A
Tatár Autonóm Köztársaság Csisztopol nevű városkájában született, édesapja
tatár édesanyja orosz volt. Zeneszerzést és zongorázni a Kazan
Konzervatóriumban tanult, 1954-ben diplomázott, majd Moszkvában a
Konzervatóriumban 1959-ig Nyikolaj Peyko, 1963-ig Vissarion Shebalin
tanítványa. Eleinte saját darabjait adta elő zongorán Moszkvában. Néhány
filmzenét is írt. 1975-ben Moszkvában avantgárd zeneszerzőkből (Vyacheslav
Artyomov és Viktor Suslin) megalapította az "S-M" csoportot. 1992 óta
egy Hamburg melletti kis faluban él. Munkássága világszerte ismertté vált,
egyike Európa legelismertebb kortárs alkotóinak, befutott, elfogadott
szerző. Hozzájárulhatott ehhez a vallásos-, misztikus témák iránt fogékony
szovjet szerző pikantériája, a művészete iránt elkötelezett Gidon Kremer
segítsége (elsősorban az
Offertorium
című hegedűverseny előadásaival) - de mindez mit sem érne a nagyszerű
alkotások nélkül. Sikerének titka talán az, hogy teljesen elfogulatlanul
közeledik a művészethez, nem követ semmiféle receptet, nem ragaszkodik
semmiféle dogmához, és ezt a mintegy ártatlan művészi attitűdöt többnyire
megérzi a közönség is. A keleti hatásokat is magába olvasztó folklór
elemeket véletlen hangzástechnikával és elektronikus eszközök alkalmazásával
dolgozza fel - vonzódik az érdekes, izgalmas hanghatásokhoz. Főbb
szimfonikus művei -
Stimmen... Verstummen
(1968),
Offertorium
(1986),
Peo et contra
(1989),
Gordonkaverseny
(1991). Legismertebb dalciklusa a
Facelija, Rubajjat
címet viselő vokális kamaraszimfónia Hakani, Háfiz és Hajjim költők
verseire, amelyben a kelet burjánzó színgazdagsága különösen az
ütőhangszerek érzékeny és sokoldalú kezelésében ölt akusztikai alakot. A
különféle fuvolákra és a velük szembeállított kettős vonóskarra, illetve
ütőkre 1994-ben írt egyszerű című concerto (Music
for
Flute, Strings and Percussion)
a fény és a sötétség harcát állítja a középpontba. E narratív eszme
ábrázolását tisztán zenei eszközökkel valósítja meg Gubaidulina, az egyik
vonóskar normális hangolású (fény), míg a másik egy negyedhanggal mélyebbre
van behangolva (árnyék). E két birodalom közt vergődik a fuvola. Egyik
legnagyobb tette, hogy sikerült megújítania a versenymű fogalmát. Számára a
versenymű mindig egy hangszer drámája is egyben, és e gondolat olykor
egészen látványosan, színházszerűen is megjelenik.
Számomra a hangszerek eleven személyeket ábrázolnak
- írja valahol. E gondolat jegyében döbbenetes, személyesen a hangszerre
szabott drámai folyamatot rajzol meg a
csellóversenyben
a tizedik rész. Ám ezúttal, mint a gregorián gyakorlatban, nem egy szólista
felelget a kórusnak, a magányos énekes szerepét most a gordonka veszi át.
Eleinte csak a C húron játszik, ám játék közben egyre mélyebbre hangolja le
hangszerét, aztán a húrtartó lábon játszik, hogy végül ezen is túl
elérje
a hangszere fizikai és szellemi határait. Ekkor rezignáltan leteszi
csellóját, és bekapcsolódik ő is az ütőhangszeres játékosok közé. - Másik
versenyműve (The
Canticle of the Sun,
1997) esetében Gubaidulina nem elégszik meg a zenekarral és az
ütőhangszerekkel koncertálló viszonyba lépő szólócselló fölléptetésével, egy
vegyes kart is bevon a formálásba. Így egyfajta cseppfolyós műfajú zenemű
jön létre valahol a concerto, a kantáta, a madrigál és a motetta határán,
melyben nem tudjuk, ki a főszereplő, az Assisi Szent Ferenc Napénekét
olaszul előadó kórus vagy a gordonka. A gordonka egyrészt kommentálja a kar
által előadottakat, másrészt a kórus hátteret alkot az előtérben álló cselló
magányos monológjához. Ám egyikük sincs kitüntetett szerepkörben. E két
főhős közt a néhány ütőhangszert foglalkoztató kisegyüttes közvetít. És
többek közt ezért, a befogadásnak több egyenértékű lehetőséget kínáló
formálás miatt oly izgalmas és "cselekményes" a darab, melyet profán
kantátának is nevezhetnénk, noha vallásos kontextusa teljesen nyilvánvaló. A
mű Gubaidulina által megadott négy nagy egységének mindegyike egy-egy
glorifikáció:
1. a teremtő és teremtményei, a Hold és a Nap, 2. a teremtő és a négy általa
teremtett elem, a levegő, a víz, a tűz és a föld, 3. az élet, 4. a halál
megdicsőülése.
E kurta összefoglalásból is kitűnhet, hogy Gubaidulina vallási fölfogása
szintén tökéletesen elfogulatlan, minden ízében anti dogmatikus. A művészet
számára vallásos jellegű tevékenység, ám nem köthető egyetlen teológiai
rendszerhez sem. Az utóbbi években számos művét Magyarországon is előadták,
2005-ben járt hazánkban - az ő darabjai alkották a Pannonhalmi Művészeti
Fesztivál gerincét. Ekkor nyilatkozta:
Engem főképpen a hangzás, annak végtelen sok tulajdonsága bűvöl el.
Kiindulópontja mindig a lehető legegyszerűbb: néhány hang, egy
akkordfelbontás, alig több egy-egy gesztusnál. A lehető legkisebből
növeszti, "tenyészti" ki a legkomplikáltabb képződményeket. Az elemi
részecskékből kiinduló művei minden esetben eljutnak a lehetőségek végső
határáig.
Ízelítő műveiből - videó: Toccata-Troncata
performed by Hayk Melikyan
A
Tatár Autonóm Köztársaság Csisztopol nevű városkájában született, édesapja
tatár édesanyja orosz volt. Zeneszerzést és zongorázni a Kazan
Konzervatóriumban tanult, 1954-ben diplomázott, majd Moszkvában a
Konzervatóriumban 1959-ig Nyikolaj Peyko, 1963-ig Vissarion Shebalin
tanítványa. Eleinte saját darabjait adta elő zongorán Moszkvában. Néhány
filmzenét is írt. 1975-ben Moszkvában avantgárd zeneszerzőkből (Vyacheslav
Artyomov és Viktor Suslin) megalapította az "S-M" csoportot. 1992 óta
egy Hamburg melletti kis faluban él. Munkássága világszerte ismertté vált,
egyike Európa legelismertebb kortárs alkotóinak, befutott, elfogadott
szerző. Hozzájárulhatott ehhez a vallásos-, misztikus témák iránt fogékony
szovjet szerző pikantériája, a művészete iránt elkötelezett Gidon Kremer
segítsége (elsősorban az
Offertorium
című hegedűverseny előadásaival) - de mindez mit sem érne a nagyszerű
alkotások nélkül. Sikerének titka talán az, hogy teljesen elfogulatlanul
közeledik a művészethez, nem követ semmiféle receptet, nem ragaszkodik
semmiféle dogmához, és ezt a mintegy ártatlan művészi attitűdöt többnyire
megérzi a közönség is. A keleti hatásokat is magába olvasztó folklór
elemeket véletlen hangzástechnikával és elektronikus eszközök alkalmazásával
dolgozza fel - vonzódik az érdekes, izgalmas hanghatásokhoz. Főbb
szimfonikus művei -
Stimmen... Verstummen
(1968),
Offertorium
(1986),
Peo et contra
(1989),
Gordonkaverseny
(1991). Legismertebb dalciklusa a
Facelija, Rubajjat
címet viselő vokális kamaraszimfónia Hakani, Háfiz és Hajjim költők
verseire, amelyben a kelet burjánzó színgazdagsága különösen az
ütőhangszerek érzékeny és sokoldalú kezelésében ölt akusztikai alakot. A
különféle fuvolákra és a velük szembeállított kettős vonóskarra, illetve
ütőkre 1994-ben írt egyszerű című concerto (Music
for
Flute, Strings and Percussion)
a fény és a sötétség harcát állítja a középpontba. E narratív eszme
ábrázolását tisztán zenei eszközökkel valósítja meg Gubaidulina, az egyik
vonóskar normális hangolású (fény), míg a másik egy negyedhanggal mélyebbre
van behangolva (árnyék). E két birodalom közt vergődik a fuvola. Egyik
legnagyobb tette, hogy sikerült megújítania a versenymű fogalmát. Számára a
versenymű mindig egy hangszer drámája is egyben, és e gondolat olykor
egészen látványosan, színházszerűen is megjelenik.
Számomra a hangszerek eleven személyeket ábrázolnak
- írja valahol. E gondolat jegyében döbbenetes, személyesen a hangszerre
szabott drámai folyamatot rajzol meg a
csellóversenyben
a tizedik rész. Ám ezúttal, mint a gregorián gyakorlatban, nem egy szólista
felelget a kórusnak, a magányos énekes szerepét most a gordonka veszi át.
Eleinte csak a C húron játszik, ám játék közben egyre mélyebbre hangolja le
hangszerét, aztán a húrtartó lábon játszik, hogy végül ezen is túl
elérje
a hangszere fizikai és szellemi határait. Ekkor rezignáltan leteszi
csellóját, és bekapcsolódik ő is az ütőhangszeres játékosok közé. - Másik
versenyműve (The
Canticle of the Sun,
1997) esetében Gubaidulina nem elégszik meg a zenekarral és az
ütőhangszerekkel koncertálló viszonyba lépő szólócselló fölléptetésével, egy
vegyes kart is bevon a formálásba. Így egyfajta cseppfolyós műfajú zenemű
jön létre valahol a concerto, a kantáta, a madrigál és a motetta határán,
melyben nem tudjuk, ki a főszereplő, az Assisi Szent Ferenc Napénekét
olaszul előadó kórus vagy a gordonka. A gordonka egyrészt kommentálja a kar
által előadottakat, másrészt a kórus hátteret alkot az előtérben álló cselló
magányos monológjához. Ám egyikük sincs kitüntetett szerepkörben. E két
főhős közt a néhány ütőhangszert foglalkoztató kisegyüttes közvetít. És
többek közt ezért, a befogadásnak több egyenértékű lehetőséget kínáló
formálás miatt oly izgalmas és "cselekményes" a darab, melyet profán
kantátának is nevezhetnénk, noha vallásos kontextusa teljesen nyilvánvaló. A
mű Gubaidulina által megadott négy nagy egységének mindegyike egy-egy
glorifikáció:
1. a teremtő és teremtményei, a Hold és a Nap, 2. a teremtő és a négy általa
teremtett elem, a levegő, a víz, a tűz és a föld, 3. az élet, 4. a halál
megdicsőülése.
E kurta összefoglalásból is kitűnhet, hogy Gubaidulina vallási fölfogása
szintén tökéletesen elfogulatlan, minden ízében anti dogmatikus. A művészet
számára vallásos jellegű tevékenység, ám nem köthető egyetlen teológiai
rendszerhez sem. Az utóbbi években számos művét Magyarországon is előadták,
2005-ben járt hazánkban - az ő darabjai alkották a Pannonhalmi Művészeti
Fesztivál gerincét. Ekkor nyilatkozta:
Engem főképpen a hangzás, annak végtelen sok tulajdonsága bűvöl el.
Kiindulópontja mindig a lehető legegyszerűbb: néhány hang, egy
akkordfelbontás, alig több egy-egy gesztusnál. A lehető legkisebből
növeszti, "tenyészti" ki a legkomplikáltabb képződményeket. Az elemi
részecskékből kiinduló művei minden esetben eljutnak a lehetőségek végső
határáig.