Udvari
csembalista, a barokk csembalómuzsika legkiválóbb képviselője, ugyanakkor
templomi orgonista is egyben. Művészetének alaphangja a költőiség. Sok
nemzedékre visszanyúló, kiemelkedő zenészi családba született. Születésekor
a Szent Gervais templomban már 175 éve a Couperin-ek töltötték be az
orgonistai posztot. A család legnevesebb képviselői: 1/Louis (1626–1661): a
zongoraszvit továbbfejlesztője, a dúr–moll hangnemek következetes
alkalmazója; 2/Francois (1630–1701): kiváló orgonista, remek orgonaművei
maradtak fenn; 3/Charles (1638–1679): jónevű orgonista - édesapja; 4/Nicolas
(1680–1745): neves orgonista - unokatestvére; 5/Armand Louis (1725–1789):
híres orgonista, Nicolas fia. Francois Couperin zenei tehetsége már
gyermekkorában annyira nyilvánvaló volt, hogy apja halála után – ekkor
tízéves volt – felajánlották neki a Szent Gervais templom orgonista-állását.
Ez azonban csak eszmei jelentőségű megbízás volt, az állást hivatalosan csak
18 éves korában foglalhatta el. Persze azért már előtte is zenélt a
templomban, és fizetést is kapott érte. Fiatalon nősült, felesége Marie-Anne
Ansault volt (lányai, Marianne és Marguerite is kiváló zenészek lettek).
1693-ban XIV. Lajos, "a napkirály" orgonistája, csembalistája és a
királyi gyermekek tanára lett. 1696-ban saját címert, 1702-ben pedig lovagi
címet adományoztak neki. Állásában az új király XV. Lajos is megerősítette
1715-ben, sőt újabb előkelő tanítványok zeneoktatását is rábízták. Couperin
egyik példaképe Arcangelo Corelli volt, és az olasz zene szeretete élete
végéig elkísérte. Ennek egyik első megnyilvánulása az 1692-es
szonátasorozata. Vallásos műveket is írt, például a
Lecons de ténebres
című, bibliai szövegeket feldolgozó darabot. Legfontosabb munkáinak a több
könyvnyi csembalódarabja számítanak, amiket főleg 1713 és 1730 között írt.
Rendkívül érdekes felépítésű művek, amelyek szvitszerűen (ő ordre-nak,
sornak nevezte) kapcsolódnak egymáshoz. Mindegyik darabnak külön címe van,
mint például
Pillangók, Kóborló árnyak, Az álmodozó.
Műfaji palettája ettől természetesen szélesebb; dalokat, tánczenéket és
pedagógiai jellegű műveket is írt. Zseniálisan kezelte a szonáta- és
rondóformát, csodásan egyesítette a kor zenei stílusait. Az ő (és Lully)
működése révén vált a francia zene az udvar előtt is elfogadottá, és
hódította meg Európát is. Műveit Bach is elismeréssel tanulmányozta. Korának
egyik legnagyobb pedagógusa volt. 1716-ban kiadta
Clavecin iskoláját,
melyben megfogalmazza a korszerű ujjrend követelményeit, tanácsokat ad a
díszítésre, megismerteti a zenei formákat.
Udvari
csembalista, a barokk csembalómuzsika legkiválóbb képviselője, ugyanakkor
templomi orgonista is egyben. Művészetének alaphangja a költőiség. Sok
nemzedékre visszanyúló, kiemelkedő zenészi családba született. Születésekor
a Szent Gervais templomban már 175 éve a Couperin-ek töltötték be az
orgonistai posztot. A család legnevesebb képviselői: 1/Louis (1626–1661): a
zongoraszvit továbbfejlesztője, a dúr–moll hangnemek következetes
alkalmazója; 2/Francois (1630–1701): kiváló orgonista, remek orgonaművei
maradtak fenn; 3/Charles (1638–1679): jónevű orgonista - édesapja; 4/Nicolas
(1680–1745): neves orgonista - unokatestvére; 5/Armand Louis (1725–1789):
híres orgonista, Nicolas fia. Francois Couperin zenei tehetsége már
gyermekkorában annyira nyilvánvaló volt, hogy apja halála után – ekkor
tízéves volt – felajánlották neki a Szent Gervais templom orgonista-állását.
Ez azonban csak eszmei jelentőségű megbízás volt, az állást hivatalosan csak
18 éves korában foglalhatta el. Persze azért már előtte is zenélt a
templomban, és fizetést is kapott érte. Fiatalon nősült, felesége Marie-Anne
Ansault volt (lányai, Marianne és Marguerite is kiváló zenészek lettek).
1693-ban XIV. Lajos, "a napkirály" orgonistája, csembalistája és a
királyi gyermekek tanára lett. 1696-ban saját címert, 1702-ben pedig lovagi
címet adományoztak neki. Állásában az új király XV. Lajos is megerősítette
1715-ben, sőt újabb előkelő tanítványok zeneoktatását is rábízták. Couperin
egyik példaképe Arcangelo Corelli volt, és az olasz zene szeretete élete
végéig elkísérte. Ennek egyik első megnyilvánulása az 1692-es
szonátasorozata. Vallásos műveket is írt, például a
Lecons de ténebres
című, bibliai szövegeket feldolgozó darabot. Legfontosabb munkáinak a több
könyvnyi csembalódarabja számítanak, amiket főleg 1713 és 1730 között írt.
Rendkívül érdekes felépítésű művek, amelyek szvitszerűen (ő ordre-nak,
sornak nevezte) kapcsolódnak egymáshoz. Mindegyik darabnak külön címe van,
mint például
Pillangók, Kóborló árnyak, Az álmodozó.
Műfaji palettája ettől természetesen szélesebb; dalokat, tánczenéket és
pedagógiai jellegű műveket is írt. Zseniálisan kezelte a szonáta- és
rondóformát, csodásan egyesítette a kor zenei stílusait. Az ő (és Lully)
működése révén vált a francia zene az udvar előtt is elfogadottá, és
hódította meg Európát is. Műveit Bach is elismeréssel tanulmányozta. Korának
egyik legnagyobb pedagógusa volt. 1716-ban kiadta
Clavecin iskoláját,
melyben megfogalmazza a korszerű ujjrend követelményeit, tanácsokat ad a
díszítésre, megismerteti a zenei formákat.
