Az
érett reneszánsz egyik meghatározó egyénisége. Működésének köszönhetően
terjed el a velencei iskola stílusa Itáliában és a német nyelvterületen.
Élete nagy részét homály fedi. Tanulmányait Velencében a Szent Márk
székesegyházban, mint Adrian Willaert tanítvány kezdte ahol énekelt is.
1550-ben valószínűleg Veronába utazott, ahol kapcsolatba került Vincenzo
Ruffo kórusmesterrel, aki 1554-ben kiadta az ifjú zenész néhány madrigálját
- komponált pár művet a veronai Akadémia számára is. Ezután 1555-1557 között
Cannaregio városában működött, mint orgonista. 1562-ben a Német-római
Birodalom területén utazgat, eljutott Frankfurtba és Münchenbe is.
Megismerkedett és igen jó kapcsolatba került a korszak legtöbbet
foglalkoztatott zeneszerzőjével Orlande de Lassussal - kölcsönösen sokat
tanultak egymástól. 4 év után 1566-ban tért vissza Velencébe, miután
beutazta Ausztriát, Csehországot, a Rajna-vidéket és Bajorországot.
Mindenhol koronás fők és híres nemesi családok vendégszeretetét élvezte.
Hazatérve kinevezték a velencei Szent Márk-székesegyház helyettes
orgonistájává. Zarlino jobb kezeként dolgozott, és csupán 1584-ben nevezték
ki első orgonistává, 1585-ben bekövetkezett halálig ezt a posztot töltötte
be. Előléptetéseikor unokaöccse, Giovanni örökölte a posztjait. Meglehetősen
szerény hivatali pozíciói ellenére, Palestrina előtt a legjelentősebb olasz
mester volt, akihez csakúgy áramlottak a tanítványok. A legfontosabbak ezek
közül Giovanni Gabrieli, Lassus, Hassler, és Sweelinck. Egyúttal keze alól
kerültek ki az Európa-szerte megjelenő korabeli madrigálkötetek
legnépszerűbb itáliai gyűjteményei. Összesen 250 madrigált írt. Két kötet
ötszólamú, két kötet hatszólamú és egy kötet háromszólamú művet még életében
önálló kötetekben megjelentetett. Életművében misék és zsoltárok képezik a
szakrális zene gerincét. Szekuláris munkásságának legnagyobb részét
madrigálok teszik amikhez társulnak színpadi művei. A szövegeket a kor
népszerű költői írták (Petrarca, Tasso, Ariosto), a szonett és sestina
megzenésítések esetében többrészes formában. Hangszeres művei orgonaművekre
(Canzon francese)
és zenekari darabokra oszthatók. Rendkívül eredeti és egyedi hangú szerző,
aki formai újításai ("giustiniana" és "gregescha" névvel
fémjelzett könnyed dalok) mellett óriási hangsúlyt fektetett a szöveghű
megzenésítésre. Ez különösen kiviláglik a barokk irányába mutató, opera
előfutároknak tekinthető, nagyszabású színpadi daraboknál. Alkalmi zenét
szerzett Sophokles Oedipus királyához, drámai kantátát komponált a Lepantói
győzelem megéneklésére és III. Henrik francia király velencei látogatására.
Legjelentősebb újításának talán mégis a vokális művek nagyszabású zenekari
kísérettel történő alátámasztása tekinthető. A vokális és hangszeres anyag
esztétikus "keverését" legjobban a
Psalmi potentiales a 6 voci
(1583) tükrözi. Ő alkalmazza először a modern hegedűt és az első zenekari
művek (Sonate a cinque
instrumenti, 1586;
Canzoni es sonate,
1615) is tőle származnak. Orgonazene terén is úttörő munkássága. Kialakítja
a prelúdium ősformáját (intonáció), és a fantázia műfajában is maradandókat
alkotott (Canzoni alla
francese per organo,
1571). A reneszánsz korban jelentős szerepet játszott a dúr-moll
harmóniavilág elterjedésében, a concerto műfajában a magas és mély
szólamcsoportok szembeállításában és a csoportok váltogatásában messze
túllép a kortársainak többkórusos zenéjéből ismert lehetőségeken. Halála
után megjelent műveit unokaöccse közös gyűjteményes kötetekben publikálta.
Egyedül poszthumusz orgonaművei jelentek meg önálló kiadásként.
Az
érett reneszánsz egyik meghatározó egyénisége. Működésének köszönhetően
terjed el a velencei iskola stílusa Itáliában és a német nyelvterületen.
Élete nagy részét homály fedi. Tanulmányait Velencében a Szent Márk
székesegyházban, mint Adrian Willaert tanítvány kezdte ahol énekelt is.
1550-ben valószínűleg Veronába utazott, ahol kapcsolatba került Vincenzo
Ruffo kórusmesterrel, aki 1554-ben kiadta az ifjú zenész néhány madrigálját
- komponált pár művet a veronai Akadémia számára is. Ezután 1555-1557 között
Cannaregio városában működött, mint orgonista. 1562-ben a Német-római
Birodalom területén utazgat, eljutott Frankfurtba és Münchenbe is.
Megismerkedett és igen jó kapcsolatba került a korszak legtöbbet
foglalkoztatott zeneszerzőjével Orlande de Lassussal - kölcsönösen sokat
tanultak egymástól. 4 év után 1566-ban tért vissza Velencébe, miután
beutazta Ausztriát, Csehországot, a Rajna-vidéket és Bajorországot.
Mindenhol koronás fők és híres nemesi családok vendégszeretetét élvezte.
Hazatérve kinevezték a velencei Szent Márk-székesegyház helyettes
orgonistájává. Zarlino jobb kezeként dolgozott, és csupán 1584-ben nevezték
ki első orgonistává, 1585-ben bekövetkezett halálig ezt a posztot töltötte
be. Előléptetéseikor unokaöccse, Giovanni örökölte a posztjait. Meglehetősen
szerény hivatali pozíciói ellenére, Palestrina előtt a legjelentősebb olasz
mester volt, akihez csakúgy áramlottak a tanítványok. A legfontosabbak ezek
közül Giovanni Gabrieli, Lassus, Hassler, és Sweelinck. Egyúttal keze alól
kerültek ki az Európa-szerte megjelenő korabeli madrigálkötetek
legnépszerűbb itáliai gyűjteményei. Összesen 250 madrigált írt. Két kötet
ötszólamú, két kötet hatszólamú és egy kötet háromszólamú művet még életében
önálló kötetekben megjelentetett. Életművében misék és zsoltárok képezik a
szakrális zene gerincét. Szekuláris munkásságának legnagyobb részét
madrigálok teszik amikhez társulnak színpadi művei. A szövegeket a kor
népszerű költői írták (Petrarca, Tasso, Ariosto), a szonett és sestina
megzenésítések esetében többrészes formában. Hangszeres művei orgonaművekre
(Canzon francese)
és zenekari darabokra oszthatók. Rendkívül eredeti és egyedi hangú szerző,
aki formai újításai ("giustiniana" és "gregescha" névvel
fémjelzett könnyed dalok) mellett óriási hangsúlyt fektetett a szöveghű
megzenésítésre. Ez különösen kiviláglik a barokk irányába mutató, opera
előfutároknak tekinthető, nagyszabású színpadi daraboknál. Alkalmi zenét
szerzett Sophokles Oedipus királyához, drámai kantátát komponált a Lepantói
győzelem megéneklésére és III. Henrik francia király velencei látogatására.
Legjelentősebb újításának talán mégis a vokális művek nagyszabású zenekari
kísérettel történő alátámasztása tekinthető. A vokális és hangszeres anyag
esztétikus "keverését" legjobban a
Psalmi potentiales a 6 voci
(1583) tükrözi. Ő alkalmazza először a modern hegedűt és az első zenekari
művek (Sonate a cinque
instrumenti, 1586;
Canzoni es sonate,
1615) is tőle származnak. Orgonazene terén is úttörő munkássága. Kialakítja
a prelúdium ősformáját (intonáció), és a fantázia műfajában is maradandókat
alkotott (Canzoni alla
francese per organo,
1571). A reneszánsz korban jelentős szerepet játszott a dúr-moll
harmóniavilág elterjedésében, a concerto műfajában a magas és mély
szólamcsoportok szembeállításában és a csoportok váltogatásában messze
túllép a kortársainak többkórusos zenéjéből ismert lehetőségeken. Halála
után megjelent műveit unokaöccse közös gyűjteményes kötetekben publikálta.
Egyedül poszthumusz orgonaművei jelentek meg önálló kiadásként.
