televízióra alkalmazza. A hangjáték műfajában a
színházi mozgásformák és a zene összekapcsolásával a mai
hangversenygyakorlat merev, ritualizált formája ellen lép föl. Saját műveit
gyakran vezényli, filmjeit és rádiójátékait maga rendezi. Műveiből 1975-95
között fesztiválokat tartottak Európában, az USA-ban és Kanadában. Színpadi
zenéi között találunk filmet, rádiójátékot, balettet, TV játékot, szcenikus
koncertdarabot, melodrámát stb. Hangszeres darabjaiban többnyire a modern
technika vívmányait használja ki, azonban komponált kifejezetten reneszánsz
hangszer együttes számára is.
