1801-ben
muzsikus családban született a szicíliai Cataniában. Nagyapja Vincenzo Tobia
orgonista volt és különféle ünnepi alkalmakra egyházi zenét írt. Apja
Rosario Bellini templomi orgonista. Az ifjú Vincenzo zenei neveltetésében
fontos szerepet játszott nagyapja, aki magánúton tanította. Ennek
eredményeként született meg első zenei műve, a
Tantum ego. Ekkor
mindössze hétéves volt. Ugyancsak gyerekkorában ismerkedett meg az Etna
lejtőin élő emberek népzenéjével. Ebből három dolog befolyásolta a
későbbiekben karrierjét: először is a dallamok improvizációja, másodsorban a
dallamok monotonitása, harmadsorban pedig a szicíliai duda zeneisége. Ezután
az ifjú Bellini a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban élt és tanult
majdnem nyolc évig. Noha a konzervatóriumban a képzés az operaírásra
összpontosult, Bellini számos egyházi művet is írt: négy misét, tucatnyi
kórusművet, egy orgonaszonátát, kilenc áriát, egy esküvői kantátát, hat
nyitányt és egy oboa concertót. Valószínűleg ennél sokkal többet komponált,
csak a kéziratok az idők során elvesztek. Mindezen zeneszerzői próbálkozások
mellett kimagasló sikere volt első operájának, amely tulajdonképpen
vizsgaelőadása is volt. Az
Adelson és Salvini-t
mindössze 23 évesen írta és 1825. február 12-én mutatták be a konzervatórium
színházában. A mű nagy népszerűségnek örvendett a diákság köreiben, és egy
éven át, minden vasárnap előadták. Ezután következett a
Bianca és Fernando
nagy sikerű bemutató előadása 1826. május 30-án San Carlóban, sikerének
köszönhetően Bellini szerződést írt alá egy, a milánói La Scalában
bemutatandó operáról. Bellini 1827 áprilisában érkezett meg Milánóba.
A kalóz
szövegkönyve Charles Maturin Bertram című részben gótikus, részben
romantikus drámája alapján íródott. A bemutató előadás 1827. október 27-én
azonnali siker volt. Ez arra késztette a zeneszerzőt, hogy Milánóban
maradjon. A siker miatt lehetősége nyílt bemutatni a Bianca és Fernandót is
a Scalában. Híre eljutott Genovába, ahol szintén bemutatták mindkét művét. A
kalózban már megalkotja saját operastílusát a zeneszerző - a zenedrámai
cselekmény legfőbb hordozója a bensőséges, kifejezésteljes dallamosság, a
dallamépítkezés klasszikus szimmetriáját belső hév feszíti, ami a soha nem
öncélú, gazdag díszítésekben is kifejezésre jut. Áttöri az áriák és "énekbeszédek"
hagyományos rendjét és egyéni módon megkomponált zenei együttesekké formálja
őket, minden korábbihoz képest megnövelve így drámai szerepüket. Bellini a
lélektani ábrázolás nagymestere, nála a jelenetek hangulata, atmoszférája,
drámai kibontakozása áll előtérben. 1831. március 6-án bemutatott operája
Az alvajáró
már meghódítja a közönséget a milánói Teatro Carcanóban, de életművének
csúcsa a Scala színpadán decemberben bemutatott
Norma
c. operája. Sikerét bizonyítja, hogy a következő években Európa szinte
minden nagyobb operaházában bemutatták. Rossini pártfogásának köszönhetően
Párizsban mutatják be világsikerű utolsó operáját,
A puritánokat
(1835). Bellini csak a premieren jelent meg, a második előadáson már üres
volt a szerző páholya. Ez az opera is időtállónak bizonyult, és még az
1860-as években, a Wagner-őrület idején is folyamatosan repertoáron volt. Az
opera nagy sikert aratott a későbbiekben Nagy-Britanniában is - Viktória
királynő kedvenc operája lett. Bellini 1834 június elején ágynak esett,
orvosai hastífuszt diagnosztizáltak. A betegségből gyorsan felépült és csak
1835 nyár elején léptek fel ismét a tünetek, szeptember 23-án délután
elhunyt. A párizsi Pere Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, majd
földi maradványait 1876-ban átszállították a cataniai székesegyházba.
Rossini szerint egyike volt a leglelkiismeretesebb mestereknek. Vígoperát
sosem írt, zenéje sötétebb drámaiságot fejez ki. Stílusára a lírikus,
melankolikus dallamvezetés jellemző.
1801-ben
muzsikus családban született a szicíliai Cataniában. Nagyapja Vincenzo Tobia
orgonista volt és különféle ünnepi alkalmakra egyházi zenét írt. Apja
Rosario Bellini templomi orgonista. Az ifjú Vincenzo zenei neveltetésében
fontos szerepet játszott nagyapja, aki magánúton tanította. Ennek
eredményeként született meg első zenei műve, a
Tantum ego. Ekkor
mindössze hétéves volt. Ugyancsak gyerekkorában ismerkedett meg az Etna
lejtőin élő emberek népzenéjével. Ebből három dolog befolyásolta a
későbbiekben karrierjét: először is a dallamok improvizációja, másodsorban a
dallamok monotonitása, harmadsorban pedig a szicíliai duda zeneisége. Ezután
az ifjú Bellini a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban élt és tanult
majdnem nyolc évig. Noha a konzervatóriumban a képzés az operaírásra
összpontosult, Bellini számos egyházi művet is írt: négy misét, tucatnyi
kórusművet, egy orgonaszonátát, kilenc áriát, egy esküvői kantátát, hat
nyitányt és egy oboa concertót. Valószínűleg ennél sokkal többet komponált,
csak a kéziratok az idők során elvesztek. Mindezen zeneszerzői próbálkozások
mellett kimagasló sikere volt első operájának, amely tulajdonképpen
vizsgaelőadása is volt. Az
Adelson és Salvini-t
mindössze 23 évesen írta és 1825. február 12-én mutatták be a konzervatórium
színházában. A mű nagy népszerűségnek örvendett a diákság köreiben, és egy
éven át, minden vasárnap előadták. Ezután következett a
Bianca és Fernando
nagy sikerű bemutató előadása 1826. május 30-án San Carlóban, sikerének
köszönhetően Bellini szerződést írt alá egy, a milánói La Scalában
bemutatandó operáról. Bellini 1827 áprilisában érkezett meg Milánóba.
A kalóz
szövegkönyve Charles Maturin Bertram című részben gótikus, részben
romantikus drámája alapján íródott. A bemutató előadás 1827. október 27-én
azonnali siker volt. Ez arra késztette a zeneszerzőt, hogy Milánóban
maradjon. A siker miatt lehetősége nyílt bemutatni a Bianca és Fernandót is
a Scalában. Híre eljutott Genovába, ahol szintén bemutatták mindkét művét. A
kalózban már megalkotja saját operastílusát a zeneszerző - a zenedrámai
cselekmény legfőbb hordozója a bensőséges, kifejezésteljes dallamosság, a
dallamépítkezés klasszikus szimmetriáját belső hév feszíti, ami a soha nem
öncélú, gazdag díszítésekben is kifejezésre jut. Áttöri az áriák és "énekbeszédek"
hagyományos rendjét és egyéni módon megkomponált zenei együttesekké formálja
őket, minden korábbihoz képest megnövelve így drámai szerepüket. Bellini a
lélektani ábrázolás nagymestere, nála a jelenetek hangulata, atmoszférája,
drámai kibontakozása áll előtérben. 1831. március 6-án bemutatott operája
Az alvajáró
már meghódítja a közönséget a milánói Teatro Carcanóban, de életművének
csúcsa a Scala színpadán decemberben bemutatott
Norma
c. operája. Sikerét bizonyítja, hogy a következő években Európa szinte
minden nagyobb operaházában bemutatták. Rossini pártfogásának köszönhetően
Párizsban mutatják be világsikerű utolsó operáját,
A puritánokat
(1835). Bellini csak a premieren jelent meg, a második előadáson már üres
volt a szerző páholya. Ez az opera is időtállónak bizonyult, és még az
1860-as években, a Wagner-őrület idején is folyamatosan repertoáron volt. Az
opera nagy sikert aratott a későbbiekben Nagy-Britanniában is - Viktória
királynő kedvenc operája lett. Bellini 1834 június elején ágynak esett,
orvosai hastífuszt diagnosztizáltak. A betegségből gyorsan felépült és csak
1835 nyár elején léptek fel ismét a tünetek, szeptember 23-án délután
elhunyt. A párizsi Pere Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, majd
földi maradványait 1876-ban átszállították a cataniai székesegyházba.
Rossini szerint egyike volt a leglelkiismeretesebb mestereknek. Vígoperát
sosem írt, zenéje sötétebb drámaiságot fejez ki. Stílusára a lírikus,
melankolikus dallamvezetés jellemző.
