A
hatvanas évek avantgárdjának kiemelkedő képviselője, a huszadik századi zene
egyik legnevesebb, legsokoldalúbb és legnagyobb hatású alkotója. Meghatározó
szerepet játszott az elektronikus zene fejlődésében, új hangzásminőségek
kikísérletezésében. Zenész családból származott, első tanára
zeneszerző-orgonista apja volt. A milánói Verdi Konzervatóriumban tanult
zeneszerzést és vezénylést, később az amerikai Tanglewoodban Luigi
Dallapiccola volt a mestere, aki nagy hatást gyakorolt rá zeneszerzőként is.
Ígéretesen induló zongorista-pályáját a háborúban szerzett kézsérülését
követően feladta, onnantól kezdve csupán dalkísérésre vállalkozott.
Karmesterként ő alapította és vezette a New York-i Juilliard Együttest, de
számos más együtteshez is fűzte kapcsolat. 1953-ban Bruno Madernával együtt
megalapította a RAI milánói elektronikus zenei stúdióját. Ugyancsak
Madernával közösen hozta létre 1956-ban az Incontri Musicali (Zenei
találkozások) című avantgárd zenei folyóiratot, valamint az azonos
elnevezésű hangversenysorozatot. Első elektronikus zenei kompozíciója a
Thema. 1960-tól
kezdődően kurzusokat tartott Európában (Darmstadt) és az Egyesült
Államokban. Az elsők között volt aki egyszerre szólaltatott meg élő
hangszereket illetve énekhangot, valamint elektronikusan átalakított
hangzásukat (Sequenza
III-IV, 1965). Berio az
emberi hang természetes megnyilvánulásaiból akusztikai és fonetikai
analízissel kereste egy új vokális hangzáskultúra lehetőségeit. Szerkesztési
elve a kollázs, ami lehetővé teszi művészetét bizarr asszociációk irányában,
és a legkülönfélébb zenei-akusztikai anyagok hasznosítását teszi lehetővé a
népdaltól egészen a rock zenéig (Synfonia,
1968). Színpadi akciók egész sorával vesz részt a zenés színház új útjainak
keresésében (Passaggio,
1963;
Opera, 1970). Az
1970-es évek végén Berio a párizsi IRCAM első munkatársai közé tartozott,
vezette az elektroakusztikai részleget. 1987-ben Firenzében alapította meg
és művészeti igazgatóként haláláig vezette a Centro Tempo Reale nevű
elektroakusztikai központot. A 80-as években színpadi műveket alkotott (La
vera storia, 1982 és
Un re in ascolto,
1984), mindkettőt Italo Calvino szövegére. Berio kutatója és alkotó
újraértelmezője volt a klasszikus tradíciónak. Brahmsot és Mahlert
hangszerelt, rekonstruálta Schubert 10. szimfóniáját és Monteverdi Orfeóját,
Boccherini művét dolgozta át. Saját műveiben is gyakran alkalmazott
idézeteket (Sinfonia). Színpadi, zenekari, vokális és kórusműveit
világszerte játsszák.
Ízelítő műveiből - videó: Leaf - előadó: Paul
Crossley
A
hatvanas évek avantgárdjának kiemelkedő képviselője, a huszadik századi zene
egyik legnevesebb, legsokoldalúbb és legnagyobb hatású alkotója. Meghatározó
szerepet játszott az elektronikus zene fejlődésében, új hangzásminőségek
kikísérletezésében. Zenész családból származott, első tanára
zeneszerző-orgonista apja volt. A milánói Verdi Konzervatóriumban tanult
zeneszerzést és vezénylést, később az amerikai Tanglewoodban Luigi
Dallapiccola volt a mestere, aki nagy hatást gyakorolt rá zeneszerzőként is.
Ígéretesen induló zongorista-pályáját a háborúban szerzett kézsérülését
követően feladta, onnantól kezdve csupán dalkísérésre vállalkozott.
Karmesterként ő alapította és vezette a New York-i Juilliard Együttest, de
számos más együtteshez is fűzte kapcsolat. 1953-ban Bruno Madernával együtt
megalapította a RAI milánói elektronikus zenei stúdióját. Ugyancsak
Madernával közösen hozta létre 1956-ban az Incontri Musicali (Zenei
találkozások) című avantgárd zenei folyóiratot, valamint az azonos
elnevezésű hangversenysorozatot. Első elektronikus zenei kompozíciója a
Thema. 1960-tól
kezdődően kurzusokat tartott Európában (Darmstadt) és az Egyesült
Államokban. Az elsők között volt aki egyszerre szólaltatott meg élő
hangszereket illetve énekhangot, valamint elektronikusan átalakított
hangzásukat (Sequenza
III-IV, 1965). Berio az
emberi hang természetes megnyilvánulásaiból akusztikai és fonetikai
analízissel kereste egy új vokális hangzáskultúra lehetőségeit. Szerkesztési
elve a kollázs, ami lehetővé teszi művészetét bizarr asszociációk irányában,
és a legkülönfélébb zenei-akusztikai anyagok hasznosítását teszi lehetővé a
népdaltól egészen a rock zenéig (Synfonia,
1968). Színpadi akciók egész sorával vesz részt a zenés színház új útjainak
keresésében (Passaggio,
1963;
Opera, 1970). Az
1970-es évek végén Berio a párizsi IRCAM első munkatársai közé tartozott,
vezette az elektroakusztikai részleget. 1987-ben Firenzében alapította meg
és művészeti igazgatóként haláláig vezette a Centro Tempo Reale nevű
elektroakusztikai központot. A 80-as években színpadi műveket alkotott (La
vera storia, 1982 és
Un re in ascolto,
1984), mindkettőt Italo Calvino szövegére. Berio kutatója és alkotó
újraértelmezője volt a klasszikus tradíciónak. Brahmsot és Mahlert
hangszerelt, rekonstruálta Schubert 10. szimfóniáját és Monteverdi Orfeóját,
Boccherini művét dolgozta át. Saját műveiben is gyakran alkalmazott
idézeteket (Sinfonia). Színpadi, zenekari, vokális és kórusműveit
világszerte játsszák.