Aaron Copland

amerikai zeneszerző, zenepedagógus és karmester
(1900-1990)

Az amerikai zene egyik legjelentősebb egyénisége. Brooklynban született, litvániai zsidó származású apja, Harris Morris Copland és Sarah Mittenthal Copland ötödik gyermekeként. Apja eredeti családneve Kaplan volt, amit Skóciában változtatott Coplandra, amikor az amerikai kivándorlásra várt. Egész gyermekkorát szülei brooklyni boltjában töltötte. Nem volt sportos természet, viszont lelkes olvasóvá vált. Apja nem érdeklődött a zene iránt, anyja ellenben énekelt és zongorázott, és ő intézte a gyerekek zenei taníttatását. Legidősebb bátyja, Raplh jól hegedült, Laurine nővére zongorázott, és tőle kapta első zongoraleckéit is. Később ő támogatta öccse zenei tanulmányait, majd zenei karrierjét. Első zenei megnyilvánulásai zsidó esküvőkön és ünnepeken, néha családi eseményeken történtek. 11 éves volt, amikor elkészített egy operaszövegkönyvet, Zenatello címmel. 1913 és 1917 között Leopold Wolfsohnnál tanult, akitől megkapta a szükséges alapokat. 15 éves korában egy Paderewski-hangverseny meghallgatása után döntött úgy, hogy zeneszerző lesz. Levelező tagozaton tanult összhangzattant, zeneelméletet és zeneszerzést Rubin Goldmarknál, a neves zeneszerző-tanárnál. Itt sajátította el a klasszikus zene alapjait, a német zene hagyományait, jóllehet mesterének zenei ízlése megállt Richard Straussnál. Copland diplomamunkája egy Goldmark-darab után készült tanulmány, egy 3 felvonásos zongoraszonáta volt romantikus stílusban. Mindazonáltal írt egyéb újszerű és modern műveket is, ezeket azonban nem osztotta meg tanárával. Rendszeresen részt vett a Metropolitan Opera és a New York-i Szimfonikusok előadásain, ahol megismerte a klasszikus repertoárt. A fiúgimnázium elvégzése után beállt egy tánczenekarba, de tovább folytatta zenei tanulmányait: Victor Wittgensteinnél zongorát tanult. Az 1917-es októberi orosz forradalom lelkesítette, apja és a rokonság intelmei ellenére vonzódott a szocialista és kommunista eszmékhez. 1917 és 1921 között rövid zongoradarabokat és dalokat írt. Érdeklődése az európai zene iránt és barátja, Aaron Schaffer levelei hatására úgy döntött, hogy zenei továbbképzése céljából Párizsba utazik. 1921-től Franciaországban a fontainebleau-i zenei iskolában kezdte meg tanulmányait a neves zongoraművész és pedagógus Isidor Philipp és Paul Vidal irányításával. Hamarosan váltott, és a 34 éves híres és számtalan tanítvánnyal rendelkező Nadia Boulanger tanítványa lett 3 évig. Zenei fejlődésére jelentős hatással voltak ezek a tanulóévek. Párizsi tartózkodása idején utazásokat tett Olaszországba, Németországba és Ausztriába, zenei látóköre szélesedett. Zenekritikákat is kezdett írni. 1924-ben feltöltődve és bizakodó hangulatban tért vissza Amerikába és úgy döntött, hogy főállású zeneszerző lesz. A Carnegie Hall közelében telepedett le (ahol közel 30 évig lakott), és 1925-ben és 1926-ban a Guggenheim Alapítvány által folyósított 2500 dolláros ösztöndíjából élt – igen takarékosan. Ezt követően előadások, koncertek, alkalmi állások és díjazások, kölcsönök segítségével és mecénások által biztosított összegekből tartotta fenn magát. Húszas évekbeli szerzeményei modernek voltak, és csak bizonyos elit körök mutattak érdeklődést iránta. A francia "Hatok" mintájára megalakította a Fiatal Zeneszerzők Csoportját, aminek az volt a feladata, hogy a modern zenei törekvéseket bevezesse a zenei közízlésbe. Bekerült az Alfred Stieglitz köré csoportosult művészi körbe is, ahol számos vezető művésszel ismerkedett meg (később részben Evans fényképei inspirálták Copland The Tender Land című operáját). Megpróbált a kortárs zeneszerzőkkel (Carl Ruggles, Charles Ives) versenyre kelni, de az időszak zenéjét a populárisabb zenei stílusok, főleg a jazz és George Gershwin uralta. Fiatal kortársaival együtt munkálkodott közös koncerteken bemutatni munkáikat az új közönségnek. A csoport Copland vezetésével működött, segítették egymás munkáját, ő mindvégig kapcsolatban maradt a fiatal komponistákkal, így lassan kiérdemelte "az amerikai zene dékánja" címet. 1927-től tíz évig a New York-i New School for Social Research vezetője volt. 1929-ben született Symphonic Ode, majd 1930-ban Short Symphony című műve, ami után arra a felismerésre jutott, hogy a zenét közelebb kellene vinni a közönséghez (zenés játékok, rádió, film). Legtöbb művébe beépítette az amerikai cowboy zene motívumait. A harmincas évek közepén írta fiatalok számára The Young Pioneers című zongoradarabjait és The Second Hurricane című operáját. A gazdasági válság éveiben Európába, Afrikába és Mexikóba utazott. Utóbbi országban kötött barátságot Carlos Chavez zeneszerzővel, és ezután gyakran tartózkodott az országban, itt írta El Salón México című művét 1936-ban, amely már a szélesebb rétegek elérését tűzte ki célul. Ezt követően a rádió számára is írta Prairie Journal című darabját, amelyben az amerikai táj zenei leírásával próbálkozott. Ezt a John Henry című, népballadára épülő rádiózene követte. Ez a zenei törekvés későbbi zeneszerzői törekvéseiben folyamatosan jelen lesz. Ugyanakkor nyitott a színház irányába is, több amerikai szerző darabjához írt színpadi kísérőzenét (például Irwin Shaw Csendes városához). 1939-ben a filmek következtek: az Egerek és emberek és A mi városunk című mozikhoz írt zenét. Baletteket is írt, mint például a rendkívül sikeres Billy, a kölyök (1939). Ezzel Copland az amerikai zene elismert képviselője lett, és egyre inkább vezető szerepet játszott az Amerikai Zeneszerzők Szövetségében. Tevékenysége eredményeként a második világháború végére már kielégítő anyagi biztonságba került, ennek ellenére tovább folytatta az írást, a tanítást, végül elkezdte a karmesterkedést is. 1935-től 1944-ig (majd 1951–1952-ben) a Harvard Egyetem tanára volt. Az 1940-es évtized volt legtermékenyebb időszaka. Ekkor írta híressé vált Rodeó (1942) és Appalachian Spring (1944) című balettjeit, a Lincoln Portrét és a Fanfare for the Common Man című művekkel pedig hazafias témájú darabjait. Harmadik szimfóniája (1944–1946) a 20. század legnépszerűbb amerikai szimfóniája lett. 1948-as Klarinétversenyében a klarinéton kívül vonósokat, hárfát és zongorát használt, Four Piano Blues című darabjában a jazz hatása jelenik meg. Az évtized végén Európába utazott, hogy találkozzon Pierre Boulezzel, és megismerkedjen az Arnold Schönberg, Anton Webern és Alban Berg nevével fémjelzett dodekafon stílussal. 1940 és 1965 között a tanglewoodi Berkshire Music Center zeneszerzés osztályának vezetője volt. Zenei írásokat is megjelentetett. 1950-ben elnyert egy Fulbright-ösztöndíjat, amelynek segítségével a következő évben Rómába utazhatott. Ekkoriban írta Zongoranégyesét, amelyben a Shönberg-féle 12 fokú szerkesztési elvet alkalmazta, valamint megírta Régi amerikai dalok című művét, amelyet William Warfield, neves amerikai basszbariton mutatott be. A második világháború utáni politikai hangulatra jellemző, hogy 1953-ban a Lincoln-portré című alkotásának bemutatását Eisenhower elnök beiktatási ünnepségén letiltották, még a Kongresszus elé is beidézték, ahol azt vallotta, hogy sohasem volt kommunista. A gyanúsítások ellenére az 1950-es években és a hatvanas évek elején még elutazott az európai és a szovjet avantgárd zenei stílusok tanulmányozására. Japánban is járt ebben az ügyben, itt komoly hatással voltak rá Takemicu Toru zeneszerző munkái, de további benyomásokat szerzett a legújabb zenei irányzatokról Lengyelországban és Skandináviában is. 1954-ben megbízást kapott a Richard Rodgers–Oscar Hammerstein párostól egy opera megírására, James Agee egyik műve után, The Tender Land címmel. A nem túl erőteljes szöveg ellenére igényes művet hozott létre, amely az amerikai operaházak standard darabjává vált. Az 1960-as évektől kevesebb figyelmet fordított a komponálásra, viszont egyre többet vezényelt, sokszor hívták vendégkarmesternek amerikai és brit zenekarokhoz. Egészsége az 1980-as években fokozatosan romlott, és 1990. december 2-án elhunyt, a halál oka Alzheimer-kór és légzési elégtelenség volt. 1960-tól haláláig a New York-i Cortlandt Manorban élt. Otthonát, a Rock Hillt, 2003-ban nemzeti nyilvántartásba vették, mint történelmi helyet. Copland nyugodt, barátságos de zárkózott, szerény és finom modorú ember volt, még barátai számára is nehezen nyílt meg. Egyszerűen, takarékosan élt, még azután is, hogy már jelentős vagyonnal rendelkezett. Sokat olvasott, éjszaka dolgozott, zongora mellett komponált. Homoszexuális volt, kapcsolatai terén is visszafogott és tartózkodó, a nyilvánosság nem sokat tudott róla. 

Ízelítő műveiből - videó:
Fanfare For The Common Man