olasz
zeneszerző, zongorista
Az 1932-ben írt Partita hívta fel elsőnek a világ figyelmét rá. Ez a mű még nem mutat atonális irányzatot, általában beleillik az e korban divatozó neoklasszikus kompozíciók sorába. A zeneszerző egyéni stílusa itt a zenekari színek gazdagságában mutatkozik meg. Befejező tételében szopránszólót alkalmaz a komponista. A darabot 1933-ban Firenzében mutatták be, a következő évben pedig az Új Zene Nemzetközi Társasága fesztiválján aratott nagy sikert. Az ifjabb Michelangelo - a nagy művész unokaöccse - verseire írt kórusok (Michelangelo kórusok) három sorozatában Dallapiccola nem kisebb feladatra vállalkozik, mint az olasz vokális zene megújítására. Ezt az újjászületést természetesen az éneklés régi korszakainak felidézésével próbája elérni. Az első sorozat a cappella vegyes karra írt két darabja 1933-ból való. A rossz házasságban élő asszonyok, illetve a rosszul nősült férjek kórusai ezek. A második sorozat 1934-35-ben készült tizenkét szólamú kamarakórusra és 17 hangszerre. Az első darab (A rózsás ablakok) műfaji megjelölése: invenció; a másodiké (A mák): capriccio. Az utolsó két kórus zenekarra és vegyes karra 1935-36-ban íródott, a sorozat legérdekesebb, legmodernebb darabjait tartalmazza. Az elsőt ciaccona, a másodikat (A részeg lándzsások kórusa) gagliarda formában dolgozta fel a zeneszerző. A fasizmus elleni megrázó tiltakozása A fogság énekei - című három kórusmű az 1938-41-es évekből. Vegyes kar és két zongora, két hárfa, xilofon, harangjáték és különféle ütőhangszerek szókatlan együttesén fejezi ki a történelem három különböző korszakából vett példával illusztrálva az üldöztetés pszichózisát. A hangzási effektusok a szorongás atmoszféráját teremtik meg. Mindhárom darab a Dies irae kezdetű gregorián szekvencia dallamát használja fel. Az első Stuart Mária fohászát szólaltatja meg a kivégzés előtt; a másodikban a halálra készülő Boetius dicséri azokat, akik a jóság tiszta forrását megismerhették; a befejező darabban a reneszánsz tragikus-zordon aszkétája, Savonarola búcsúzik a hívságos világtól. Ily módon találkozik Dallapiccola alkotásában a barokk, az antik görög és a reneszánsz egy-egy jellegzetes sorsa a halál árnyékában. 1968-ban fejezte be Ulysse című operáját, amelynek megkomponálása nyolc évig tartott. Odüsszeusz létszorongatottsága miatti nyugtalansága jelenik meg itt is. Számára a hazatérés, maga a halál, míg az utazás "univerzális létmetafora". Luigi Dallapiccola librettója tartalmazza Homérosz, Antonio Machado és Thomas Mann sorait, de jelen van például Dante és Joyce mítoszértelmezése is. A szerző műve legelején felteszi a kérdést, hogy vajon miért folytatja Odüsszeusz a vándorlását. Ez a kérdés válik majd központivá a későbbiekben is. Viszont az örök keresés és úton levés okait nem a trójai háború alatti és azt követő eseményekben találja meg, és nem is Poszeidón bosszúját, a hét napig tartó vihart okolja érte. Dallapiccola szerint ennek oka sokkal inkább Odüsszeuszban magában rejlik. Ebben az operában ezáltal nem igazán az egyes szereplők közötti konfliktusok kapnak hangsúlyt, hanem például - az olasz operahagyománnyal ellentétben – Odüsszeusznak a saját magával szembeni belső konfliktusai. A zeneszerző ezzel az utolsó színpadi művével tesz pontot egy nála folyamatosan visszatérő téma végére, amely nem más, mint a hatalmi kiszolgáltatottság, űzöttség, erkölcs, szabadságigény problémája, amely elsősorban a két világháború között őt ért megpróbáltatásokból eredeztethető. Kalüpszó, Kirké, Pénelopé, Nauszikaá alakja és Odüsszeusz édesanyja szimbolikus értelmet is hordoznak. Kalüpszó a tudásszomjat jelképezi, Kirké önismeretre tanítja, Pénelopé a visszatérés szimbóluma (aki csupán gondolati szinten van jelen a mű nagy részében, de nagyon erőteljesen), Nauszikaá az álom irracionalitását képviseli, édesanyja pedig az ember esendőségének allegóriája. Pénelopé és Kalüpszó szerepét egyébként ugyanaz az énekesnő énekli, így az örök visszatérés és örök menekülés még inkább egymásnak feszül. Érdekes az a mód, ahogy Dallapiccola az idődimenziókkal játszik. A szereplők, főként Odüsszeusz különböző életkorait zenei stílusváltásokkal jelzi, de árnyalja a jelen, a jövő és az emlékezet tónusait is. Alkinoosz, a phaiák király palotájában csakúgy, mint Hádész birodalmában kizökken az idő, múlt és jövő keveredik össze, és a zene mindezt a keveredést érzékenyen jelzi, árnyalja. Az opera központi jelenete az alvilágban játszódik. Az utazás itt olyan univerzális metaforája a létezésnek, melyben a cél az örökkévalóságba való visszatérés, viszont az odáig vezető útban rejlik maga az élet. Bár az így megszerzett emberi tudás és tapasztalat nem érhet fel az istenek mindent tudásával, még sincs más lehetősége az embernek, mint az út, ami sokáig tart, és nem vár a megérkezéstől már semmit. Mivel a megérkezés maga a halál. Odüsszeusz alakját az utazás "kényszere" tartja mindvégig távol, elhatárolódva nem csak fizikailag azoktól, akiket szeret. Az ő nyugtalanságát, szünet nélküli csodálkozását a világra, az ismeretlenre foglalja össze az opera során többször megismételt mondat: A csodálkozás, a nézés, majd újra a csodálkozás - operájában Odüsszeusznak örök utazást szán és jósol, hogy megismerje a világát és önmagát. Ízelítő műveiből - videó:
|
Az
isztriai Pisinóban született. Ötéves korában kezdett zongorázni,
zeneszerzést tízéves korától tanult. Az első világháború idején, 1917-ben a
családot Grazba telepítették ki. Ebben az időben ismerte meg Mozart és
Wagner operáit, és ekkor határozta el, hogy zeneszerző lesz. A világháború
után 1919-ben tértek vissza Isztriára, ahol folytatta
félbeszakadt tanulmányait - Triesztbe utazott zongorát és zeneelméletet
tanulni. 1922-ben a firenzei Cherubini Konzervatórium növendéke lett, ahol a
zongora szakot 1924-ben, a zeneszerzést 1931-ben végezte el. 1934-ben
ugyanott zongoratanárrá nevezték ki és 1967-ig az intézmény zongora- és
zeneszerzés tanára volt.
Ebben az időben már feltűnést keltett néhány kompozíciójával, amelyekre
jelentős hatást gyakorolt az Új Bécsi Iskola három mestere, Schönberg, Berg
és Webern. Az olasz fasizmus kultúrpolitikája ezzel az irányzattal szemben
éppoly radikálisan foglalt állást, mint amilyen mértékben a művészeti élet
margójára szorult Dallapiccola a fajvédő rezsim egyéb rendszabályai
következtében, zsidó felesége miatt. Ennek az időszaknak megrázkódtatásait
tükrözik a
Fogság énekei
(1941), valamint
A rab
című operája (1950). Sokat
utazott világszerte, így ismeretséget kötött Alban Berggel és 1942-ben Anton
Webernnel is találkozott. Dallapiccola 1971-ig volt aktív komponista. Élete
során beutazta Európát, Angliát csakúgy, mint az Egyesült Államokat és
Argentínát, ahol számos egyetemen oktatott. 1975. február 19-én hunyt el
Firenzében. Nem sokkal halála után Albert Schweitzer-díjjal tüntették ki.
Dallapiccola ugyanolyan szoros szálakkal kötődik a reneszánsz és a barokk
olasz muzsikájához, mint honfitársai. Ugyanakkor ő az első jelentős olasz
zeneszerző, aki műveiben a tizenkét fokú technikát alkalmazza. De éppen a
hagyományok akadályozzák meg, hogy e technika száraz konstruktivizmussá
váljék zenéjében.
