francia zeneszerző
1859-ben megírta Goethe nyomán, Barbier és Carré librettójára a Faustot. Az operát először a Théatre Lirique-ben mutatták be. Nagy sikere volt: a franciák mai napig nemzeti operájuknak tartják. Az elismerést a jó szerepeknek, a remek dallamfűzésnek, a hallgatót lekötő történetnek köszönheti. Becsületrenddel tüntették ki és egy csapásra a francia zene elismert tekintélye lett. Bár a Faust sikerét következő műveivel nem sikerült megismételnie, de az 1867-es Rómeó és Júlia még sikert aratott. Ő írta a Pápai himnuszt (Marche Pontificale, 1869) ami egy ideig (1949) a Vatikán hivatalos nemzeti himnusza volt. 1871-ben három évre Londonban telepedett le a német–francia háború miatt. Saját kórust alapított és vezetett - Viktória királynő kedvelte. A Londonban bemutatott La rédemption című oratóriumát kedvezően fogadták, a világkiállításra pedig megírta a Gallia című motettát. Párizsba visszatérve utolsó operái, a Cinq-Mars (1877), a Polyeucte (1878), vagy a Le tribut de Zamora (1881) és a többi, teljesen visszhang nélkül maradtak. Egyműves zeneszerzőnek tartják. Faustja azonban olyan keresett darabja a világ operaszínpadainak, ami mindenképpen a francia operazene fontos szereplőjévé emeli. Erős melodikus tehetség, de drámai erő híján. Olyan komponista, aki a hangzatos operapátosz helyébe a gazdagon áradó dallamot állította. Művei közül megemlíthető még a nagyközönség körében népszerű Meditáció vagy Áve Mária, amit Bach C-dúr prelúdiumára írt. Ízelítő műveiből - MIDI:
|
Művészcsaládba
született - apja festőművész, anyja zongorista volt, természetesen
édesanyjától tanult meg zongorázni. A párizsi Konzervatóriumba 18 évesen
vették fel, ahol Halévy tanítványa lett. 1839-ben elnyerte a Római
nagydíjat, ennek köszönhetően három évet tölthetett a római Villa Mediciben.
Különösen az egyházi zene volt rá nagy hatással, főleg Palestrina. Ettől
kezdve munkásságának fontos területe lett a vallás és az egyházi zene - 1846
és 1849 között még papnak is tanult. A római tanulmányút után, 1842-ben
német körútra ment, amelynek során találkozott és barátságot kötött
Mendelssohnnal. Hazatérve orgonistaként helyezkedett el. 1852-ben megnősült,
és az egyházzenei művek mellett operákat is írt (Szapphó,
1851;
A botcsinálta doktor,
1858). Stílusa először Meyerbeerére emlékeztetett, később könnyedebb
vígjátékokat írt, de a remélt siker nem következett be. A
Szent Cecília-mise
1851-1855 között készült, bemutatója 1855-ben volt. A szólistákra, kórusra,
zenekarra és orgonára hangszerelt mű orgonás változatban is megjelent
(1874). Gounod tudatosan él archaikus stílusfordulatokkal, a
szólamvezetésben Palestrina nyomdokain halad, a zárlatokban gyakoriak a
modális fordulatok (Gloria,
Benedictus), de ide
sorolható a
Kyrie
gregorián intonációja vagy az
Agnus Dei
zsoltármodellt követő tenorszólója is. Találunk a mise megzenésítésében
népszerű melodikát (Sanctus)
és kifejezetten operai hangvételű részleteket is (Credo).
A hangszerelés Meyerbeer és Berlioz világát idézi. Utóbbi szerző elismerően
nyilatkozott ifjabb pályatársa kompozíciójáról.
