A MODERN KOR ZENÉJE

A modern zene nem azonos a mai, kortárs zenével. Vannak posztmodern (a modern utáni, azt követő) és retro (visszatekintő) irányzatok is. Ráadásul létezik új zenének nevezett 20. századi avantgárd stílus is, ami természetesen különbözik az előbb említettektől, nem is beszélve a neo irányzatokról. Mai értelemben egyrészt a mindenkori korszerű, másrészt leginkább a dodekafónia, a szeriális zene, a konkrét, minimalista, aleatorikus és az elektronikus zene megjelölésére használják.

A 19-20. századforduló zenéjének uralkodó irányzata kezdetben még a romantika. Ennek képviselői túlfokozzák a romantika érzéstartalmát, és kifejező eszközeit, és ezzel számos olyan művészi vonást hoznak létre, amellyel egy új zenei stílus megszületését készítik elő. Ez az új, haladó jellegű zenei törekvés új utakat, új inspirációt keresett, a német zene szinte kizárólagos hegemóniájának megdöntését tűzte ki célul. Az új művészet bölcsője Franciaország, ahol az irodalom és a képzőművészet új irányzataival párhuzamosan a zene is újjászületett, és a 20. század zenei nyelvének előkészítője lett. Irodalmi vonatkozásban a francia szimbolizmus költői világa, képzőművészeti téren pedig a festészet stílusa, az impresszionizmus hatott legerősebben a zene fejlődésére. A muzsika a festészethez hasonló impressziókat (impresszió = benyomás) ábrázol. A ZENEI IMPRESSZIONIZMUS a korábbi "programzene" konkrétabb megfogalmazása helyett pillanatnyi benyomásokat rögzít. Természeti képeket, jelenségeket foglal zenébe - felhők gomolygását, a víz és a szél játékát, mediterrán tájak ragyogását. A zenekari hangzást pasztell színek jellemzik. Szordinált (hangfogóval tompított) vonósok és rézfúvósok, halk fafúvók, puha hárfa futamok teremtik meg a hangszerelésnek ezt a visszafogott művészetét. Az impresszionizmus legszebb darabjaiban a zene maga is festészetté válik. Az új zenei hangzásra való törekvést rendkívül jól kifejezi az egészhangúság, mely e századforduló zenéjének és vele a tonalitás felbomlásának dallamban és harmóniában egyaránt megnyilvánuló stílusjegye. Az egész hangú skálán az oktávot 6 egyenlő nagy szekundra osztja, így a dúr-moll hangnemű érzetet megszünteti. Hiányzik belőle a két legszilárdabb hangköz, a tiszta kvint és a tiszta kvart. Hangjaiból csak bővített hármasok építhetők. Akár a kromatika, úgy annak ellentéte, az egészhangúság is tonális labilitást eredményez. Ez a hangsor valami nyugtalanságot hordoz, és mindenképpen a lezáratlanság érzetét kelti.


Schönberg, 1948 - ötök csoportja

Oroszország a 19. sz. közepén rendkívül hátrányos helyzetben volt. Itt következett be legkésőbb a polgári átalakulás, itt élt legtovább a középkor, itt volt legnagyobb a nyomor és a szellemi elmaradottság. Óriási volt a bürokrácia, a titkos rendőrség által támogatott igazságtalan jogi rendszert minden szinten a korrupció uralta. A társadalmi problémák jó része a jobbágyság intézményében gyökerezett. Az orosz irodalom a művészetek közül elsőnek tárta fel az orosz valóságot. A zeneművészet felzárkózott az irodalomhoz és szoros kapcsolatban állt vele. Kezdetben az olasz és francia opera dominált, az operabemutatók helyszínéül a fényűzően berendezett Pétervár udvari rezidenciája szolgált. 1836-ban döntő fordulatot jelentett Mihail Ivanovics Glinka: "Ivan Szuszanyin" c. operája. Bár Glinka arisztokrata származású volt, egész művészetét áthatja az orosz nép iránti szenvedélyes szeretete. Zenei világa 2 nagy forrásból táplálkozott: az orosz népdal és az olasz operaszínpad, melyet nyugat-európai tanulmányútja alkalmával ismert meg. Fenti operájában Szuszanyin a népi hős, a hazafi típusa volt, aki az ellenséges sereget egy áthatolhatatlan erdőbe vezeti, hogy aztán ő is ott vesszen. Az orosz opera történetébe e műben van először jelentős szerepe a nép és az ellenséges hadsereg drámaian konfliktus teli jeleneteinek. Az opera fináléja az orosz nép megdicsőülése. Nem volt véletlen az Ivan Szuszanyin 1836-os szentpétervári premierjének fergeteges sikere a demokratikus irányultságú társadalmi körökben. A feudális nemesség azonban gúnyosan "kocsis"-zenének nevezte, és a mű címét a cár parancsára "Életünket a cárért"-ra kellett változtatni, mivel a jobbágyi Oroszországban nem létezett nagyobb áldozat, mint az, amit az istenért vagy a cárért hoztak. Glinka már e művében kialakította az orosz nemzeti opera alaptípusát, amely hazai zenei forrásokból építkezik és amelyhez később minden orosz zeneszerző mint kiindulóponthoz tér vissza. Második, "Ruszlán és Ludmilla" c. operáján közel öt évig dolgozott. Az ihletet Puskin epikus mesekölteményéből merítette, a képzeletbeli téma módot adott arra, hogy a zenei képzelőerőt határtalan magasságokba emelje. Glinka nemcsak a régi orosz dallamok motívumaival dolgozott, hanem az egzotikus-keleti - arab, perzsa, kaukázusi - zene táncelemeivel is. Az elsők között volt, akik használták az egészhangjegyes skálát, a bővített hármashangzatokat, a merész zenei harmóniákat. Berliozhoz szoros barátság fűzte, bátran merített az ő ötlet dús hangszereléséből is, ezt azonban mesteri módon alárendelte az orosz zenei hangzásvilágnak. A 19. századi orosz művészet kibontakozása éles harcok közepette zajlott le. Az értelmiség két táborra szakadt: nyugatosok - a polgári átalakulás mellett döntöttek; konzervatívszárny - mereven ragaszkodott a hagyományokhoz. Volt egy időszak, amikor a két irányzat harca a zenei életen belül is érezhető volt. 1/A zenei konzervatív szárny - legfőbb érdeme az orosz zenei élet felvirágoztatása. Nevükhöz fűződik a pétervári és a moszkvai "Orosz Zenei Társaság", és az első pétervári és moszkvai konzervatóriumok megalapítása. Vezetői: Nyikolaj és Artur Rubinstein. E zenei réteg legjelentősebb és legmeghatározóbb egyéniségének számított Csajkovszkij. 2/Ötök csoportja - a másik zenei szárny, amely az orosz nemzeti művészet megteremtéséért harcolt. Tagjai: Milij Balakirev, Cezar Kjui, Rimszkij Korszakov, Alexander Borogyin, Mogyeszt Muszorgszkij.

A 20. század zaklatott európai világában végbemenő társadalmi változások, a két világháború, a létrejött antagonisztikus társadalmi erők - kapitalizmus és szocializmus ellentéte - a fejlődő technika, mindezek megosztják, polarizálják a kor szellemi, kulturális arculatát. Ennek következményeként nagyon sok új művészeti irányzat jött létre és zenei képe is rendkívül differenciált. Főbb zenei irányzatok: 1/folklórizmus, 2/expresszionizmus és 3/neoklasszicizmus vagy újklasszicizmus.


Bartók és Kodály fonográffal

Azt a zenei törekvést, amely a népzene talaján bontakozik ki, dallamanyagát a népzene hagyományaiból meríti FOLKLÓRIZMUSNAK nevezzük. A folklór kifejezés az angol folk = nép, és a lore = tudomány szavak összevonásából keletkezett. Általában kettős az értelme: a nép művészetével foglalkozó tudomány és a népzenei anyag megjelölésére szolgál. A "népies" elemeket felhasználó 19. századi nemzeti mozgalmaktól döntő módon különbözik abban, hogy eredeti népi dallamokra, parasztzenére támaszkodik, tehát olyan nemzeti jellegű zenét kíván megteremteni, amely eredeti népzenén - népdalokon, népi hangszeres zenéken - alapul. E cél érdekében indultak irányzatának fáradhatatlan alkotói a falvakba, a nép, a parasztok közé népdalt gyűjteni. A folklorista zeneszerzők nemcsak beépítették a népzenét a műzenébe, hanem sokat merítettek annak szerkezeti és formai világából is. Előszeretettel használták műveikben a modális pentaton hangsorokat és harmóniákat és a váltakozó metrumokat. Ehhez az irányzathoz tartozik a magyar zenetörténet két kimagasló alakja Bartók Béla és Kodály Zoltán. Jelentős képviselő még Leos Janácek cseh, Aram Hacsaturján örmény, de Falla spanyol zeneszerzők, de ide sorolható bizonyos vonatkozásban a francia Arthur Honegger és a német származású Carl Orff is. A 19-20. századforduló táján az egyik legjellegzetesebb művészi törekvés az EXPRESSZIONIZMUS. Mint ellenpólusa, az impresszionizmus, ez is a romantikából nőtt ki, lényegében annak szélsőséges, szubjektivizmusig vitt változata. Éppúgy, mint a képzőművészetben és irodalomban, a zenében is legfőbb jellemzője a társadalmi közösségből kirekedt, magányos ember pesszimizmusa, nyugtalansága, halálfélelme, mindezeknek a szorongó érzéseknek a művészi megragadása zenében való kifejezése. A korábban tercépítkezésű akkordokat most kvartépítkezésű akkordok, vagy nagyszeptim hangzatok váltják fel. Megváltozik a konszonancia - disszonancia viszonya, a disszonancia megállhat önmagában is, konszonáns feloldás nélkül. A kromatikát vagy annak ellentétét, a tághangközű melodikát használták gyakran, a tonalitás kereteit kitágították, s ez elvezetett a teljes hangnemnélküliségig. A tonalitás lehet bitonális = két-hangneműség, politonális = többhangneműség, a 20. század zenéjére azonban leginkább az atonális = hangnemnélküli zene jellemző. Az atonaltiás legtisztább megvalósulása a dodekafónia (12 hangúság), amelyet Arnold Schönberg osztrák zeneszerző dolgozott ki, mint alkotói módszerét, egyben meghatározta e zenei szerkesztés legfőbb feltételeit is, melyek a következők: a 12 hang egyszer szólalhat meg, azaz hangismétlés addig nem történhet, amíg mind a 12 hangot nem hallottuk; azonos hangközök nem követhetik egymást; egymást követő hangok nem alkothatnak hármas vagy négyes hangzatokat. Ezt az alapsort elnevezte németül Reihe-nek, és egy zenemű szerkezetét ennek az alapsornak a különböző variációs lehetőségei, különböző kombinációinak egymásutánja adja. Az alapsor kombinációs lehetőségei: tükörfordítás - azonos hangról indulva a hangközök az eredetivel ellenkező irányban mozognak; rákfordítás - az alapsor hátulról visszafelé olvasva; tükör-rák vagy rák-tükör fordítás - a rákfordítás tükörfordítása, vagy a tükörfordítás rákfordítása. A dodekafónia a század egyik legfontosabb irányzata lett, amelyet második bécsi iskolának is neveznek. Képviselői voltak: Arnold Schönberg és tanítványai, Alban Berg és Anton Webern. A dodekafóniával egy időben, kb. 1920 körül születő irányzat a NEOKLASSZICIZMUS, melynek célja a régebbi korok zenei stílusainak felelevenítése, modern átértelmezése. Ezt a stílusirányzatot is a romantika elleni lázadás hívta életre. A romantika túlzott én-központúságával, érzelmességével szemben az azt megelőző korok, főként a 18. század esztétikai ideálját, formáit, módszereit tekinti példaképnek. Terjesztői az ún. francia "Hatok" (élükön Honeggerrel), Hidnemith és főleg Sztravinszkij, aki legkövetkezetesebb művelője volt. Ez a múlthoz való visszafordulás azonban bizonyos mértékig a jelen problémáitól való menekülést is jelentette. A neoklasszicizmus elvetette a programzenét, és felelevenítette a barokk és klasszikus formákat (concerto, szonáta, szimfónia). A kisebb együtteseket helyezte előtérbe, kamaraszerű hangzásra, világosságra törekedett. A zeneszerzők új elemként szerepeltették alkotásaikban a század elején berobbant jazz-zene ritmus és dallamvilágát. A neoklasszicizmus egyes szerzők életművén belül egy-egy stíluskorszakra jellemző, tehát nem feltétlenül egész munkásságot határoz meg.


Picasso rajzán Sztravinszkij - kromatikus phonogene

A 20. századi (1900-2000) zene sokszínűségét igazolja, hogy az előbbiekben felsorolt főbb zenei irányzatok mellett még számos más zenei törekvés is éreztette hatását zeneszerzőinek művészi kifejezésében. A dodekafónia továbbfejlesztett változata a SZERIALIZMUS (seria = sor) vagy PUNKTUALIZMUS, amikor a Reihe-technikát a dallami elemen túl kiterjesztik a ritmusra, hangerőre, hangszínre, tehát a zene valamennyi összetevőjére. Ez minden részében szervezett zene, a zenei szövet itt már annyira fellazul, belső folyamatossága annyira megszűnik, hogy csak egymást követő hallásérzetek, zenei "pontok" (innen a punkt - elnevezés) adják a zenei élményt. Jelentős képviselője volt Anton Webern, ma a francia Pierre Bouler és Karlheinz Stockhausen. A totális szervezettségű szerializmusnak mintegy ellenhatásaként jött létre a véletlennek, az improvizációnak gazdag lehetőségét biztosító ALEATÓRIA. Azt jelenti, hogy a zeneszerző beiktatja művébe a véletlen szerepét, azaz nem határozza meg pontosan a darab minden részletét, csak nagyjából írja elő a muzsikusnak, hogy mit kell játszania, egyes megoldásokat az előadó döntésére bíz. Az elnevezés a latin aleo = játékkocka szóból származik, a kockavetés véletlenszerűségére utal, vagyis hogy a zenei szerkezet egymásutánját éppúgy a véletlenre bízza, mint ahogy az eldobott kockáról sem lehet tudni, hogy melyik felületével felül fog megállni. Legismertebb képviselői: Niccolo Castiglioni, Witold Lutoslawski és Karlheinz Stockhausen. Az 1930-as évektől egyre szaporodnak azok a kísérletek, amelyek a hagyományos hangszerek helyett elektronikus eszközök (elektromos hangszerek, magnetofonszalag, hangszóró stb.) segítségével állítanak elő hangjelenségeket. A magnószalag feltalálása forradalmasította a zeneszerzést. A zeneszerzőnek először állt módjában véglegesen rögzíteni előadók segítsége nélkül elképzeléseit. Kialakult az ELEKTRONIKUS ZENE 3 fő ága: 1/tágabb értelemben vett elektronikus zene - a zenei hang keletkezéséhez szükséges rezgéseket speciálisan e célra készített elektronikus hangszereken állítják elő; 2/szűkebb értelemben vett elektronikus zene - a szerializmus elektronikus kiterjesztése, beállított gépek segítségével; 3/konkrét zene - abban különbözik az előbbiektől, hogy hangi anyagát nem gépi úton állítja elő, hanem a természet bizonyos jelenségeiből meríti. Az eljárás lényege: magnószalagra rögzítenek valamilyen hangjelenséget - lehet hagyományos zenétől a lónyerítésig, cintányérütéstől a gyereksírásig - és ezt a nyersanyagot a magnetofonnal a legkülönbözőbb trükkök segítségével átalakítják, montírozzák (gyorsítás, lassítás, vágás, rájátszás, keverés). Az így nyert hangzás-jelenségből állítják össze a kompozíciót. Ezek a művek természetesen nem léphetnek fel az esztétika igényével, de igen hasznosak pl. a mai tudományos, fantasztikus, rajz, báb- vagy reklámfilmek kíséretéül. Az elektronikus zene természetesen a technika és a tudományok fejlődésével párhuzamosan haladt előre: ma már computerekkel, szintetizátorokkal dolgoznak a szakemberek. Az ELEKTRONIKÁVAL megkezdődött a zeneművészet "harmadik korszaka" (első kb. 16. századig énekkari -, második a 20. század közepéig hangszeres zene). Konkrét zenét Pierre Schaeffer és Pierre Henri "produkált" először 1949-ben a Francia Rádió Stúdiójában. Az első szalagzenei stúdiót 1951-ben Kölnben Herbert Eimert hozta létre. 1959-ben az R. C. A. szintetizátor üzembeállításával és Milton Babbitt irányításával létrejött az elektronikus- és szalagzene egyesült államokbeli központja, a Columbia Princeton. A szintetizátort elektronikus hang előállítására konstruálták. Rajta a határozott és határozatlan magasságú hangok minden összetevője aprólékos pontossággal megszólaltatható, azonnal ellenőrizhető és javítható. Az 1910-es években, Schönberggel ellenkező megoldást keresve tűnt fel a BRUITIZMUS magyarul zaj-zene. Művelői lemondtak magáról a zenei hangról. Arra hivatkoztak, hogy a 20. századi embert a nagyváros, a gépek lármája veszi körül, tehát ebből kell megteremtenie zenei világát is. Egyik francia képviselője Georg Antheil "Mechanikus balett" c. táncjátékához írt kísérőzenéjében pl. az alábbi összeállítású zenekart alkalmazta: 10 zongora, ezeket üllők, csengők, harangok, autódudák és körfűrész, mint zörejkeltő eszközök egészítették ki. A bruitizmus gyorsan elmúlt kísérletnek bizonyult. A gépek zajának inspiráló hatása azonban feltűnik egy-egy 20. századi komponista zenéjében (pl.: Bartók "Csodálatos mandarin" c. táncjátékának bevezető része, ahol a zenekar a nagyvárosi utca lármájának rideg, embertelen élményét idézi fel).

Az 1970-es évektől kezdve mintha megfáradtak volna a zenét "felforgatni szándékozók", és a korábbiaknál szelídebb művekkel jelentkeztek a kortárs zene (1975-2000) időszakában. A kortárs zene - gyakran kísérleti, új-zene. Nem azonos a modern zenével, bár esetenként lehet annak szinonimája is. Számos megközelítés létezik, mégis a legalapvetőbb, hogy ezek a művek nyelvezetükben és hangzásvilágukban jelentősen eltérnek Bartók, Sosztakovics, és Sztravinszkij zenei fogalmazás módjától. Mára az alkotó-, és előadó művészet jelentősen eltávolodott egymástól, azonban a kortárs zenében e kettő ötvöződhet. Kurtág, Ligeti, Pendereczki és társaik munkásságában megtestesülnek korunk egyéni és társadalmi problémái, melyek gyakorta disszonáns és provokatív módon nyernek aktualitást. A kortárs zeneszerzők számára már nem a szépség megjelenítése az elsődleges, sokkal inkább törekszenek a hitelességre.


John Cage - Rhys Chatham

Experimentális-, kísérleti zene - általános meghatározás minden olyan zenére, ami a maga műfajában (pl. jazz, rock, elektronika) átlépi a megszokott határokat, és addig ismeretlen, szokatlan kompozíciókat vagy előadási módot képvisel. Experimentális az olyan zenei akciósorozat is, amely gyakran párosul gesztusokkal, tánccal, festészettel, valamint más művészetekkel, és eredménye nem látható előre. Zeneművészetben a free jazz, a klasszikus-, és az elektronikus zene, a kísérleti zenés színház vagy pl. a minimalizmus területén nyilvánult meg. Kiemelkedő alakja pl. John Cage amerikai zenész, zeneszerző. A free jazz - elveti a zene, az improvizálás belső törvényeit, a jazz hagyományait. A konkrét zene - alapváltozatában - szalagra vagy lemezre rögzített természetes hangzásokból álló hangmontázs volt, az elektronikus hangkeltés előfutára. Az elektronikus zene indulásakor a két irányzat élesen elhatárolta magát egymástól, de később, amikor a konkrét zene helyt adott a hangátalakító technikának, és az elektronikus iskola sem vetette már meg a mikrofonnal felvett zenei nyersanyagot, a két műfaj végül egyesült. A minimalizmus olyan irányzat, amelyben csak a legcsekélyebb célokat tűzik ki, de még ennél is kevesebbet valósítanak meg. A minimal music a poszt-szeriális korszak jellegzetes áramlata a '60-as évek közepén született a New York-i avantgárd, ill. a kevés eszközzel dolgozó minimal art egyik ágaként. Kialakulásában szerepet játszott az indiai és az indonéziai zene is. Mottójuk - a kevesebb több. Ez szélsőséges esetben azt jelenti, hogy egy 70 perces "alkotás" két gongütésből áll: egyik az elején, a másik a végén, közte pedig csend hallható. A minimalizmus - mely elnevezést a korai időkben aggatták az irányzatra, de helytelenül - egyike volt azoknak az új zenei irányoknak, melyek amellett, hogy újat hoztak a hangversenytermek zenéjébe, sokak számára élvezhetőnek is bizonyultak. Legeredetibb, legnevesebb képviselője Steve Reich. Az instrumentális-, azaz kísérleti zenés színház zeneszínpad, látványos zene; hang- és vizuális hatásokkal kísért szokatlan színpadi történés. Minden elemében eltér a hagyományos színpadi produkcióktól. Természetesen ebben a műfajban is jeleskedett John Cage. Az art rock a zeneművészet egy fajtája, amely a rockzenén alapulva avantgárd témákat, dallam, harmónia és ütemkísérleteket használ fel, gyakran átlépve a hagyományos popzene kereteit, a jazz, a klasszikus és a világzene felé tolódva. Néhány zeneszerzőre 1980 körül hatással volt (Rhys Chatham). Az art rock fogalmát gyakran egyszerre használták a progresszív rockkal, olyan előadók jelölésére, amelyek nagy népszerűséget értek el az 1970-es években, mára azonban nagyjából szétvált a két stílus jelentése. A progresszív rock végül megmaradt a rockzene egy szűkebb fajtájának jelölésére, míg az art rock egy szélesebb és szubjektívebb kategóriát jelent. A világzene gyűjtőnév azokra a zenei stílusokra jellemző, amelyek sem a klasszikus zenébe, sem a világ nagy részén elterjedt könnyűzenébe nem illeszthetőek be, és gyakran népzenei eredetűek. Leggyakrabban a szó szorosabb értelmében vett nyugati (anglomán) kultúrkörön kívül eső országok zenéjét nevezik így. A világzenei művekre jellemzőek az adott kultúrkör hagyományos, megkülönböztető elemei, illetve a jellegzetes hangszerek használata (például szitár). Maga a világzene elnevezés az 1980-as években terjedt el. Bár a világzene kifejezést elsődlegesen népzenére használják, idetartoznak még a nyugati kultúrkörön kívüli kultúrák popzene jellegű számai is, valamint az olyan, nem európai eredetű zenei stílusok, amelyekre a harmadik világ zenéje is hatással volt (például afro-kubai zene). Magyar példa - Kormorán egy folk-rock, etno-rock, nemzeti rock zenekar. 1976-ban alapította Koltay Gergely a formációt, amely a honi zenei életben elsőként ötvözte programszerűen a népzenei elemeket a nemzetközi rock muzsika stílusjegyeivel.


Frank Zappa - Interaktív Látványkoncert Rákász Gergely

21. század (2000-napjainkig) zenéje eklektikus zene, melyben többféle stílus, irányzat keveredik. A női zeneszerzők száma is jelentősen megnövekedett. A zenei életet bizonyos szempontból mindig is jellemző metamorfózis a 21. században sem egy egyirányú és egységesen jellemezhető folyamat, hanem egy összetett, bizonyos elemeiben hanyatlást, másokban viszont határozottan fellendülést mutató átalakulás. Úgy tűnik a zene kettéhasadt - komoly és könnyűzenei stílusra, bár valamilyen formában a szakadék mindig megvolt, csak nem volt ilyen széles. Ahogy ez a szakadék szélesedik, a zeneszerzők számára átléphetetlenné válik. Elképzelhetetlen, hogy Kurtág György valódi tánczenét komponáljon, míg Schubert, a Befejezetlen szimfónia szerzője nemegyszer megtette ezt. Vannak ugyan irányzatok, melyek megpróbálják a két stílust ötvözni. Frank Zappa vérbeli rock zenész több szimfonikus, dodekafon mű szerzője. Az eredmény azonban sokszor durva minőségromlás, kommersz kompromisszumok tömkelege, és a komoly és könnyűzene legfőbb jellemzőinek kiküszöbölése. A másik eredmény a posztromantikus stílus, amely egy könnyen befogadható, még a romantika mércéjével sem mérhető irányzat, melynek legfőbb területe a film. Ezek az alkotások azonban sokszor nyilvánvaló szegénységük miatt nem állnak meg önálló koncertzeneként - bár akadnak szerencsés kivételek. Sok filmzene tesz szert időleges népszerűségre, főleg, ha maga a film is népszerű. A klasszikus zene egy szűk rétege csupán a kortárs komolyzene, ami a 21. századra másodlagossá vált még a komolyzenén belül is. A fiatal zeneszerzők zöme épp ezért a népzenében, a könnyűzenében keres új utakat, vagy a 20. század derekán keletkezett művek stílusában próbálja folytatni. Vannak, akik már megtalálták. A fiatal magyar zeneszerző, Bella Máté arról beszélt, hogy Beyoncét is meg kell hallgatni. A klasszikus zene fokozatos popularizálódása a kilencvenes években tetőzött. Egy új műfajban a klasszikus alap a popzene forma- és zenei világával ötvöződött. A crossover jelentése (kereszteződés) rávilágít az irányzat lényegére: a műfaj stílusok, technikák, zenei nyelvezetek vagy akár művészeti ágak keveredésére épül. Az eleinte stíluskísérlet jellegű próbálkozásokból mára rendkívül szerteágazó és divatos irányzat lett. Másik újdonság külsőségekben nyilvánul meg - neve Interaktív Látványkoncert - kép és zeneanyag kombinálása; megmutatja a hallgatóknak, a zeneszerzők körülményeit, az impulzusokat, amelyek hatnak rájuk komponálás közben (Rákász Gergely koncert orgonista újítása). Biztos, hogy a zene fejlődését semmi sem fogja megakadályozni, míg emberi élet van a Földön.