AEROFON HANGSZEREK - 1

Ebbe a csoportba azok a hangszerek tartoznak, amelyeket légáramlatok (levegő) mozgása hoz működésbe. A folyamatosan hangot adó aerofonok esetén a levegő áramlását vagy nyomását folyamatosan fenn kell tartani. Különleges eset a zúgattyúé, ahol ezt a hangszer pörgetésével valósítják meg. A légbe fúvással működő hangszerek levegőpótlása történhet - 1/közvetlenül, mikor a zenész légzőszervei közvetlenül adagolják a levegőt a hangképzéshez, ezek a tulajdonképpeni fúvós hangszerek (a legárnyaltabb zenei lehetőségekkel rendelkeznek) - 2/közvetetten, ha a tüdő csak egy tartályt tölt meg levegővel, hogy az adagolja folytonosan a levegőt, mint a duda esetében - amelyek megszakítás nélkül szinte bármeddig szólhatnak. Régi korok tánczenéjében, katonazenéjében volt ennek elsősorban nagy jelentősége. Ezekben a műfajokban a hangképzés szükségszerű monotonitása, árnyalatlansága kimondottan előnyt jelentett. - 3/kézi erővel, ha a hangszer egyszerű fújtatóval van egybeépítve, amit a zenész a karjával működtet, ilyen az akkordeon, a bandoneon. A kézi erővel fújtatott harmonikaszerű hangszerek érzékeny levegőadagolási megoldása is érzelem gazdag zenei kifejezést, dinamikát tesz lehetővé úgy, hogy közben a többszólamú játékra is lehetőséget ad. Ez a magyarázata annak, hogy a világ minden táján elterjedtek elsősorban mint népzenei, szórakoztató zenei hangszerek. - 4/mechanikusan, ha gépi szerkezettel működő fújtató és nyomáskiegyenlítő rendszer van a hangszerhez csatlakoztatva, mint az orgonánál. A mechanikus levegőpótlású hangszereknél, amilyen a harmónium vagy az orgona, a zenész részben vagy teljesen mentesül a hang "energetikai" értelemben vett létrehozásától. Ezzel egyfelől lehetővé válik, hogy egymaga kezeljen akár egy egész zenekarnyi hangszert, másfelől a hang létrehozása szükségszerűen közvetettebbé, mechanikusabbá, kevésbé árnyalhatóvá válik. Megkülönböztetünk ZÁRT légoszlop rezgései nyomán, illetve SZABAD légáramlat hatására megszólaló hangszereket. - Az első csoportba a FÚVÓS hangszerek tartoznak (fa- és rézfúvósok), amelyeknek működési elve, hogy csőben elkülönített légoszlop egyenletes fúvása következtében hangrezgések keletkeznek. - A második csoportban a hangszereket a külső légáramlat közvetlenül hozza működésbe (mechanikusan működő nyelvek és az orgona).

ZÁRT LÉGOSZLOP REZGÉSEI NYOMÁN MEGSZÓLALÓ HANGSZEREK


A zenekarban használt fúvós hangszerek, és rokon hangszereik esetében az üreg - így a légoszlop - mértékviszonyai: a hossz és az átmérő (a kettő hányadosaként megadott menzúra) határozzák meg a megszólaló hang magasságát. Az instrumentumok további paraméterei pedig a hang jellegét (hangszín) befolyásolják: a hangszer belsejében lévő üreg hosszmetszete lehet párhuzamos falú, fokozatosan bővülő, kúpszerű (kónikus), illetve ha több darabból áll a hangszer, akkor ezek különböző kombinációi. A menzúra meghatároz egy alaphangot. Amennyiben a csőhossz nem változik, csak ez a hang, vagy ennek korlátozott számú részhangjai szólaltathatóak meg a hangszeren. A zenetörténet folyamán létrejött ilyen instrumentumokat natúr hangszereknek nevezik. A dallamjátékra való törekvés szükségessé tette e hangszerek továbbfejlesztését. A cél az volt, hogy egy hangszer csőhossza - a különböző hangok megszólaltatása érdekében - változtatható legyen. Kétféle megoldás született: egyes hangszereken furatok (lyukak) lefedése-kinyitása teszi lehetővé a rezgő légoszlop hosszának változtatását (általában fafúvósok), más hangszerek esetében pedig különböző csőszakaszok szelepek (ventilek) segítségével történő gyors ki- vagy beiktatása látja el ezt a feladatot (rézfúvósok). A fúvós hangszereket a gyakorlatban az alapján csoportosítják, hogy milyen anyagból készülnek (fafúvósok - furulya, fuvola, oboa, angolkürt, fagott, klarinét, tárogató, szaxofon; rézfúvósok - billentyűs kürtök, szárnykürtök, tubák, kornettek, trombiták, harsonák, vadászkürtök, Wagner tubák). Ez azonban félreértésekhez vezethet, így az osztályozás során inkább azt tartják szem előtt, hogy a meghatározott hosszúságú csőbe zárt légoszlopot milyen módon hozza rezgésbe a játékos. 3 alapvetően eltérő módszer különböztethető meg: 1/Az ajaksípos hangszerek (furulya, edényfuvolák, fuvola); 2/ rezgő nyelvvel ellátott instrumentumok (duda, oboa, angolkürt, fagott, klarinét, tárogató, szaxofon); 3/tölcséres fúvóka segítségével megszólaltatott hangszerek (billentyűs kürtök, szárnykürtök, tubák, kornettek, cinkek, trombiták, harsonák, vadászkürtök, Wagner tubák).

Ajaksípos fúvós hangszerek

Hangkeltési mechanizmusuk egyszerű: a befútt levegő egy éles peremnek ütközik, amelynek hatására a légsugárból periodikusan leszakadó légörvények rezgéseket, úgynevezett peremhangokat hoznak létre. A hangszertest által határolt légoszlopot e légörvények hozzák rezgésbe. Annak érdekében, hogy a megszólaltatáshoz szükséges levegő befújásakor fellépő nehézségeket kiküszöböljék, egyes hangszereket csőrszerű toldalékkal láttak el, amelynek az a szerepe, hogy a toldalékban lévő csatorna a befútt levegőt közvetlenül az éles peremre tereli. Az ilyen csőrös fuvolákat nevezzük furulyának. Az európai műzenei gyakorlatban elterjedt ajaksípos hangszerek két fő típusa a furulya és a fuvola. A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozása a hangszereknek ezt a csoportját fuvolák néven említi. Különböző népek hagyományos zenekultúrájában e két típus mellett megtalálhatóak még a pánsíp és az edényfuvola különböző változatai is. E mellett az orgonaépítésben is alkalmaznak ajaksíp-elven működő sípcsoportokat.


fuvola játék - piccolo (dupla keretes kép kattintva nagy) - okarina

FUVOLA - ajaksípos, fúvóka és nyelv nélküli, manapság többnyire fémből készült fafúvós instrumentum. Fejlődésének története az ősidőkre nyúlik vissza. A fuvolák népes családját két csoportra oszthatjuk a befúvónyílás elhelyezkedése alapján, amely alapvető fontosságú a megszólaltatás és játékmód szempontjából. Az egyenes-, más néven hosszanti fuvolák esetében a befúvónyílás a hangszertest végén, a harántfuvolák esetében pedig a hangszer oldalán helyezkedik el. Az egyenes fuvolák két fő típusa a pánsíp és a furulya. - A fuvola szó köznyelvi értelemben az ázsiai eredetű "harántfuvolát" jelöli, amelynek építésében az európai műzene fejlődése során számos újítást eszközöltek. A kromatikus hangsor minél teljesebb megszólaltatásának és az intonáció tisztaságának érdekében több ízben is módosították a légoszlop hosszának, és ezzel a megszólaló hang magasságának változtatását szolgáló fogólyukak méretét, számát és elhelyezését. A hangszer belsejében található furat jellegének többszöri átalakítása pedig a hangzás kiegyenlítettségét célozta. A fuvolaépítés történetének legjelentősebb újítója Theobald Böhm volt. Az általa kialakított konstrukció máig meghatározó a fuvolaépítők számára. A ma használatos, Böhm 1847-ben bevezetett újítása óta lényegében változatlan. A 3 részből álló hangszer fejrészén található a külön szájrésszel ellátott fúvórés. A kúpos (kónikus) furatú, rövidebb végén csavarral szabályozható hangoló dugóval lezárt fejrészhez illeszkedik a hengeres furatú középrész, amely lábrészben végződik. Ez általában külön darabból készül, de előfordul, hogy egybeépítik őket. A közép- és lábrészen találhatóak a fogólyukak, amelyek gyarapodása, illetve elhelyezkedése szükségessé tette, hogy a hangszert mechanikus részekkel (billentyűk, rugók, tengelyek és az ezeket tartó szerkezetek) szereljék fel, amelyek megkönnyítik a lyukak különböző kombinációkban való befedését. Az első billentyű beépítése legkésőbb a 16. századra tehető. A maihoz hasonló, összetett mechanika a 18. században alakult ki. A fuvola többféle hangolásban készülhet, de a legáltalánosabb a C alapra hangolt úgynevezett nagyfuvola. A zenekarban párosával szerepel. Könnyed, finoman éneklő, mint a koloratúr (=virtuóz díszítésű énekszólam) szoprán. Fürgesége szinte korlátlan. Gyakori szólóhangszer. Kicsiny, arasznyi mása a kisfuvola. Éles hangszínével megbirkózik akár a zenekar összességével. Emellett használnak még alt- és basszusfuvolákat is. PICCOLO - más nevén kisfuvola - besorolás szerint - fúvós, ajaksípos, fafúvós hangszerek családjába tartozik. Furata legtöbbször kónikus (kúpos hosszmetszetű), hangja általában egy oktávval feljebb szól, mint a fuvoláé. Eredetileg katonazenekarokban használták, onnan került át a 18. század végén a szimfonikus zenekarokba, amelynek - a hegedű néhány üveghangjától eltekintve - a legmagasabb fekvésű hangszere. Teljes hangterjedelmét nem használják ki, mivel alsó hangjai túlságosan gyöngék, legfölső hangjai pedig fülsiketítően élesek. Az edényfuvolák legfontosabb tulajdonsága az, hogy a testük tojásdad, vagy ahhoz hasonló alakú. Ez a hangszín tekintetében meghatározó fontosságú. Az edényfuvolákat általában ellátják fogólyukakkal, így dallamjátszásra alkalmasak. Ilyen típusú hangszer az okarina, a magyar körtemuzsika és a dallamjátszásra nem alkalmas, madár alakú CSERÉPSÍP is, ami vízzel feltöltve csicsergő hangot ad. OKARINA - körülbelül 12 000 éves múltra visszatekintő, síppal rendelkező fúvós, népi hangszer, mely felépítésében a furulyához hasonlít leginkább, azzal a különbséggel, hogy nem cső, hanem zárt rendszerű, a hangképző lyukakon, a befúvó nyíláson és a sípon kívül máshol nem tud távozni belőle a befújt levegő. Alakját, anyagát tekintve mára a legváltozatosabb darabok megtalálhatóak már szerte a világban. A legközkedveltebb 2 típus a 12 lyukú derékszögű, és a 6 lyukú okarinák. Ezek hangterjedelme 13 hang, illetve 12 hang plusz a módosított hangok. A többkamrás okarinák minden egyes kamrával 4 plusz hanggal toldják meg a 12 lyukú hangterjedelmét. Bár a legelterjedtebb mind a mai napig az égetett agyag okarina, készítenek okarinákat fából, fémből, műanyagból is. Az okarinának főleg Ázsiában, valamint Olaszországban van a legnagyobb kultúrája. 


magyar körtemuzsika - furulyák - Bolíviából pánsíp

KÖRTEMUZSIKA - egy agyagból égetett vagy körtefából készített, tojásdad, körte alakú, 4-6 lyukú hangszer, amelyet körtemuzsikának, cserépsípnak vagy kakasnak, bikának is neveznek, aszerint, hogy mit ábrázol. Régebben fazekasok árusították vásárokon, búcsúkon. Keleti eredetű, ősi magyar hangszer, aminek legkorábbi magyarországi lelete egy 9-10. századi körte alakú, emberfejet formázó cserépsíp, amely a Tata melletti Cseke-tó környékéről került elő. A magyar körtemuzsikán általában 2-4, néha 6 hangnyílás található. Mivel a cserép nem rothad el, ezért fönnmaradhatott, ellentétben a többi, szerves alapanyagú hangszerünkkel. A körtemuzsika a fuvolafélék családjába tartozik. A cseréphangszerek legegyszerűbb formái C alaphangú hangszerek, 1 vagy 2 oktáv hangterjedelemmel. Az agyagból megformázott cseréphangszer sípszerkezete megegyezik a közönséges furulyáéval. FURULYA - besorolás szerint fúvós, ajaksípos hangszer. Befúvónyílásának elhelyezkedése alapján az egyenes fuvolák csoportjának tagja. Egyik legfontosabb sajátossága az, hogy a megszólaltatás megkönnyítése érdekében csőrszerű toldalékkal látják el a hangszert, amelyet magnak, németül Kern-nek, illetve Block-nak hívnak. Innen a Blockflöte elnevezés. A furulya fejrészén található nyílás egy a cső hossztengelyére merőleges bemetszés, amelynek a hangszer teste felé eső részét rézsútosan elvékonyítják. Az így kialakított éles peremre irányítja a játékos által befútt levegőt a magban található szélvájat. A beáramló légnyalábból periodikusan leszakadó légörvények keltik azokat az úgynevezett peremhangokat, amelyek révén a hangszer teste által határolt légoszlop berezeg. A furulya külön darabból álló, vagy egybeépített közép- és lábrészén helyezkednek el a fogólyukak, amelyek közül az alsók befedése a hangszer méretétől függően billentyűzet segítségével is történhet. A furulya belsejében levő furat lehet kúpos és egyenes hosszmetszetű is. A kónikus furat is kétféle lehet. A fejrésztől vastagodó erősebb, zengőbb, a fejrésztől vékonyodó gyengébb, lágyabb hangzást eredményez. A furulyák családja igen népes. Pikkolótól a basszus hangfekvésig többféle változatuk ismert. A népzene fontos hangszere. Furulyaszerű magyar népi hangszerek még a hosszú furulya és a fűzfa síp. A hosszú furulya felépítése, fúvókája a hatlyukú furulyáéhoz hasonló, de teste annál két-háromszor hosszabb és csak öt hangképző nyílás van rajta. Szerepe azonos a közönséges furulyáéval, főleg pásztorok hangszere. A Dél-Dunántúl (Tolna, Baranya, Somogy, Zala megyék) jellegzetes népi hangszere. A fűzfa síp Európa-szerte ismert népi hangadó játékszer. A furulyához hasonló felépítésű ajaksípos fúvós hangszer, dallamjátékra nem alkalmas. PÁNSÍP - a  legegyszerűbb ajaksípos instrumentum, ami azáltal válik dallamjátszásra alkalmassá, hogy több, egy, vagy két sorba rendezett, meghatározott hangmagasságra hangolt csőből áll. Ez a legjelentősebb sajátossága a többi ajaksípos hangszerrel szemben, amelyeket a hangmagasság megváltoztathatósága érdekében fogólyukakkal látnak el. Megszólaltatásának elve egyszerű: a játékos az ajkához illesztett cső átellenes peremére fújja a levegőt, és az így keletkező peremhangok rezgésbe hozzák a cső által határolt légoszlopot (alkalmanként orron át is fújják). A népi hangszerként ma is általánosan használt pánsíp mintegy 2 000 esztendeje ismert - a görög mitológiabeli Pán istenhez kapcsolódott.

Rezgő nyelvvel ellátott (nyelvsípos) fúvós hangszerek

Legfőbb sajátossága az, hogy megszólaltatásuk során rugalmas fém-, illetve nádlemez (lapocska, nyelv) játszik közre a hanghullámok gerjesztésében. Az egyik végénél rögzített nyelv szerkezeti működése alapján átcsapó és rácsapó nyelvvel ellátott hangszerek különböztetők meg. - Az átcsapó nyelves instrumentumok (pl. a harmonika, szájharmonika, harmónium) hangkeltő mechanizmusa egyszerű: az áramló levegő rezgésbe hoz egy rezonátor nélküli rugalmas lemezt, amelynek mozgását semmi sem akadályozza, azaz szabadon kilenghet. - A rácsapó nyelvek működési mechanizmusa ennél összetettebb. A nyugalomban lévő rugalmas lemez egy rés fölé (alá) van erősítve. A résbe beáramló levegő szívóhatására a lemez meghajlik, és csökkenti a nyílás méretét, vagy el is zárja a levegő útját. Ennek következtében azonban gyengül, illetve megszűnik a szívóhatás, és a lemez újra nyugalmi állapota felé törekszik, és a folyamat ismétlődik. Az egyszerű rácsapó nyelvvel ellátott hangszerek (klarinét, tárogató, szaxofon) esetében egy csőrszerű fúvóka nyílására erősített nádlemez, míg a kettős rácsapó nyelvvel felszerelt instrumentumoknál (oboa, angolkürt, fagott, duda) két, egymással szembe fordított, általában fémből készült csőben végződő nádlemez hozza rezgésbe a hangszer testébe zárt légoszlopot.

Egyszerű rácsapó nyelvvel ellátott hangszerek


klarinét (dupla keretes kép kattintva nagy) - tárogató - tenor szaxofon

KLARINÉT - besorolás szerint: fúvós, egyszerű nádnyelves, fafúvós hangszer. Hangkeltési mechanizmusa - a többi rácsapó nyelvsíppal ellátott hangszerrel egyetemben - a játékos által befútt légáram periodikus megszakításán alapul. A klarinét csőrszerű fúvókájának alsó részén egy felvágás található, amely valamivel keskenyebb, mint a csavaros fémabronccsal, vagy zsinórral alá erősített rugalmas nádlemez. Mivel a nádnyelv nyugalmi állapotban kissé eltart a felvágás peremétől, keskeny rés van közöttük. A beáramló levegő szívóhatására a nádnyelv ráhajlik a felvágás peremére, és elzárja a levegő útját. Ennek következtében megszűnik a szívóhatás. A nád és a felvágás között ismét rés keletkezik, és újra indul a folyamat, amelynek periodikus ismétlődése rezgésbe hozza a hangszerben található légoszlopot. 5 különálló részből áll: fejrész - amely maga a nyelvsíp; az úgynevezett hordóba csatlakozik; ehhez illeszkedik a felső rész; utána az alsó rész következik, e kettőn találhatóak a hanglyukak; utolsó tag a tölcsér, vagy korpusz. A hangszer belsejében lévő furat hengeres. A keleti eredetű instrumentum fejlődésének történetében az egyik legfontosabb törekvés a hangterjedelem és az intonáció tisztaságának növelése mellett a kromatikus skála megszólaltathatóságának elérése volt. Az egyre nagyobb számú hanglyuk befedése azonban csak a billentyűmechanika segítségével volt megvalósítható. A modern hangszereket 18-20 billentyűvel látják el. A fafúvós instrumentumok között a klarinétnak a legnagyobb a hangterjedelme, hangja átható, öblös, rendkívül mozgékony, pompásan éneklő, a virtuozitást lehetővé tevő játéktechnikája révén az európai műzenei kultúra egyik meghatározó fontosságú hangszerévé vált. Mélyebb hangfekvésű rokona a lágy, komor hangszínű, pipa alakú basszet kürt - legmélyebb, legtermetesebb változata a basszusklarinét. Első példánya egy párizsi hangszerkészítő műhelyében készült 1722-ben, mai formáját a leginkább a szaxofon feltalálása révén híressé vált belga hangszerkészítő, Adolph Sax alakította ki. A szimfonikus és fúvós zenekarok, a dzsessz, klezmer és cigányzenei együttesek fontos hangszere. Valamennyi közül kiemelkedik Benny Goodman játéka. TÁROGATÓ - besorolás szerint: fúvós, egyszerű nádnyelves, fafúvós hangszer. A török időkben töröksíp néven ismert instrumentum a Rákóczi szabadságharc idején vált a kurucvilág jelképévé. Ekkortájt kezdték tárogató néven emlegetni. Az ázsiai eredetű tábori síp megszólaltatása egészen a 19. század végéig az oboáéhoz hasonló kettős nádnyelvvel történt. A század végén, 1894-96 között Schunda József cseh származású budai hangszerkészítő klarinét fúvókával, és a kromatikus skála megszólaltatását lehetségessé tevő billentyűmechanikával látta el a tárogatót. Az egyszerű rácsapó nyelvsípos hangszer azonban megtartotta kúpos hosszmetszetét. A 20. század első felében nagy kultusza volt a tárogatónak Magyarországon. Népszerűségének köszönhetően különféle hangolásban és hangfekvésben készítették. Szoprán, alt és basszus változatai egyaránt ismertek. SZAXOFON - besorolás szerint: fúvós, egyszerű nádnyelves, fafúvós, rácsapó nyelvsípos instrumentum. Rézklarinétnak is szokás nevezni. Ennek oka az, hogy fúvókája a klarinét fúvókájához nagyon hasonló. A két hangszer hangkeltési mechanizmusa ennél fogva teljesen megegyezik. A csavaros fémabronccsal a fúvóka alsó részén található felvágás alá erősített rugalmas nádnyelv a beáramló levegő szívóhatása következtében meghajlik, és a felvágás peremére illeszkedve elzárja a levegő útját. Ennek köszönhetően azonban a szívóhatás megszűnik, és a nádnyelv - rugalmassága következtében - visszatér eredeti állapotába, ami lehetővé teszi a folyamat újraindulását. A hangszerben levő légoszlop a játékos által befútt levegő áramlásának periodikus megszakítása által jön rezgésbe. A szaxofon fúvókája tehát egyszerű rácsapó nyelvsíp. A hangszer többi része, a kónikus (kúpos) furatú pipa, korpusz és csizma azonban fémötvözetből készül. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően a hangszer egyesíti magában a rézfúvók fényét, hangerejét és a fafúvók rugalmasságát, lágyságát. A hanglyukak befedését az oboához hasonló billentyűmechanika segíti. A hangszer feltalálója, Adolph Sax után kapta a nevét. Egy véletlen során alakult ki a szaxofon koncepciója. A belga hangszerkészítő 1840-ben egy rézfúvós hangszer tökéletesítésén dolgozott, próbaképpen klarinét fúvókával szólaltatta meg. Az újszerű hangzás annyira tetszett neki, hogy ezen az elven új instrumentumot konstruált. A szaxofont a 20. századi jazz tette széles körben elterjedtté. Az eredeti szaxofoncsalád 14 hangszerből állt, de közülük ma már csak nyolcat gyártanak. Általában a szoprán-, alt-, tenor-, és bariton szaxofont használják. Katonazenekarokban, táncegyüttesekben is gyakori. Alkalmanként szimfonikus zenekari művekben is játszanak velük különleges szólókat.

Kettős rácsapó nyelvvel ellátott hangszerek 


barokk oboa - angolkürt (dupla keretes kép kattintva nagy)

OBOA - besorolás szerint: fúvós, kettős nádnyelves, fafúvós hangszer. A két finoman metszett nádnyelv közötti résbe befútt levegő szívóhatására a nádnyelvek összezáródnak. Ezzel megszűnik a levegőáramlás, egyúttal a szívóhatás is, aminek következtében a nyelvek nyugalmi állapotuk felé törekszenek. A levegőbe fúvás során periodikusan ismétlődő folyamat hozza rezgésbe a hangszer által határolt légoszlopot. Mai formája a 17. század folyamán alakult ki Franciaországban, az első oboákat XIV. Lajos udvari zenészei használták. A chalumeauk, pommerek és a bomhartok bizonyos típusait tekinthetjük elődjeinek. A hangszer 4 részből áll. A fúvókát két szembefordított nád alkotja, amelyek egy kis fémcsövecskében végződnek. Ezt a felső résszel egybeépített fejrészre illesztik. A felső- és középső rész két külön darabból áll. Ezeken találhatóak a fogólyukak, amelyek befedését a fuvolához hasonlóan mechanikus szerkezetek segítik. A középső részbe csatlakozó utolsó tag, az úgynevezett korpusz egy kiszélesedő tölcsér. A belsejében levő furat kónikus (kúpos) hosszmetszetű. A furat jellege, és a mechanika sajátosságai alapján megkülönböztetjük a német és a francia rendszerű oboákat. Az előbbiek furata szélesebb és rövidebb, míg az utóbbiaké hosszabb és szűkebb. Ezek a sajátosságok a hangszínt is befolyásolják. A Böhm-féle fuvola mechanikájához hasonló billentyűzettel ellátott francia rendszerű oboák hangszíne világosabb tónusú, árnyaltabb, finomabb, mint a német rendszerűeké. Fából készül. Különleges színezetű, jellegzetesen éneklő hangszer. A klasszikusoknál az idillikus hangulat, a romantikusoknál a vágyakozás, sóvárgás, bánat kifejezője. Rendesen az oboa is párosával szerepel a zenekarban. ANGOLKÜRT - besorolás szerint: fúvós, kettős nádnyelves, fafúvós hangszer. Tulajdonképpen egy F hangolású altoboa, felépítése azonban néhány dologban eltér szoprán hangfekvésű rokonáétól. Az egyik legfontosabb különbség kettejük között az, hogy az angolkürt korpusza körte alakú, szinte zárt. Ebből adódóan hangszíne öblös és lágy, sötétebb, mélabúsabb az oboáénál. A másik szembeszökő sajátossága az, hogy a fejrészt és a nádat összekötő fémcső meg van hajlítva. Az angolkürt se nem angol, se nem kürt. Az elnevezés talán onnan ered, hogy fejlődésének egy régebbi stádiumában a hangszer nem egyenes, hanem szögben megtört formájú volt, amire a francia cor anglé (hajlított kürt) elnevezés eredetileg utalhatott. Ennek félrehallásából jöhetett létre a cor anglais írásmód, ami angol kürtöt jelent. Nem tartozik a szimfonikus zenekarok alaphangszerei közé, de a 19. század második felében gyakran használták. Az oboa és az angolkürt további rokonai közé tartozik a szintén körte alakú korpusszal ellátott OBOA D'AMOUR, amely hangfekvését, hangszínét tekintve átmenetet képez e két hangszer között. A világhírű fagott készítő, W. Heckel által kialakított bariton oboa (feltalálója után Heckelphon) pedig az előbbi szempontokat figyelembe véve a fagott és az angolkürt közötti láncszemnek tekinthető.


fagott - palóc duda

FAGOTT - besorolás szerint: fúvós, kettős nádnyelves, fafúvós basszushangszer. Hangkeltési mechanizmusa hasonló az oboáéhoz. Az egymással szembe fordított nádnyelvek közötti résben áramló levegő szívóhatása a nyelvek összezáródását eredményezi, amelynek következtében a szívóhatás gyengül, illetve megszűnik. Ekkor a nyelvek szétnyílása révén szabaddá válik a levegő útja. A záródás és nyitódás periodikusan ismétlődő folyamata hozza rezgésbe a hangszer által határolt légoszlopot. Több csőrészből álló szerkezetét már a 17. században elnyerte, de a maihoz leginkább hasonló formája a 19. század folyamán alakult ki K. Almenraeder német fagott művész és hangszerkészítő munkássága révén. Hangterjedelme a gordonkával azonos, így igen hosszú csőre van szüksége, (2,60 m kétrét hajtva) hogy a mély hangok is megszólaljanak rajta. Ennek ellenére rendkívül fürge hangszer, hangszíne kissé orrhangú. A több méter hosszúságú, U-formában hajlított hangszer 5 részből áll. A kettősnáddal ellátott, enyhén S-alakú fémcsőben végződő fúvókát a fagott hengeres furatú szárny részére, vagy más néven a tenorcsőre illesztik. Ez a csőrész a hangszerjátékot meghatározó technikai okokból rövidebb, mint az U-alak másik szára. Ehhez illeszkedik a kónikus (kúpos) furatú csizma és a szintén kónikus főcső, amit basszuscsőnek is neveznek. A hangszer ötödik része a korpusz. A csőrendszeren elhelyezett számos fogólyuk befedését billentyűzet segíti. A fagottok esetében is megkülönböztetünk német és francia rendszerű hangszereket. A német rendszerű fagottok a magasabb regiszterekben nehézkesen intonálnak, hangszínük általában tömörebb. A francia rendszerűek hangszíne gyengébb, de a magasabb fekvésekben könnyebben képezhetőek hangjaik. A kontrafagott a széles alkalmazási körben elterjedt fagott egy oktávval mélyebb hangolású változata. Vivaldi 39 versenyművet írt fagottra, ebből 37 maradt fenn teljes terjedelmében. DUDA - több nádnyelves sípot magában foglaló összetett fúvós, népi hangszer (régi magyar neve tömlősíp), melynek folyamatos levegőpótlásáról egy felfújt tömlő gondoskodik. A tömlőt a hangszerjátékos a tüdejével vagy fújtató segítségével tölti meg levegővel, az állandó szélnyomást és ezzel a folyamatos hangerősséget karjának szorításával biztosítja. A duda különböző sípjai részben dallamjátékra, részben a folytonosan búgó kísérőhang előállítására szolgálnak. A duda az ókortól napjainkig Európában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában elterjedt sokféle felépítésű és elnevezésű dudaszerű hangszer gyűjtőfogalma, szűkebb értelemben a kontrasípos duda, a Kárpát-medencében használt népi hangszer elnevezése. Használták a betlehemesek, karácsonykor a dudás pásztoroknak is szerepük volt az éjféli misén. Kecske-, vagy kos fejű dudák mellett az Alföldön menyecske-, sőt bajuszos férfifejű dudák is léteznek. A sípszár a két magas sípot foglalja magában. Rendesen egy darab szilvafából faragták. A dallamsípnak 7, a kísérősípnak 1 lyuka van. Mindkettő nádból vágott, egynyelvű fúvókáját a kecskefej rejti. A tömlő egészben, többnyire szőrével befelé fordított kecske-, juh-, vagy kutyabőr. A tömlő egyik lábába van bekötve a dudasíp, a másikba az emlő nevű, visszacsapódó nyelvű fujtató cső. A harmadik lábba egy basszus síp van bekötve, amit a dudás vállára vet. A tömlőt degeszen (felfújva) tartja a hóna alatt a zenész, karjával egyenletesen nyomva szorítja a szelet a sípokba. A dudás mindig egymaga játszott, mert sípját nem tudta a másikkal összehangolni. Országosan elterjedt hangszer volt, leginkább a Dunántúlon, Csallóközben, Felső-Magyarországon.