A
19. századi francia vígopera egyik legjelesebb képviselője. Apja párizsi
műkereskedő - fiát is annak szánta, ezért Angliában, Londonban kereskedőnek
taníttatta. Néhány kisebb művének sikere után (például egy magánszínpadon
tetszést aratott
Julie
c. kis operája) azonban 1804-ben visszaköltözött Párizsba, és pályát
változtatott.
Operaszerzőként
1805-ben mutatkozott be. Előbb Boieldieu-nél tanult. Azután Cherubini -
miután meghallgatta első két operáját – maga mellé vette az ifjú tehetséget,
hogy kitanítsa a zeneszerzés fortélyaira. 1806-ban lépett be az "Apolló
gyermekei" társaságba. Hangszeres művei közül négy gordonkaversenye,
hegedűversenye (1808) és zongoratriója említendő. Ezután misét irt (később
ebből illesztette A portici-i némába az Esz-dúr imát vegyes karra a capella),
majd az 1820-as évek elején kamatoztatta a tanultakat, miután első
dalműveinek lanyha fogadtatásán okulva Rossini modorát kezdte utánozni
(1820:
Kastélybeli pásztornő;
1821:
Emma, vagy meggondolatlan ígéret),
ami meghozta számára az első igazi sikereket. Hamarosan tartós
együttműködést alakított ki Eugene Scribe-bel. Vígoperáinak többségét az ő
librettóira írta, akinek szövegkönyvei a legközelebbi rokonságban álltak
Auber szellemes, többnyire vígan lüktető zenéjéhez. Hírneve gyorsan nőtt,
művészete az 1820-as évek második felében érte el csúcspontját. 1828-ban
mutatták be
A portici néma
című művét, amely a francia nagyopera mértékadó alkotásának számított: a
drámai hatásokhoz jól értő dallamvezetését ötvözni tudta a szenvedélyektől
izzó, olaszos érzelemvilággal. A mű 1830-ban Brüsszelben felkelésre
lelkesítette a tömeget, ami az önálló Belgium kikiáltásához vezetett.
1829-ben az Institut National de Musique tagjává választották; 1842-ben a
párizsi Konzervatórium igazgatójává -, 1857-ben III. Napóleon udvari
karmesterévé nevezték ki. Ő írta az 1862-es londoni világkiállítást megnyitó
ünnepi zeneművet. A párisi nagy opera igazgatóságát nem fogadta el, csak
hogy ráérjen komponálni; de 1870-ig példátlan buzgalommal vezette a
Konzervatóriumot. Mogorva ember volt, összes szeretetreméltóságát zenéjébe
öntötte. Auber szerencsés volt - 41 dalműve közül több kiváló nagy hírnévre
tett szert, így -
A hó
(1823),
Udvari hangverseny
(1824),
Kőműves és lakatos
(1825),
A portici-i néma
(1828),
A menyasszony
(1829),
Fra Diavolo
(1830),
Bráma és a bajadér
(1832),
A fakefe Domino
(1837),
A korona gyémántjai
(1841) és még a
Carlo Broschi, vagy az ördög része
(1842). (Mindezek, a pesti Nemzeti Színházban is színre kerültek.) A
Manon Lescaut
Daniel Auber 1856. február 23-ám Párizsban bemutatott három felvonásos
operája. A darab zenéje a vígopera műfaji jellegzetességeinek
engedelmeskedve könnyed hangvételű. Auber műve szinte teljesen különbözik a
témát szintén feldolgozó Massenet és Puccini operáitól és azok bemutatása
után szinte teljesen feledésbe is merült. Auber - Manon teszi meg abszolút
főszereplővé, neki több szólószáma is van, de ezek közül önállóan szinte
egyiket sem szokták játszani. Magát az operát is csak ritkán, alkalomszerűen
adják elő. Utolsó operáját 1869-ben mutatták be.
A
19. századi francia vígopera egyik legjelesebb képviselője. Apja párizsi
műkereskedő - fiát is annak szánta, ezért Angliában, Londonban kereskedőnek
taníttatta. Néhány kisebb művének sikere után (például egy magánszínpadon
tetszést aratott
Julie
c. kis operája) azonban 1804-ben visszaköltözött Párizsba, és pályát
változtatott.
Operaszerzőként
1805-ben mutatkozott be. Előbb Boieldieu-nél tanult. Azután Cherubini -
miután meghallgatta első két operáját – maga mellé vette az ifjú tehetséget,
hogy kitanítsa a zeneszerzés fortélyaira. 1806-ban lépett be az "Apolló
gyermekei" társaságba. Hangszeres művei közül négy gordonkaversenye,
hegedűversenye (1808) és zongoratriója említendő. Ezután misét irt (később
ebből illesztette A portici-i némába az Esz-dúr imát vegyes karra a capella),
majd az 1820-as évek elején kamatoztatta a tanultakat, miután első
dalműveinek lanyha fogadtatásán okulva Rossini modorát kezdte utánozni
(1820:
Kastélybeli pásztornő;
1821:
Emma, vagy meggondolatlan ígéret),
ami meghozta számára az első igazi sikereket. Hamarosan tartós
együttműködést alakított ki Eugene Scribe-bel. Vígoperáinak többségét az ő
librettóira írta, akinek szövegkönyvei a legközelebbi rokonságban álltak
Auber szellemes, többnyire vígan lüktető zenéjéhez. Hírneve gyorsan nőtt,
művészete az 1820-as évek második felében érte el csúcspontját. 1828-ban
mutatták be
A portici néma
című művét, amely a francia nagyopera mértékadó alkotásának számított: a
drámai hatásokhoz jól értő dallamvezetését ötvözni tudta a szenvedélyektől
izzó, olaszos érzelemvilággal. A mű 1830-ban Brüsszelben felkelésre
lelkesítette a tömeget, ami az önálló Belgium kikiáltásához vezetett.
1829-ben az Institut National de Musique tagjává választották; 1842-ben a
párizsi Konzervatórium igazgatójává -, 1857-ben III. Napóleon udvari
karmesterévé nevezték ki. Ő írta az 1862-es londoni világkiállítást megnyitó
ünnepi zeneművet. A párisi nagy opera igazgatóságát nem fogadta el, csak
hogy ráérjen komponálni; de 1870-ig példátlan buzgalommal vezette a
Konzervatóriumot. Mogorva ember volt, összes szeretetreméltóságát zenéjébe
öntötte. Auber szerencsés volt - 41 dalműve közül több kiváló nagy hírnévre
tett szert, így -
A hó
(1823),
Udvari hangverseny
(1824),
Kőműves és lakatos
(1825),
A portici-i néma
(1828),
A menyasszony
(1829),
Fra Diavolo
(1830),
Bráma és a bajadér
(1832),
A fakefe Domino
(1837),
A korona gyémántjai
(1841) és még a
Carlo Broschi, vagy az ördög része
(1842). (Mindezek, a pesti Nemzeti Színházban is színre kerültek.) A
Manon Lescaut
Daniel Auber 1856. február 23-ám Párizsban bemutatott három felvonásos
operája. A darab zenéje a vígopera műfaji jellegzetességeinek
engedelmeskedve könnyed hangvételű. Auber műve szinte teljesen különbözik a
témát szintén feldolgozó Massenet és Puccini operáitól és azok bemutatása
után szinte teljesen feledésbe is merült. Auber - Manon teszi meg abszolút
főszereplővé, neki több szólószáma is van, de ezek közül önállóan szinte
egyiket sem szokták játszani. Magát az operát is csak ritkán, alkalomszerűen
adják elő. Utolsó operáját 1869-ben mutatták be. 