Louis Hector Berlioz

francia zeneszerző, író, zenekritikus
(1803 - 1869)

Nevéhez fűződik a romantika nagyzenekari stílusának megteremtése. Apja Louis Joseph Berlioz, régi, gazdag nemesi család sarja volt, aki a tudomány iránti rajongásból orvos lett. Mivel Napóleon rendeletére bezárták a kolostori iskolát, ahová Hectort is beíratta, maga vette kézbe fia nevelését. Az ifjú Berlioz hamar megismerte a latin klasszikusokat valamint a francia irodalom nagyjait. Anyja katolikus nevelésben részesítette. Apja felfigyelt fiának tévedhetetlenül biztos hallására, és megtanította a hangjegyolvasásra. Zenei neveltetése nagyrészt abban merült ki, hogy megtanult flageoletten, fuvolán, gitáron, illetve később nagydobon játszani. Zongorázni sosem tanult, ez későbbi élete során igen nagy hiányosságnak bizonyult. Az apa ártatlan szórakozásnak, hóbortnak vélte fia zeneimádatát, és egy pillanatra sem hitte, hogy Hector a muzsikálást élethivatásának szánja. Csak akkor ajándékozta fiának a már régen kért jobb minőségű fuvolát, amikor az megígérte, hogy anatómiai tanulmányokba kezd. Berlioz 1821. március 22-én Grenoble-ban érettségizett le, majd 1822 tavaszán Párizsba indult, az orvosi fakultásra. Első párizsi éveit valóban az orvostudománynak szentelte, de emellett esténként ellátogatott az operaházba, ahol meghallgatta a kor leghíresebb zeneszerzőinek műveit. Hamarosan felfedezte a konzervatórium könyvtárát, ahol megismerkedett a nagy zeneszerzők műveivel. Ez volt az az élmény, melynek hatására végleg búcsút mondott az orvostudománynak. Apja továbbra is az orvosi karrier mellett kardoskodott, de nem hívta vissza Párizsból. Az ifjú Berliozt 1823-ban egyik barátja bemutatta a Konzervatórium egyik professzorának, aki magánnövendékének fogadta. Több kisebb kompozíciója is fennmaradt ebből az időből, a legjelentősebb egy mise volt, amelyet az Aprószentek ünnepére írt a Szent Rókus-templom számára. A bemutatót Augustin de Pons zenebarát támogatta, mivel Berlioz szülei időközben megvonták fiuk anyagi támogatását. A misét jelentős sikerrel 1825. július 10-én mutatták be. Ennek sikere egy időre kiengesztelte az aggodalmaskodó szülőket, ám amikor 1826 júniusában sikertelenül pályázott a Római-díjára, a szülei hazarendelték. Berlioz makacsul kitartott elhatározása mellett végül apja beadta a derekát, édesanyja azonban megátkozta fiát mert a muzsikusi pályát olyannak tartotta, mint a színészét: erkölcstelennek, amely zülléshez vezet. Berliozt 1826. augusztus 26-án vették fel a párizsi Konzervatórium zeneszerzés-osztályába. Hiányos zenei ismeretei miatt beiratkozott Antoine Reicha osztályába is, akitől ellenpontot tanult, és megismerkedett az opera műhelytitkaival is. Miután a Konzervatóriumon több ízben pályázott sikertelenül a Római díjra, 1828-ban megrendezte első nyilvános szerzői estjét. 1830-ban, Sardanapal utolsó éjszakája c. kantátájával végre elnyerte a Római díjat. Rómában azonban nem találta helyét, és félbeszakítva az ösztöndíj feltételéül szabott ott-tartózkodást, visszatért Párizsba. 1833-tól mint zeneíró és kritikus működött, és feleségül vette régi szerelmét. A házasság azonban nem sikerült, és Berlioz a 40-es évek elején Brüsszelbe, majd németországi hangversenykörútra menekült az otthoni gondok elől. Később újabb hangversenykörutat tett Közép-Európában, amelynek során Pesten is adott két nagysikerű hangversenyt 1846 februárjában. Párizsi ügyei csak 1852-ben rendeződtek, ekkor kinevezték a Konzervatórium könyvtárosának. Családi körülményei mindvégig rendezetlenek maradtak, első felesége halála után újból megnősült, de másodszor is özvegy lett, 1867-ben egyetlen fia is meghalt. 1869-ben Párizsban ért véget Berlioz mozgalmas, diszharmonikus, szomorú élete. - Műveinek java programzene, irodalmi eredetű témák feldolgozása, fantáziadús zenei színekkel. Jellemző vonásuk az egységet biztosító visszatérő téma. Az elsők között volt, aki a művész legbensőbb érzéseit, szenvedéseit zenei vallomássá, programzenei alkotássá formálta. Szinte rákényszeríti a hallgatót, hogy együtt örüljön, együtt szeressen és szenvedjen az alkotóval. Leghíresebb műve a Fantasztikus szimfónia (1830), amelyben először alkalmazta a tételeken végigvonuló vezérmotívumot, mely mindig új hangulatot, érzelmet hoz. Ez az egységet teremtő, visszatérő téma Berlioznál egyedülálló és egyéni. Személyes gondolatait, lelkivilágának legmélyebb rezdüléseit tárja elénk. Berlioz kibővítette a szimfónia keretét, az 5 tételből álló zeneműnek programja reménytelen szerelmének visszatérő látomása, a szöveges program szerint tehát egy szerelmében csalódott művész narkotikus látomásairól, vízióiról szól ez a szimfónia. E szimfónia bemutatásának előestéjén ismerte meg Liszt Ferencet, akire nagy hatással volt a fiatal és tehetséges zeneszerző életfeltáró, érzelmeket megjelenítő alkotása. A Harold Itáliában Berlioz fiatalkori alkotása: 1834-ből való. Különös műfajának ötletét - szimfónia brácsaszólóval - külső indíték adta: Paganini megrendelése. A négytételes szimfónia Berlioz itáliai élményeit dolgozza fel. Az önvallomás azonban nem közvetlenül nyilatkozik meg a műben, hanem egy másik önvallomás álruhájában: a zeneköltő Byron Haroldjának alakja mögé rejtőzik el és a mélabús hős kalandjainak elbeszélésébe szövi bele saját élményeit. Byron Haroldját teszi meg a szimfónia főhősének, de közben önmagáról vall; Harold olasz útjának ürügyén a maga benyomásait mondja el az Abruzzókban megismert tájakról és emberekről. A Fantasztikus szimfóniában egyetlen motívummal jelképezte hősének szenvedélyes szerelmét; a Harold-szimfóniában a hős megjelenítését egyetlen hangszerre, a szólóbrácsára bízza. 1838-ban fejezte be Berlioz Benvenuto Cellini című három felvonásos operáját, amelyből a párizsi bemutatón egyedül a nyitány aratott sikert. A zenekari műben két témát idéz az operából, amely a reneszánsz legendás hírű művészének és a pápai kincstárnok leányának kalandos szerelmi történetét dolgozza fel. A Rómeó és Júlia című drámai szimfóniát - nagyzenekarra, énekkarra és szólóénekre - Berlioz, Shakespeare tragédiája nyomán Emile Deschamps szövegére írta. A művet keletkezése évében, 1839-ben ő maga vezényelte a párizsi bemutatón. A Rómeó és Júlia zenéje egyaránt él az opera, oratórium és szimfónia kifejezési eszközeivel. A zeneszerző legfontosabb mondanivalóját (drámai megjelenítés és érzelmek tolmácsolása) a zenekarra bízza. Énekszólamait főként a hallgató figyelmének ébren tartására használja. A mű négy tételből, továbbá az ezek elé illesztett zenekari bevezetésből és vokális prológusból áll. A Római karnevál című nyitányt Berlioz 1844-ben komponálta. A darab eredetileg Benvenuto Cellini közzenéje volt. Felidézi az opera karneváli jelenetét és első felvonásának szerelmi kettősét. Ez a nyitány egyike Berlioz legegységesebb, művészi törekvéseiben legsikerültebb kompozícióinak. Meghangszerelte a Rákóczi-indulót is, ez lett a Faust elkárhozása (1846) című drámai oratóriumának egy részlete. Berlioz zenekara nagyméretű, szokatlan hangszerelést és technikát, sok ütőhangszert, gyakran ritkának számító hangszert (angolkürt) is használva különleges, szélsőséges hangzást ért el. A klasszikus formákat szétfeszítő, monumentalitásra törekvő vallási kompozíciói a Requiem (1837) és a Te Deum (1855). A Beatrix és Benedict című operát Berlioz élete végén Shakespeare Sok hűhó semmiért című vígjátéka nyomán írta. Ez volt utolsó alkotása, a partitúrát 1862-ben fejezte be. A nyitány az egész darab ötletgazdagságát, szellemességét, egyben érzelmi mélységét is magába sűríti. Kora ünnepelt karmestere is volt. Hangszerelés tana máig alapvető kézikönyv. 

Ízelítő műveiből - MIDI: