olasz
zeneszerző, karmester
Donizetti nem tartozott korának legeredetibb komponistái közé, ennek bizonyítéka az is, hogy egyéni zenei stílusa kortársaiénál jóval később alakult ki. Első operáinak zenéje Mayr és Rossini befolyását mutatja. Elmondható azonban, hogy a kor zeneszerzőinek egyik archetípusa volt, hiszen kiválóan tudott alkalmazkodni az operaházak egyre gyorsabban változó igényeihez és ezzel párhuzamosan a közönség ízlésének változásához is. Karrierje elején mindössze egy célja volt - kiemelkedni az ismeretlenségből. Ehhez minél gyorsabban és minél többet kellett komponálnia, hogy a színpadok állandó szereplője maradhasson. A 19. század első harmadára jellemző volt, hogy a szerző megjelent egy operaházban, nagyjából három hét alatt megírt egy operát, majd továbbment a következő városba. Donizetti is hasonlóképpen tett, és eközben egy rekordot is felállított, ugyanis a Szerelmi bájital megírásához állítólag mindössze 8 napra volt szüksége. Ez a tempó – főleg korai műveiben – gyakran a minőség kárára vált, mert nem túlzottan figyelt a szövegkönyveire. Szintén rossz hatással volt művészetére, hogy egyszerre több opera írását is felvállalta. E hozzáállást elsősorban tanára, Simon Mayr nevelte belé, ráadásul akkor még nem alakult ki a mai értelemben vett operarepertoár, így Donizetti egyáltalán nem számíthatott arra, hogy operáit a bemutató szezon után ismét színpadra állítsák. Művészetének egyik jellegzetessége, hogy korábbi műveinek részleteit gyakran bedolgozta aktuális operáiba, bár arra mindig kínosan ügyelt, hogy ezeket a módosított részleteket a közönség ne ismerje fel. De nem csak komoly operáinak zenéjét dolgozta fel újra meg újra, hanem azok zenéjét átültette vígoperáiba is. Partitúráinak egyik jellegzetessége, hogy az elemi érzelmek (öröm, fájdalom, harag) legtöbbször igen találó zenei megfogalmazásban jelennek meg. Ennek egyik legjobb példája a Lammermoori Lucia, amelynek csúcspontja a fájdalmába beleőrülő főhősnő jelenete, és amely napjainkban is kitűnő alkalom arra, hogy a koloratúr énekesnő technikáját csillogtassa. A futamok, trillák egyben a szellem elborulásának is jelképei. Bonyolult lélekelemzést nem várt a korabeli közönség: elsősorban hatásos énekszámokat akart hallani. Ezeket Donizetti pazar bőkezűséggel alkotta. Zenetörténeti fő jelentősége, hogy utolsóként lehelt életet a nápolyi iskola (erősen hanyatló) operastílusába. Ehhez a tragikus vagy hősi hangvételű komoly opera műfaját a Párizsban divatos francia nagyopera valamint a Bécsben divatos daljáték stíluselemeivel ötvözte. Számos operája közül az utolsó alkotó korszakában írottak maradtak leginkább repertoáron. Vígoperáiban megfigyelhető, hogy hangvétele mindig harsányabb elődeinél - ezen darabokból féktelen temperamentum árad. Vígoperái máig az operaszínpadok közkedvelt darabjai, de drámai operái is nagy népszerűségnek örvendenek. Többször is megpróbálkozott a tragikus vagy hősi hangvételű komoly opera és a vígopera közötti határ elmosásával - a komikusnak látszó szituációkat gyakran romantikusabban fogta fel, és ezzel az opera műfajának egy sajátos válfaját (opera semiseria - félig komoly opera, olyan komoly opera, melyben a pátosszal telített jelentek komikus helyzetekkel keverednek) hozta létre. Pályafutása során operái mellett más zeneműveket is alkotott, közel 20 vonósnégyest, szimfóniát, egyházi és világi műveket. A 2 felvonásos Szerelmi bájital opera szövegkönyvét Felice Romani írta. A librettó alapjául feltételezhetően Eugene Scribe Le philtre című munkája szolgált. A zeneszerző ezt az operáját is igen rövid idő alatt készítette. A bemutatóra 1832. május 12-én került sor Milánóban, a Teatro Della Cannobianában. Több tucat zajos sikerű előadás után Donizetti apró változtatásokat eszközölt, így mutatták be Párizsban és Nápolyban a művet. Magyarországi bemutatója 1838-ban a pesti Német Színházban volt. A történet a 18. század elején játszódik valahol egy itáliai faluban. A csinos Adina vagyonos, földbérlettel rendelkező hölgy. Hódolói: Nemorino, a bátortalan, vagyontalan legény, aki szerelmet vall, de kosarat kap, és a faluba katonái élén érkező Belcore őrmester, aki ugyan talpraesett, de a gőgös hölgy mégis elutasítja. Adina művelt nő lévén felolvas a Trisztán és Izoldából. Közben a szerelmi bájitalról ábrándozik, mely Izolda szívének kapuját kitárta, és Trisztánban lángra lobbantotta a szerelmet. Nemorino is hallgatja a történetet, amikor megérkezik a faluba Dulcamara, a csodadoktor, bájitalt kér tőle. Kap is - egy üveg bordói bort. A doktor a biztonság kedvéért hozzáfűzi, hogy csak 24 óra múlva hat. Azt persze elfelejti megemlíteni, hogy ő addigra odébbáll és bottal üthetik a nyomát. A szerelmes legény kiissza a szerelmi bájitalnak vélt bordóit és várja a hatást, ami persze elmarad. A közönyös Nemorino láttán Adina Belcorénak igent mond. Nemorino újabb adag bájitalért rohan Dulcamarához, de már nincs pénze kifizetni, ezért felcsap katonának, és a Belcorétól kapott foglalóból vásárol. A hatás gyorsabb, mint remélte. A falu legszebb lányai lengik körül. Igen ám, de nem tudja, hogy legkevésbé sem a bordói az oka a sikernek, hanem inkább a hír, mely a faluban elterjedt: igen gazdag nagybátyja elhunyt, és ő az egyetlen örököse. Az időközben kézfogóját tartó Adina és Belcore is értesül a történtekről. Az asszony bevallja, hogy mindig is Nemorinot szerette, a férfi kötelezvényét pedig visszaváltja Belcorétól. Nincs mit tenni, az őrmester sok boldogságot kíván. Ízelítő műveiből - videó:
|
Fantasztikus
ellentétek mestere. Ő írta a harsány kacajt kiváltó
Csengettyű
és a
Szerelmi bájital
c. vígoperát, de ő ragadta meg a történelem egyik legtragikusabb
históriáját,
Boleyn Anna
tragédiáját is. Ha kell, dramaturg és rendező, énekmester és mindenek felett
tévedhetetlen ízlésű színházi ember, akinek mindmáig egész sor művét tartják
műsoron. Szegény család ötödik gyermekeként, Bergamóban született, apja
először szövőmunkás, majd egy zálogház portása. Azonnal észreveszi
legfiatalabb gyermeke különleges zenei tehetségét, korán zenetanulásra
fogja. Donizetti kiváló tanuló, de tudása java részét nem a
konzervatóriumban, hanem a színházban sajátítja el. 9 éves korától az ottani
zeneiskolában Simon Mayr növendékeként az ének mellett hangszeres zenét is
tanult: zongorázott és brácsázott. 18-20 éves korában Bolognában Stanislao
Mattei abbétól ellenponttani ismereteket szerzett. Első operáját (Pügmalion)
1816-ban írta, de zeneszerzőként első kiugró sikerét az 1818-ban Velencében
bemutatott
Burgundiai Henrik
című operája hozta. Kezdetben Bartolomeo Merelli volt a szövegkönyvírója, de
ötödik közös művük (Granadai
Zoraida) sikertelensége
után Felice Romanival kezdett dolgozni. Másik jelentős munkatársa Jacopo
Ferretti volt. 1827-ben szerződést kötött Domenico Barbajával, a nápolyi
színházak impresszáriójával, így egy időre a dél-itáliai városba költözött.
Itt ismerkedett meg Vincenzo Bellinivel, akivel barátságot kötött ugyan, de
a színpadon mindvégig riválisok maradtak. Rossini visszavonulása (1829) és
Bellini korai halála (1835) után Donizetti lett az olasz opera korlátlan és
rivális nélküli ura. Nagyszerű a jellemábrázoló képessége, finom lélekrajzai
vannak. 30 éves, amikor beajánlják a milánói Scala igazgatóságának, ezzel
kezdetét veszi fényes karrierje. Első nemzetközi sikere az
Anna Bolena, melyet
1830 decemberében mutatnak be a milánói Scalaban, majd fél év múlva a
párizsi operaház színpadán játsszák, néhány héttel később a londoni King’s
Theatre-ban hangzik fel. Az egyre népszerűbb mester – elődeihez és
kortársaihoz hasonlóan – évente 3-5 operát is írt, 28 év alatt több mint
70-et. Miközben ontotta operáit, karmesterként is bemutatkozott a közönség
előtt. A
Szerelmi bájital
1832-es milánói, és a
Lammermoori Lucia
1835-ös nápolyi bemutatója világhírnévhez vezetett számára. Időközben volt
ideje és ereje tanítani is. 1834–1839 között a nápolyi konzervatórium
ellenponttanára volt. 1837 májusában meghalt N. Antonio Zingarelli, a neves
nápolyi konzervatórium igazgatója, és Donizettit nevezték ki helyettesének,
de egyre halogatták végleges kinevezését. Tragédiák borítják árnyékba
életér, sorra veszíti el gyermekeit, majd 1937-ben feleségét is elveszíti.
Halálának pontos oka nem ismert: a Donizetti által feljegyzett tünetek
alapján egyes kutatók gyermekágyi lázat valószínűsítenek, mások himlőt. Arra
is gyanakszanak, hogy a férjétől elkapott szifilisz végezhetett vele. Miután
nem kapta meg véglegesen a konzervatórium vezetői állását, illetve miután a
cenzúra betiltotta
Polyutus
című operáját, a nápolyi életből kiábrándulva Párizsba költözött (1838), ott
sikerült bemutatnia a mű francia változatát. Írt vígoperákat (Az
ezred lánya) és – a
francia közönség óhajának eleget téve – nagyoperát is (A
kegyencnő). Párizsból
kisebb-nagyobb utakat tett, így Bécsbe is, ahol 1842-ben oly nagy sikerrel
vezényelte a Linda di Chamounix-t, hogy a császár kinevezte udvari
karmesternek, kamarazenei igazgatónak és udvari zeneszerzőnek. Megkomponálta
Don Pasquale
(1843) c. vígoperáját ami remekmű, benne foglaltatik mindaz, ami az olasz
vígopera szépségét, erejét, elévülhetetlen, örökkön viruló humorát jelenti.
Csodálatos együttesek, kórushatások, nagyszerű zenekari effektusok és
szárnyaló dallamanyag, fülbemászó melódiavilág. A párizsi siker után
Donizetti Bécs számára is átdolgozta a művet, és az operát hamarosan Európa
szinten minden országában, sőt Amerikában is bemutatták. Párizsban nagy
megtiszteltetés érte, ugyanis a Francia Akadémia levelező tagjává
választották. A francia fővárosból Bécsbe utazott, ahol az egyre gyakrabban
jelentkező láza ágynak döntötte. Donizetti utolsó operája a
Dom Sébastien. Ezt a
művét képzelte el karrierje tetőpontjának, ettől remélte a francia közönség
teljes elismerését. A művet a francia nagyopera hagyományait követve alkotta
meg. Éppen ezért: a különleges színpadi követelmények, a népes kórus miatt
ez az egyik legritkábban játszott műve. Több halasztás után a bemutatót 1843
november 13-án tartották, a közönség lelkesedett a műért. Ennek ellenére nem
sikerült repertoáron maradnia. Mindössze 32 előadás után levették a
műsorról, bár átdolgozott, rövidített változatát a vidéki francia társulatok
tovább játszották. Donizetti jelentősen megrövidítve Bécs számára is átírta
a művet, sokkal nagyobb sikernek bizonyult, mint a francia változata, és ez
a változat került át később az olasz színházakba is. A próbák alatt
Donizetti egészsége jelentősen megromlott, feltartozhatatlan betegsége
kilépett lappangó fázisából. Gyakran panaszkodott emlékezetkiesésre,
hirtelen dührohamokra. 1843. december 30-án Bécsből visszatért Párizsba,
ahol doktorainak tanácsára digitálissal és mustárvizes borogatással
kezeltette magát. Próbált ugyan tovább dolgozni, de állapota miatt egyre
kevésbé volt képes odafigyelni cselekedeteire. Utolsó négy évét egy bénulás,
s az azt követő folyamatos szellemi leépülés keserítette meg. Egy ideig
Ivryben kezelték, Párizs mellett, ahonnan hozzátartozói csak hosszas
utánajárás után tudták hazavinni, 1848. április 8-án, szülővárosában érte a
halál.
