SZABAD LÉGÁRAMLAT HATÁSÁRA MEGSZÓLALÓ HANGSZEREK - az ide tartozó hangszerek belsejében mechanikusan működő nyelvek alakítják hangrezgéssé a légáramlatot. Ilyen hangszer például a regál, az ázsiai száj-orgona, a szájharmonika, a harmonika és a harmónium is. E hangszercsoport tagjainak levegőellátását éppúgy biztosíthatja a játékos levegő befúvása, mint egy mechanikus fújtatórendszer. A mechanikus levegőpótlású hangszereknél, amilyen a harmónium vagy az orgona, a zenész részben vagy teljesen mentesül a hang "energetikai" értelemben vett létrehozásától. Ezzel egyfelől lehetővé válik, hogy egymaga kezeljen akár egy egész zenekarnyi hangszert, másfelől a hang létrehozása szükségszerűen közvetettebbé, mechanikusabbá, kevésbé árnyalhatóvá válik.

Szabadon lengő rezgő nyelvvel ellátott átcsapó nyelves (nyelvsípos) hangszerek hangkeltő mechanizmusa - az áramló levegő rezgésbe hoz egy rezonátor nélküli rugalmas lemezt, amelynek mozgását semmi sem akadályozza, azaz szabadon kilenghet.

szájharmonika és speciális 6 részes játékos - Augustus Pablo, jamaicai melodika művész

SZÁJHARMONIKA - megszólaltatását az emberi lélegzet, a hangszerjátékos légzőszervei biztosítják. Hangadása a játékos tüdeje által áramoltatott levegő periodikus megszakításán alapul, amelyben olyan szabadon rezgő (átcsapó) nyelvek játsszák a főszerepet, amelyekhez nem csatlakozik rezonátor. A hangszer alapja egy általában fából, alkalmanként fémből, műanyagból stb. készült vastagabb, téglalap alakú falap, amelynek hosszanti oldalára merőlegesen (a lap széléről induló) fokozatosan mélyülő, négyzetes keresztmetszetű marások találhatók (ez az úgynevezett fafésű). Ennek alsó és felső oldalára két olyan (általában fémből készült) lemezt erősítenek, amelyen a marásokkal közel azonos méretű, de a lemez szélét érintetlenül hagyó kivágatok találhatók. E kivágatok fölé szegecselik a beáramló levegő periodikus megszakításáért felelős rugalmas fémnyelveket. Ezek olyan méretűre vannak szabva, hogy a fémlemezen lévő vágatokba be tudjanak hajolni, de nyugalmi állapotban szinte teljesen fedjék azokat. A fémlemezek és rugalmas fémnyelvek által határolt marások szélcsatornaként funkcionálnak. Minden szélcsatornához két fémnyelv tartozik, amelyek rögzítési pontjai a csatorna ellentétes végein találhatók. Ennek köszönhetően az egyik a játékos kilélegzésére, a másik a belélegzésre jön rezgésbe. A rugalmas és sérülékeny fémnyelveket enyhén kiöblösödő fémborítás takarja. A legegyszerűbb szájharmonikákat 10 szélcsatornával látják el, és diatonikusan hangolják. Ezek hangterjedelme 3 oktáv, amelyek közül csak a középső teljes. Számos egyéb változat is létezik. Ezek az egyszerre megszólaló (általában oktávnyi távolságra lévő) hangok számában, a hangterjedelem tekintetében vagy a hangolás módjában (pl. kromatikus szájharmonika) mutatnak eltéréseket. A 19. században Európában kifejlesztett szájharmonika az 1800-as évekre Amerika közkedvelt hangszerévé vált, mely hazánkban csak kevéssel a II. világháború előtt vált igazán népszerűvé. Legelőször rézfúvós zenekarok szóló hangszere, majd a country, később a blues alapvető kelléke lett. MELODIKA - szabad nyelvsípokkal rendelkező hangszer, megszólaltatásához levegőt kell fújni a fúvókába, közben a billentyűk segítségével – amik nyomásra kinyitnak 1-1 nyílást, hogy a befújt levegő a megfelelő nyelvsípot megszólaltassa – hozható létre dallam. Általában egy melodika 3 vagy 3 oktáv hangterjedelmű. A tenor melodika mélyebben szól. A bal kéz tartja a hangszert az alján található fogantyúval, amíg a jobb kéz játszik a billentyűkön. A tenor melodikán két kézzel is játszhatunk, ha a fúvókához illesztünk egy csövet és a hangszert valamilyen lapos felületre helyezzük. A szoprán- és alt melodika magasabb hangon szól, és valamivel vékonyabb a hangjuk a tenorokénál. Ezen felül néhányat kifejezetten kétkezes játékra terveznek úgy, hogy a bal kéz játszik a fekete billentyűkön, míg a jobb kéz a fehéreken, a többi azonban a tenorokhoz hasonlatosan működik. Augustus Pablo, jamaicai roots reggae és dub zenei producer és billentyűs, az első és máig leghíresebb melodika művész. 

gombos harmonika - bandoneon - billentyűs harmonika játékos

HARMONIKA - kézzel működtetett fújtatóval felszerelt hangszer, a szabadon rezgő nyelvvel ellátott hangszerek családjából. Eleinte diatonikusan hangolták, és csak a hangszer jobb oldalába építettek nyelvsípokat, az őket működtető gombokkal. A balkéz csupán a fújtatót mozgatta. Később a bal oldalra is kerültek nyelvsípok, amelyeken egyszerű basszusokat lehetett játszani. A hangszert lassanként alkalmassá tették a kromatikus játékra és akkordok megszólaltatására is. A jobb kéz gombjait lassan felváltotta a zongora klaviatúrájának kiosztásával megegyező billentyűsor, és a különböző regiszterek beépítésével egyre bonyolultabb hangszerek jöttek létre. A legelterjedtebb a jobb oldalon billentyűzettel, általában több regiszterrel ellátott harmonika, de emellett természetesen továbbra is megtalálhatók az egyes országokra, vidékeikre és bizonyos műfajokra jellemző korábbi formák. 3 fő részből áll: a jobb oldalon találhatók a diszkant (dallamjátszó) billentyűk, a bal oldalon a basszushangok, illetve akkordok megszólaltatására szolgáló gombok, valamint középen a redőnyszerűen széthúzható és összenyomható légszekrény. Ennek mozgatásával lehet a hangszer megszólaltatásához szükséges levegőt a dallamjátszó és basszus részben található úgynevezett szélrekeszekben elhelyezett szabadon rezgő nyelvek (nyelvsípok) felé áramoltatni. A levegő a billentyű, illetve gomb lenyomásával juttatható a hozzá tartozó nyelvsíphoz. A diszkant oldal billentyűihez és a basszusgombokhoz -, hogy a légszekrény kétirányú mozgatásakor azonos hang szólalhasson meg - legalább 2-2 azonos hangolású rezgő nyelv tartozik, míg az akkordok megszólaltatására szolgáló gombokhoz ennél lényegesen több. Ha különböző hangszínek, hanghatások elérését lehetővé tévő további sípsorokat építenek a hangszerbe, akkor az egyes billentyűkhöz még több rezgő nyelv társul. Ezek működtetését, azaz a levegőnek a különböző módon hangolt sípsorokhoz való áramoltatását a billentyűzet fölött, illetve a bal oldali gombsor szélszekrény felőli oldalán elhelyezett hangszínváltó (regiszter) gombok be, illetve kikapcsolásával lehet szabályozni. Ezek a sípsorok általában az alaphangsor alsó és felső oktávjára vannak hangolva, illetve olyan hangsorokra, amelyek az alaphangsortól kis mértékben eltérnek, és így különleges, lebegő hangzást tesznek lehetővé. A különböző hangi sajátosságokkal rendelkező sípsorok egymástól függetlenül és szabadon kombinálva is működtethetők. BANDONEON - szabad nyelvsípokkal működő gombos hangszer, harmonikaszerű légszekrénnyel. Elsősorban Argentínában és Uruguayban népszerű, a hagyományos tangózenekar fontos hangszere, tulajdonképpen autentikus tangóharmonika. Összecsukott állapotban nagyjából kocka alakú. 2 részből áll, melyeket egy széthúzható-összenyomható légszekrény köt egymással össze, ami fújtatóként működik. Felépítése, használata hasonló az ismert billentyűs harmonikához, de attól eltérően a bandoneónnak nincs zongoraszerű billentyűzete, hanem mindkét oldalán nyomógombok vannak több sorban. Ezek a gombok nem skálaszerűen vannak elrendezve, hanem a billentyűzetre építették, később kiegészítették további gombokkal. A billentyűzet anyaga gyöngyház fedésű fa (újabban műanyag) gombokból készül, amelyet hagyományosan nagyrészt fából készített, fémrugókkal és rugalmas fém leszorítókkal kiegészített mechanika kapcsol a fából és filcből készült sípszelepekhez. A fából készült szelepcsatorna végén a csatorna külső és belső oldalon található két síp – mintegy másodlagos passzív szelepként – bőrdarabokkal van takarva egy-egy irányból, hogy a játéktól (összenyomás-széthúzás) függően a nem használt síp felé elzárhassa a levegő útját. A hangszer összenyomáskor és széthúzáskor más-más hangot ad ki. A bal kéz oldalán található a basszus oldal, amely kizárólag hangmagasságban tér el a jobb kéznél található "dallam" oldaltól. A két oldalon található gombok által kiadott hangok, azonos játszási irányban is részben átfednek, de a két játszási irány (kifelé-befelé) azonos oldalon is tartalmaz megegyező hangokat. AKKORDEON - zongoraszerű billentyűkkel és gombokkal működtetett hangszer, a harmonika egyik fajtája. A hangot szabad nyelvsípok állítják elő. A bal kézzel gombok (rendszerint 40) segítségével basszushangokat, valamint akkordokat szólaltatnak meg (innen ered az elnevezése), miközben a jobb kézzel a dallamot játsszák a billentyűkön. A hangszert 1822-ben találta fel a német Friedrich Buschmann. Húzáskor és összenyomáskor ugyanaz a hang szólaltatható meg rajta, ez virtuóz technikát tesz lehetővé. Hangterjedelme eléri a három oktávot. Ma számos nép zenéjében fontos szerepet játszik. Az akkordeon nem tévesztendő össze a különféle tangóharmonikákkal (bandoneón): a két hangszer közötti legfőbb különbség, hogy a tangóharmonika csak gombokkal rendelkezik, zongorabillentyűk nincsenek rajta.

fúvó Debain harmónium 1870 körül - physharmonika - "szívó" normál-harmónium

HARMÓNIUM - két lábbal fujtatott, billentyűsorral fölszerelt, orgonaszerű fúvós hangszer, melynek hangjait azonban nem sípok keltik, hanem szabadon lengő ércnyelvecskék. Nyelvsípjaihoz nem csatlakozik rezonátor. Lábbal működtethető fújtató biztosítja a sípok megszólaltatásához szükséges levegő széltartályba való juttatását, ahonnan szelepek segítségével áramoltatható tovább a nyelvsípokhoz. Általában több regiszterrel építik, 1 vagy 2 manuállal van felszerelve, hangterjedelme 4 és 5 oktáv között változik. A különböző regiszterek eltérő fizikai tulajdonságokkal (méret, anyag, a nyelvek alakja) rendelkező sípsorokból állnak, illetve eltérő mennyiségű és erejű széláram szólaltatja meg őket. A regiszterek külön és egymással tetszőlegesen kombinálva is használhatók. A harmóniumon, a regiszterváltók mellett, olyan kapcsolók is találhatók, amelyekkel a széltartályból a nyelvsípok felé áramoltatott levegő erőssége több fokozatban állítható, továbbá lehetséges a levegőnek a fújtatóból közvetlenül a sípokhoz való áramoltatása, amelynek intenzitása a fújtatás erősségének függvénye. Mindebből következik, hogy a harmóniumon a dinamikai árnyalás számos olyan lehetősége adott, amelyek révén jelentősen eltér az orgonától. E hangszer működési elvének első gyakorlati alkalmazója Franz Kirschnick orgonaépítő, aki 1780 körül Szentpétervárt átcsapó nyelvvel működő orgona-regisztereket készített. A harmónium föltalálásának előfutára G. J. Gremier, aki 1810: orgue expressifnek nevezte találmányát, mert hangszerének hangja az orgonáénak merevségével szemben dinamikailag hajlítható, expresszív volt. Gremier kortársai és utódai közül többen sokféle harmóniumot készítettek, pl. Haeckl - physharmonika (1818); Eschenbach - aeolina (1820); Cavaillé-Coll a poikilorgue (1844) és J. Alexandre a melodika föltalálója. A mai értelemben vett harmóniumot a francia Debain (1810) készítette és szabadalmaztatta (Párizs, 1840). Tőle származik a hangszer neve (a francia harmonie - harmónia szóból), valamint a harmónium működésével kapcsolatos néhány újítás is, mint pl. a percussion (a nyelvek kalapáccsal történő megütése), a prolongement (ami lehetővé tette a lenyomott billentyűk rögzítését, azok elengedése után is). Victor Mustel tökéletesítette a harmóniumot, ami lehetővé tette a polidinamikai játékot, vagyis a harmónium játékainak két félre (basszus és diszkant) osztását. H. Alexandre francia harmóniumkészítő műhelyének egyik Amerikába kivándorolt munkása a nyomó-légrendszerrel szemben szívó-légrendszerrel szólaltatta meg a harmóniumot, s ezt a hangszertípust azóta amerikai harmóniumnak, majd 1903 óta normál-harmóniumnak nevezik. A harmónium két típusa a köztudatban keveredik. Az "igazi harmónium" nagyban különbözik társától, a szívó légrendszerű (amerikai/normál) harmóniumtól, amelyekkel általában találkozhatunk. A fúvó rendszerű harmónium nem a levegő kiszívásával (azaz vákuum képzésével), hanem a szél befújásával (azaz sűrítésével, mint az orgona esetében is) szólaltatja meg a nyelveket. Hangja ezért lényegesen erősebb és szebb, regisztereinek hangja színesebb a szívó harmóniuménál. Nagy előnye az expresszivitás – a játékos a fújtatás erősségének szabályozásával folyamatos dinamikai árnyalatokat hozhat létre. Irodalma rendkívül sokszínű repertoár megszólaltatására alkalmas. Nagy hangterjedelmű, összefoglaló hangszer, méltóképpen használható az orgona helyett a templomokban, az imaházakban és az istentisztelet céljaira, éneket kísérő és mint önálló hangszer is. Előnyei az orgona fölött: hogy jóval olcsóbb amannál, aránylag könnyen szállítható, és hogy nem sok helyet foglal el.

ÖSSZETETT - MECHANIKUS HANGSZEREK

víziorgona (dupla keresetes kép kattintásra nagy) - Angster József

Az orgona olyan összetett, mechanikus hangszer, ami valamennyi aerofon számos tulajdonságát egyesíti, mert ajaksípjai zárt oszlopú hangszerek, nyelvsípjai szabad aerofonok. Több mint kétezer éves - a világ egyik legrégebbi hangszere. HIDRAULISZ - víziorgona, a mai orgona őse. A sípok megszólaltatásához szükséges levegő nyomását vízszintmagassággal szabályozták. A hellénizmus korában, a hagyomány szerint a Kr. e. 3. század második felében Alexandriában találta fel Ktészibiosz. Az ókori leírások szerint dugattyús fújtató segítségével egy víz alá rögzített búvárharangszerű tartályból, a szélharangból kiszorított víz nyomása szolgáltatta a sípok fúvásához szükséges állandó légnyomást, szelet. Billentyűzete eltért a ma megszokottól, az egyes hangokat a játékos úgy szólaltatta meg, hogy az azoknak megfelelő csúszó reteszeket maga felé húzta, ezáltal szabaddá téve a levegő útját az adott sípokhoz. A könnyű mozgathatóság és a levegőveszteség elkerülése érdekében beolajozott csúszó reteszeket szaruból vagy fémből készült rugók tolták vissza alaphelyzetbe. A sípsorok száma a ma ismert adatok alapján 1 és 8 közötti volt, soronként 13-18 darab bronzból vagy nádból készült síppal. A víziorgonát a római birodalomban elsősorban színházi előadások, cirkuszi játékok zenei kíséretéhez használták, kihasználva nagy hangerejét. A császárság korától kezdve házi hangszerként is elterjedt. Később, a 4. század során Bizáncban a vízpumpálás helyett a később egyeduralkodóvá vált fújtatós megoldásra kezdtek áttérni, ennek ellenére a hangszer neve még a korai középkorban is hidraulisz maradt. A hangszer hosszú ideig csak leírásokból volt ismert, mígnem 1931-ben Aquincumban előkerült egy példány maradványa. A leletek alapján Angster József (pécsi orgonaépítő) elkészítette a régi hangszer tökéletes mását (Aquincum Múzeum, Budapest). 

barokk orgona - Angster orgona Pécs, dóm - modern orgona, Tampere

Az ORGONA története - ókorban kétféle orgona volt használatban: organum hidraulicum (víziorgona), aminek leírása fentebb található és az organum pneumatikum (légfújtatós orgona), ami Kr. u. a 2. században már igen elterjedt. Az egyiket légszivattyú és víz működteti, a másik bőrből készült légtartályból állt. A hangszer a római császárok idejében nagyon divatos. Különböző hangszerekből összeállított zenekarokban, vagy énekszámok kísérőjeként, a császári és főúri paloták drága hangszereként gyorsan terjedt. A cirkuszokban jeladást szolgált. Sikere a császári palotáktól a cirkuszig, a pogány egyháztól a provinciákig osztatlan volt. Irodalmi, képzőművészeti alkotások szívesen örökítették meg. Ennek ellenére 313 után elindult egy folyamat, melynek eredményeként a fél világ meghódítása után az orgona "beszorult" a templomba és elindult a robbanás-szerű fejlődés. Ezt segítette a nagy fordulat, 380-ban a kereszténység a római birodalom hivatalos vallásává lett. Sevillai Izidor már a 7. század elején ismerteti az orgonát és ír annak használatáról is a zsoltárénekléssel kapcsolatban. A bizánci orgonaépítészet töretlenül virágzott. A hatalom jelképeként két arany orgona is állt a császár fogadótermében, a kék és a zöld párt ezüst orgonái pedig a fogadóterem elő helyiségében. Az arany orgonák csak a császári ceremóniáknál kaptak szerepet. Nem ritka, hogy a császárok hatalmuk jelképeként szívesen ajándékoztak orgonát. Ilyen megfontolással küldte a bizánci császár Constantinus 757-ben Pippin, frank uralkodónak azt az orgonát, amely az első ilyen hangszer volt a frankok hazájában. Ugyancsak Bizáncból hoztak orgonát 812-ben Nagy Károlynak Aachenbe. László királyunk koronázását a magyar urak hangos orgonaszóval ünnepelték. Az antik orgona átalakulása középkori orgonává Angliában ment végbe - hátrányait, korlátait le kellett győzniük az építőknek. A hydraulis víztartálya, légtartó üstje nehézkes, méreteiben nem lehetett tovább növelni. A víz miatt a fém alkatrészek hamar rozsdásodtak. Az organum pneumatikum a légfújtatós rendszere miatt ezekkel a hátrányokkal nem bírt, azt tehát lehetett bővíteni. Angliában az orgona 700 körül vált ismertté, de 980-ban már a winchesteri katedrálisban óriási orgonát építettek. A regisztercsúszkák elhagyásával, az összes sípsort egyetlen közös szélládán helyezték el. Ez azt is eredményezte, hogy nem lehetett külön-külön regisztrálni, hanem az egy billentyűhöz tartozó valamennyi síp egyszerre szólalt meg, ha a billentyűt lenyomták. A sípsorok számát a templom nagyságához mérten növelték, így az orgona hangja betöltötte a nagy katedrálisokat is. A 13. századtól az egyházban végleges otthonra lelt orgona változásait két igény sürgette: a könnyebb játszhatóság és a liturgikus zene alakulása. A billentyűket igyekeztek kisebbre és könnyebben mozgathatóvá építeni, a levegő egyenletes áramlását pedig mechanikus szerkezetekkel könnyíteni. Ennek megfelelően alkották meg az újabb sípokat, alakították azok méreteit, állították be hangolásukat. Hordozható, kisméretű portatívokat és regálokat, valamint felállítható pozitívokat készítettek, hogy kisebb térben, mobilizálhatóbb hangszerekkel rendelkezzenek. 1312-ben egy német mester Velencében megépítette az első nagy templomi orgonát, amelyet aztán újabb hangszerek sora követett. Ezek egyre jobban hasonlítottak a ma ismert leszármazottaikra: a 15. században megjelent a pedál, és a fehér (elefántcsont) billentyűk között feltűntek az ébenből készült feketék is. A népszerű többszólamú kórusművek előadásához speciális részműveket készítettek, így világosan kirajzolódhattak a szólamok, különböző hangszíneket lehetett létrehozni, a hangszíncsoportokat egymás után szembe lehetett állítani, a pedál fejlesztésével pedig az egyre fontosabbá váló basszus szólamot lehetett hangsúlyozni. A billentyűsorokat egymáshoz olyan közel helyezték el, hogy most már egy orgonista játszhatott rajtuk. Csupán egy lépés kellett ahhoz, hogy a manuálokat egy játszóasztalon, egymás alatt helyezzék el. Innen rövid út vezetett a "klasszikus", 3 manuálos, pedáljátékkal rendelkező orgonákig. A 16. század a technikai újítások kora: a regisztereket csúszkákkal (kifúrt tölgyfa lécekkel) kapcsolták ki és be, a fújtatókat a szabályozott hangerő és a tiszta intonálás érdekében szélmérlegekkel látták el. Ezt 1667-ben egy szélmérő készülék egészítette ki. A 17. század egyébként a "jól temperált" orgona kialakításának kora, hiszen 1690-re 12, egymástól egyenlő hangközi távolságra osztották az oktávot. A jól temperált altenburgi Trost-orgonát Bach például úgy mutatta be, hogy félhangonként emelkedve játszotta el egy korál három versszakát. Az egyre inkább önálló, változatos kifejezőeszközökkel rendelkező hangszert nemcsak a zeneszerzők "látták el" óriási irodalommal, hanem gazdag díszítéssel is a készítők, akik mind tudatosabban mérték fel és használták ki az orgonáknak otthont adó templomok akusztikai lehetőségeit. A Bach által már a hanyatlás korának minősített 18. század után újabb műszaki újításokat hozott a 19. század, a romantika. Az orgonasípokat megszólaltató szelepeket közvetlenül szabályozó billentyűk technológiáját (a mechanikus traktúrát) a század elején a sűrített levegőjű (pneumatikus), majd a század vége felé az elektromágnes útján vezérelt traktúra váltotta fel. A késő romantika már nem is a koncentrálás képességét, hanem a zenekari effektusokat kedvelte a hangszerben. Hatalmas méretű orgonák épültek, a régieket többnyire átépítették. A 20. században Albert Schweitzer mozgalmat indító hitet tett a bachi orgonamuzsika hiteles megszólaltatása, és ehhez kapcsolódóan a régi hangszerek historikus rekonstruálása mellett. Mára az orgona a koncerttermek reprezentatív hangszerévé vált Amerikától Európán át egészen a Távol-Keletig. Európa egyik legnevesebb és Közép-Európa egyik legkeresettebb orgonagyártója, Angster József (Kácsfalu, 1834 – Pécs, 1918) magyar orgonakészítő mester és dinasztiaalapító volt.

orgona játszóasztala - orgona belső

ORGONA szerkezete - a modern orgona egy szélláda vagy tartály, és egy olyan szerkezet (fúvómű, fújtató), amely a levegőt bizonyos meghatározott sípokba adagolja. A levegő útjának és így a sípok megszólaltatásának szabályozása egy vagy több billentyűzettel (manuál), illetve lábbal történik. Az orgonába rendszerint különböző, a hangkeltési mechanizmus tekintetében (ajaksípos, nyelvsípos), továbbá hangfekvésben, hangszínben és hangerőben eltérő sípcsoportokat (regisztereket) építenek be, amelyek egymástól függetlenül és a játékos által kiválasztott tetszőleges kombinációkban használhatók. Az ajaksíp szája olyan, mint a furulyáé, és fuvolaszerű hangot ad; a nyelvsípba rezgő és rezgést továbbító lemez, nyelv épül, hangja élesebb, áthatóbb. Az egy regiszterhez tartozó, különböző hangmagasságokra hangolt sípok hangszínbeli sajátosságai megegyeznek. Vannak végig (az orgona teljes hangterjedelmében) kiépített regiszterek, és vannak olyanok is, amelyek csak a mélyebb (basszus) vagy a magasabb (diszkant) hangfekvésekben szólnak. A sípok hangmagasságát az általuk körülzárt légoszlop hossza határozza meg, amit lábban (egy láb körülbelül 32 centiméter) szoktak megadni. A hangkeltési mechanizmus mellett a hangszínt befolyásoló tényezők közé tartozik a menzúra (a síp hosszának és átmérőjének az aránya), a síp anyaga (ón- és ólomötvözetek, vörös- és sárgaréz, bronz, ezüst, horgany, különböző fafajták, elefántcsont, keménypapír, porcelán stb.) és formája (kúpos, hengeres, tölcséres, továbbá nyitott, félig nyitott, fedett). Az ajaksípos regiszeterek esetében fontos az ajkat képező felvágás jellege (keskeny, széles), illetve a sípon található ajkak száma (egy). A nyelvsípos regiszterek esetében (amelyek között egyaránt találhatunk rácsapó és átcsapó nyelvvel ellátott sípsorokat) meghatározó a nyelv anyaga és méretezése is. Az orgona sípjai az úgynevezett szélládába vannak beágyazva, amelynek az a feladata, hogy a fúvóműből odaáramló sűrített levegőt tárolja, illetve különböző szelepek nyitása és zárása révén eljuttassa a játékos által kiválasztott regiszternek (regisztereknek) és hangmagasságnak megfelelő sípba (sípokba). A szélládáknak alapvetően két típusát különböztetik meg. A csúszkaláda (billentyűrekeszes szélláda) esetében a láda egyes rekeszeibe az egy billentyűhöz tartozó összes sípot ágyazzák be, míg a kúpláda (regiszterrekeszes szélláda) esetében az egyes rekeszeket az egy regiszterhez tartozó összes síppal kapcsolják össze. A szélládába épített szelepek nyitását és zárását, valamint az egyes regiszterek bekapcsolását a játékos szabályozza az egy vagy több sorból álló klaviatúra, a lábbal működtethető pedálok és a szintén a játszóasztalon elhelyezett regiszterkapcsolók segítségével. A legtöbb orgonán egy pedálsor és legalább két manuál található, de lehet 5, 6 vagy 7 is. Mindegyik manuál az orgona egészén belül meghatározott részleget irányít - egymagában teljes kis orgonát. A játszóasztalt és a szélládát összekötő egységet traktúrának nevezik. Ez lehet tisztán mechanikus, továbbá pneumatikus és elektromos közvetítő rendszer. Gyakran alkalmazzák ezek kombinációit is, hogy a játék minél kényelmesebb, árnyaltabb, a hangok indítása minél pontosabb lehessen. Az orgonajáték a szem, agy, kéz és láb tökéletes összehangolását kívánja, izgalmas és megerőltető feladat.

pozitív orgona, Pannonhalma - portatív orgona oltárképen - regál orgona, Nünberg

Az orgonához hasonlóan működő, de annál lényegesen kisebb és egyszerűbb hangszerek közé tartozik a portatív, a pozitív és a regál. PORTATÍV - billentyűmechanikával ellátott hangszer. Működési elve megegyezik az orgonáéval, kis méretű, nyakba akasztható hangszer. A játékos bal kezével, fújtató segítségével áramoltatja a sípok felé a levegőt, amelyek hangja rendkívül lágy, fuvolaszerű. Az általában két sorba rendezett sípok (a regáltól eltérően, a pozitívhoz hasonlóan kizárólag ajaksípok) megszólaltatása billentyűzet (nyomógombok) segítségével történik. A portatív a 16-17. századig igen kedvelt kísérőhangszer volt. POZITÍV - billentyűmechanikával ellátott hangszer. Működési elve megegyezik az orgonáéval. A pozitív elnevezés arra utal, hogy e hangszer nem hordozható, "egyszer s mindenkorra felállított" - szinte kizárólag ajaksípjai vannak. Kevés regiszterből álló síprendszerét egy manuállal lehet működtetni. Az orgonától eltérően pedálok nélkül építették, egy kisebb szekrényhez hasonlít. Billentyűzete lehet a homlokzat alatti részen v. a szekrény hátsó oldalán. A 15-18. századig használták. REGÁL - billentyűmechanikával ellátott hangszer. Működési elve megegyezik az orgonáéval. A pozitívtól és a portatívtól abban különbözik, hogy kizárólag (fából vagy fémből készült) rácsapó nyelvsípokkal látták el, amelyekhez esetenként tölcsér alakú rezonátorok is kapcsolódhattak. Az asztalra helyezett hangszer egy, a szélládákat és a sípokat tartalmazó szekrényből, egy billentyűsorból és a klaviatúra mögé épített két, ékfúvóból áll, amelyek működtetése egy második személy feladata volt.