Andrea
Gabrieli unokaöccse, késő reneszánsz-kori barokk olasz zeneszerző.
Munkássága jó példa a reneszánszból a barokk stílusba történő átmenetre.
Ötgyermekes család sarja. Carnia-ból települtek át Velencébe, Giovanni
születése előtt. Fiatalkoráról annyit lehet tudni, hogy nagybátyjánál tanult
és szinte ő nevelte fel. 1575 és 1579 között Münchenben Orlande de Lassus
tanította zeneszerzésre. 1579-ben elhagyta a bajor fővárost, és további
utazásokat tett Európában, majd 1584-ben visszatért Velencébe, ahol
kinevezték a Szent Márk helyettes orgonistájává, miután nagybátyját
előléptették. 1586-ban, nagybátyja halála után lett első orgonista, amely
posztot haláláig betöltött. Karrierje tovább ívelt felfelé mikor a
városállam második legfontosabb előadói posztját a "Scuola Grande di San
Rocco" orgonista állását is elnyerte. Hírneve egyre nőtt és főként német
földről jöttek hozzá tanítványok, melyek közül a legnevesebbek Hassler,
Schütz és Michael Praetorius voltak. Az 1600-as években a mester egészsége
megromlott, utolsó éveiben már munkahelyi kötelezettségeit sem tudta
ellátni, gyakorta helyettesítéséről kellett gondoskodni, amit hálatelt
tanítványa Schütz látott el. 1612-ben halt meg vesekő okozta szövődmény
következtében. Noha korának minden műfajában alkotott, otthonosan az egyházi
és a hangszeres zene terén mozgott. Az ő ténykedése réven teljesedett ki az
antifonális, kétkórusos komponálás gyakorlata a Szent Márk Székesegyházban.
Tökéletesen kiegyensúlyozott hangzású kompozíciói eredeti előadási helyükön
elevenednek meg igazán. Noha akár 4 kórust és 20 szólamot is alkalmaz, de
sohasem öncélúan. Egyházi vokális művek komponálása mellett (Jubilate
Deo, Magnificat), mint
intonazione-k és toccatak kiváló szerzője és kiváló "concertante"
madrigálos hírnevet szerzett. Nagybátyja vokális és instrumentális
egyensúlyt kereső törekvéseinek beteljesítője. Együttes erőfeszítéseik
eredménye a zenekari canzona és sonata (Sonata
19) kialakítása.
Legnagyobb hatású műve a
Symphoniae Sacrae
(1597), mely valóságos zenei forradalmat okozott Európában. További kiváló
önálló gyűjteményes kötetei:
Madrigali e ricercari a 4
(1587),
Ecclesiasticae cantiones
(1589), és
Dialoghi e musicali
(1592). Műveinek - melyekben merész disszonanciák alkalmazásától sem riad
vissza - érzelmi hőfoka még formai újításainál is jobban a barokk irányába
mutat (Timor et tremor).
Saját és nagybátyja műveinek összegyűjtése és kiadása egész pályáját
végigkísérő vállalkozás volt. Ahogy vokális műveiben, úgy kizárólag
rézfúvósokra komponált darabjaiban is dominál a térben – lényegében szó
szerint – szembeállított két csoport párbeszéde, amit – különösen az
1615-ből származó gyűjteményben – nem kizárólag a kórusok, hanem a
hangulatok, hangnemek és a hangerő váltakoztatása is tovább színesít. A
régiből előbukkanó modernség, az újban megőrzött tradíció eleve izgalmassá
tesz bármilyen zeneművet, Giovanni Gabrieli művészetét mégis épp ez az
átmenetiség teszi oly nagyszerűvé. A kettéosztott zenekar antifonális
megoldások végtelen változataira ad lehetőséget a hagyományosabb
felelgetéstől a színbeli és dinamikai kontrasztok kiaknázásáig. A
18. sanzon, melyben a
tradicionális polifónia lassan hömpölygő hangokkal festi alá a gyors,
szorosan imitatív díszítéseket, mintha egy gondolában ülve siklanánk a
velencei lagúnákon, s figyelnénk az apró hullámokon felcsillanó
napsugarakat. Misztikus, transzcendentális élmény ez, ám a többi sanzon sem
marad el mögötte.
Andrea
Gabrieli unokaöccse, késő reneszánsz-kori barokk olasz zeneszerző.
Munkássága jó példa a reneszánszból a barokk stílusba történő átmenetre.
Ötgyermekes család sarja. Carnia-ból települtek át Velencébe, Giovanni
születése előtt. Fiatalkoráról annyit lehet tudni, hogy nagybátyjánál tanult
és szinte ő nevelte fel. 1575 és 1579 között Münchenben Orlande de Lassus
tanította zeneszerzésre. 1579-ben elhagyta a bajor fővárost, és további
utazásokat tett Európában, majd 1584-ben visszatért Velencébe, ahol
kinevezték a Szent Márk helyettes orgonistájává, miután nagybátyját
előléptették. 1586-ban, nagybátyja halála után lett első orgonista, amely
posztot haláláig betöltött. Karrierje tovább ívelt felfelé mikor a
városállam második legfontosabb előadói posztját a "Scuola Grande di San
Rocco" orgonista állását is elnyerte. Hírneve egyre nőtt és főként német
földről jöttek hozzá tanítványok, melyek közül a legnevesebbek Hassler,
Schütz és Michael Praetorius voltak. Az 1600-as években a mester egészsége
megromlott, utolsó éveiben már munkahelyi kötelezettségeit sem tudta
ellátni, gyakorta helyettesítéséről kellett gondoskodni, amit hálatelt
tanítványa Schütz látott el. 1612-ben halt meg vesekő okozta szövődmény
következtében. Noha korának minden műfajában alkotott, otthonosan az egyházi
és a hangszeres zene terén mozgott. Az ő ténykedése réven teljesedett ki az
antifonális, kétkórusos komponálás gyakorlata a Szent Márk Székesegyházban.
Tökéletesen kiegyensúlyozott hangzású kompozíciói eredeti előadási helyükön
elevenednek meg igazán. Noha akár 4 kórust és 20 szólamot is alkalmaz, de
sohasem öncélúan. Egyházi vokális művek komponálása mellett (Jubilate
Deo, Magnificat), mint
intonazione-k és toccatak kiváló szerzője és kiváló "concertante"
madrigálos hírnevet szerzett. Nagybátyja vokális és instrumentális
egyensúlyt kereső törekvéseinek beteljesítője. Együttes erőfeszítéseik
eredménye a zenekari canzona és sonata (Sonata
19) kialakítása.
Legnagyobb hatású műve a
Symphoniae Sacrae
(1597), mely valóságos zenei forradalmat okozott Európában. További kiváló
önálló gyűjteményes kötetei:
Madrigali e ricercari a 4
(1587),
Ecclesiasticae cantiones
(1589), és
Dialoghi e musicali
(1592). Műveinek - melyekben merész disszonanciák alkalmazásától sem riad
vissza - érzelmi hőfoka még formai újításainál is jobban a barokk irányába
mutat (Timor et tremor).
Saját és nagybátyja műveinek összegyűjtése és kiadása egész pályáját
végigkísérő vállalkozás volt. Ahogy vokális műveiben, úgy kizárólag
rézfúvósokra komponált darabjaiban is dominál a térben – lényegében szó
szerint – szembeállított két csoport párbeszéde, amit – különösen az
1615-ből származó gyűjteményben – nem kizárólag a kórusok, hanem a
hangulatok, hangnemek és a hangerő váltakoztatása is tovább színesít. A
régiből előbukkanó modernség, az újban megőrzött tradíció eleve izgalmassá
tesz bármilyen zeneművet, Giovanni Gabrieli művészetét mégis épp ez az
átmenetiség teszi oly nagyszerűvé. A kettéosztott zenekar antifonális
megoldások végtelen változataira ad lehetőséget a hagyományosabb
felelgetéstől a színbeli és dinamikai kontrasztok kiaknázásáig. A
18. sanzon, melyben a
tradicionális polifónia lassan hömpölygő hangokkal festi alá a gyors,
szorosan imitatív díszítéseket, mintha egy gondolában ülve siklanánk a
velencei lagúnákon, s figyelnénk az apró hullámokon felcsillanó
napsugarakat. Misztikus, transzcendentális élmény ez, ám a többi sanzon sem
marad el mögötte.
