A szóló egy hangszerből, vagy énekhangból áll, a zenekar (klasszikus értelemben) sok hangszerből, amelyhez énekhang is társulhat. A tisztán énekes zenekarokat - amint előző oldalon részletesen olvasható - kórusnak nevezik. Természetesen a köztes együtteseknek is van nevük - kamaraegyüttes. A szájhagyomány útján terjedő művek, például a népdalok legfőbb különlegessége, hogy az átadás folyamán eltérő változatok, variánsok alakulnak ki, ezzel szemben a lejegyzett zene, a kotta azonos értelmezése miatt nem módosulhat. A rögtönzés (improvizáció) véletlenül beugró ötlet alapján létrejövő mű, a tulajdonképpeni ihlet. Improvizációnak nevezzük amikor az előadó hangszerén keresztül próbál kommunikálni, kifejezni érzelmeket vagy hangszeri tudását a nézőtér vagy hallgatóság felé ami szerves része minden stílusnak. A zeneszerzés a zeneművek megalkotásának tudománya és művészete, a zenei ihlet lejegyzése és kiformálása.

házi muzsikálás a barokk korban - kamarazenekar ma

ZENEKAR - több hangszerre írt művek megszólaltatására alakult együttes, szűkebb értelemben olyan hangszeres együttes, ahol a különböző szólamokat nem szólisták, hanem azonos hangszerekből álló csoportok képviselik a karmester irányítása alatt. Az európai zenekari hangzáseszmény kialakulása a 15. századi városi és főúri alkalmazásban álló zenekarok szervezésétől kísérhető figyelemmel. Ekkor már gyakran játszottak azonos szólamokat különböző hangszínű hangszereken, a hangszín egybeolvadásának igénye nélkül. A 17. sz. elején az opera hozott meghatározó fordulatot a zenekar fejlődésében. Előtérbe kerültek a dallamjátszó, melodikus vonósok, és kísérő szerepet kaptak az akkordjátszó hangszerek, a pengetős hangszereket pedig mellőzték. Haydn és Mozart kezelték a zenekart először egyetlen nagy, összetett hangszerként. A romantika hatalmas méretűvé bővítette, és sokban megváltoztatta a hangszercsoportok egymáshoz való viszonyát, arányát. Az impresszionizmus irányzata a hangszíneket gazdagította. A 20. században a zeneszerző műve megteremtésével egyidejűleg alakítja, teszi egyedivé a zenekart. Általában jellemző az ütős hangszerek intenzív és változatos használata. A zenekar összetétele idők folytán lényeges változásokon ment keresztül a szerint, amint egyik-másik új vagy javított hangszer polgárjogot nyert. A zenekar mai értelemben többféle beosztású lehet; állhat pusztán vonós, vagy fúvó- vagy vegyes hangszerekből, melyekhez még az ütőhangszerek is szoktak csatlakozni. A zenekar hangszerszámát mindig a viszonyok határozzák meg, lehet kisebb vagy nagyobb terjedelmű. A teljes méretű zenekarokat SZIMFONIKUS vagy FILHARMONIKUS zenekarnak hívjuk. E zenekarok általában nyugati komolyzenét vagy operát (esetleg filmzenét) adnak elő. A kis méretű, szólistákból álló zenei együtteseket KAMARAZENEKARNAK nevezzük, vagy létszámtól függően duónak, triónak, kvartettnek, kvintettnek stb. Az OPERASZÍNHÁZI zenekaroknak megvannak saját hangszeri igényeik, amelyeket nem nélkülözhetnek, ha céljuknak meg akarnak felelni, a számokban azonban a viszonyok szerint változhatnak. A rendes operaházi zenekart a következő hangszerek képezik: első, második hegedű, viola, gordonka, fuvola, oboa, pikkolo, klarinét, fagót, angol kürt, basszklarinét, trombita, hárfa, pergődob, nagydob, cintányér, háromszög esetleg tam-tam, harangjáték. A zenekar annál erősebb dinamikus hatást képes kifejteni, mentől inkább sokszorosítva vannak benne különösen a vonós hangszerek, amelyeknek száma határozatlan; a fuvola, oboa, klarinét, fagót s általában a fúvóhangszerek rendesen párjával fordulnak elő, de a nagyobb szabású zenekaroknál 3-4-et is lehet találni, hogy minden hangszerfaj teljes hármas v. négyes összhangok kihozatalára képes legyen. A zenekarnak ilyen beosztása dominál a nagy filharmóniai hangversenyeknél is. A KATONAI zenekarok ettől eltérő álláspontot foglalnak el, amennyiben tisztán katonai célokra csak fúvó- és ütőhangszereket használnak, amelyeknél túlnyomólag a rézfúvóhangszerek szerepelnek, mindenféle válfajú és hangolású klarinétokkal vegyítve. Magyarországon a zenekarok egyik specialitását teszik a CIGÁNY-ZENEKAROK, főleg a magyar zene előadásával szemben, amely rendesen első, második hegedű, brácsa, gordonka, nagybőgő, klarinét és cimbalomból áll. A TEMPLOMI zenekarok, kivált nagyszabású művek előadásával szemben, mintsem különböznek a rendes nagy operai zenekaroktól, csakhogy az orgona is hozzájárul hellyel-közzel, emelvén az egésznek dinamikai hatását.

KAMARAZENEKAR és MŰFAJAI

Minden hangszerjátékos legmaradandóbb zenei élménye az együttes-játék. Az olyan zenét, amelyet muzsikusok kis csoportja játszik, amelyben kinek-kinek önálló szólam jut, KAMARAZENÉNEK nevezik - otthoni, a szó szoros értelmében "szoba" muzsikálásnak. A muzsikusok többsége a kamarazenének épp nehézségét élvezi - elsősorban a maguk örömére zenélnek, egy olyan zenei előadásmóddal, ami kis helyen is előadható. Erre utal a kam(a)ra szó, ami a falusi házak élelmiszertároló helyisége (spájz) volt. A kamarazene elnevezés a művek jellegére is vonatkozott: a főúri szalonokban elhangzott mindennemű énekes-hangszeres zenére, megkülönböztetésül a templomi, az egyházi műfajoktól. A 18. század második felében megnőtt a kamarazene társadalmi szerepes - a zenélés a főúri palotákból a polgári otthonokba tevődött át. Napjainkra a kamarazenei alkotások a hangversenyzene szerves részét képezik, mai értelme - kis hangszer együttesre írt zenemű, amelyben a hangszerek egyenrangúak. KAMARAZENEKAR - hagyományosan legfeljebb 20-25 muzsikust foglalkoztató kisebb zenekar; törzsét mindenkor a vonós hangszerek alkotják, amelyhez legfeljebb néhány fúvós hangszer esetleg üstdob társul. Kamarazenekarok szólaltatják meg a barokk korszak alkotásait, sőt Haydn és Mozart egyes szimfóniáit, elnevezése olykor SZIMFONIETTA (olasz - kis szimfónia). A 20. században nagyon nagy a jelentősége (Bartók - Divertimento).

Beethoven és kotta (Holdfény szonáta)

SZONÁTA - többtételes (szóló vagy zongorakíséretes) hangszerre szánt mű, elnevezése latin eredetű: son=hang, sonare=hangzani, sonata=hangzó. A szó az olasz "sonare" (hangszeren játszani) szóból ered. A műfaj 1640 körül indult fejlődésnek. Akkor elkülönült egymástól két formája. A TEMPLOMI SZONÁTA (sonata da chiesa; "chiesa" = templom) - ezeket, mint az elnevezésből látszik, templomokban adták elő. Visszafogottabbak, komolyabb hangvételűek, nincsenek vidám tánctételeik. - KAMARASZONÁTA (sonata da camera; "camera" = szoba) - ezek könnyedebb hangvételűek, vidám, lendületes tánctételekkel. A két forma az 1680-as és 1690-es években közeledett egymáshoz, és a 17. század végére kialakult a mai értelemben vett szonáta. Körülbelül 1750-től a szonáta jelentése - klasszikus ciklikus 3–4 tételes műforma. A tételek formájára és sorrendjére nézve meglehetősen szigorú szokás alakult ki. Az I. tétel szokás szerint egy gyors tempójú szonátaformájú, a II. lassú tempójú szonáta-, egytémás rondó (kisrondó) - vagy dalformájú tétel. A III. tétel menüett vagy scherzo; gyors tempójú összetett dalforma. A IV. tétel ismét gyors tempójú, rendszerint két témás rondó- (szonátarondó) - vagy néha szonátaformájú. Valamennyi hangszeres műfaj formai építkezésében megtalálható (szonáta, szimfónia, versenymű, kamarazene). A romantika kora óta a szonáta sokkal kötetlenebb műforma; a tételek száma és rendje sokkal szabadabb, sőt már nem szükségszerűen ciklikus forma, úgyszólván egyetlen követelménye, hogy legalább egy szonátaformájú tétel legyen benne. Ez a szonátaforma is sokkal szabadabb mára, mint a klasszikus szonátaforma. Continuo stílusúak a dallamok, ami folytatólagosságot jelent a különböző hangszerek szólamai között.

Szvit kis fúvószenekarra



SZVIT - együttesre vagy szólóhangszerre írott, tánctételekből álló, többtételes kamarazenei mű, elnevezése francia eredetű - suivre, szüivr=követni, svite=következő. A szvit különböző jellegű tételekből álló hangszeres mű. Jellemzően a barokk zene műfaja, leggyakrabban tánctételek párokba állított sorozatából áll. A lassú-gyors, páros-páratlan tánc párok idővel sorozatba rendeződtek. A tételek általában azonos hangneműek. Estienne du Tertre 1557-ben adta ki suyttes de bransles címmel egy tánc-párokat tartalmazó művét; ez a szvit kifejezés első felbukkanása. Az első "igazi" szvit Peuerl műve: Newe Padouan, Intrada, Dantz, and Galliarda 1611-ből, amelyben a címében említett 4 tánc tíz szvitben ismétlődve jelenik meg. A Banchetto musicale Johann Schein műve (1617) 5 különböző tánc 20 sorozatából áll. Miközben Itáliában a kamara szonáta tejed el, Franciaországban a balett- és zenekari szvit válik gyakori műfajjá a 17. században. Ennek elsősorban az opera népszerűsége az oka, az ebbe írt táncbetétek sorozatából áll össze a szvit. Rameau és Lully operái hallatlan népszerűséget szereznek szerzőiknek is. Németországban ekkor alakul ki a variációs szvit, mely szintén azonos vagy rokon témájú tételekből álló, zenekarra írt ciklikus mű. A különböző billentyűs hangszerekre írt szvitek már a század közepétől a francia mintát követik, így a négytételes (allemande – courante – sarabande – gigue) mag bővült ki esetenként más tételekkel is. Műfajának csúcspontja az érett-barokk időszakára, elsősorban J. S. Bach működésére esik. Bach szvit-csoportokat ír, általában 6 szvit tartozik egy csoportba. Az egyes szvitek hangnemben egyező tételei nyitó tételként ouverture-rel vagy prelúdiummal, a továbbiakban menuett, gavotte, polonaise, bourrée vagy második sarabande és guige tételekkel egészülhetnek ki. Georg Friedrich Händel szintén írt kötetlen tételsorozatokat zenekari szvitekként (Tűzijáték-szvit), hangszeres szvitjeiben azonban általában mind a 4 alap-tétel szerepel. A szvit műfajának jelentősége a 18. század közepétől csökken. A műzenében a szimfónia és a szonáta, a tánczenében a keringő és a polka lép a helyébe. Szvitek ennek ellenére későbbi korokban is íródtak, Csajkovszkij, Grieg, Ravel, Berg vagy Schönberg éppúgy írt szvitet, mint Bartók (Táncszvit, 1923). A szvitek gyakori tételei: Allemande – mérsékelt, páros ütemű; Courante – gyors, páratlan ütemű; Passamezzo – gyors, páros ütemű; Passepied – gyors, páratlan ütemű; Saltarello – gyors, páratlan ütemű; Pavanne – lassú, páros ütemű; Gaillarde – gyors, páratlan ütemű; Sarabande – lassú, páratlan ütemű; Bourrée – gyors, páros ütemű; Gigue – gyors, páratlan ütemű; Gavotte – gyors, általában alla breve; Menüett – moderato, páratlan ütemű.

TÁRSAS ZENEI SZÓLAM-ÖSSZEÁLLÍTÁSOK

trió - vonósnégyes

CONSORT - egy hangszercsalád különböző hangfekvésű egyedeiből összeállított együttes. A reneszánsz stílus kedvelt együttesei voltak a blockflöte-, krummhorn-, cink-, gamba-, stb. consortok. A bécsi klasszicizmus óta a leggyakrabban használt consort a VONÓSNÉGYES, amely két hegedűből (Első hegedű, Második hegedű), egy mélyhegedűből (brácsa) és egy gordonkából (cselló) áll. Egyes művekben (ritkán) a második hegedűt gitárra, vagy mandolinra cserélik. Hangszínének egyöntetűsége különösen szerencsés kombinációvá teszi. A kamarazene legnagyobb remekeinek java vonósnégyesre született. Ha egy kisegyüttesben nem kizárólag egy hangszercsalád tagjai fordultak elő, akkor vegyes vagy tört consortnak nevezték. A legnépszerűbb hangszer-együttesek egyike a DUÓ. A duó összeállításának lehetősége számtalan, de általában egy "dallam"-hangszer, például hegedű vagy klarinét társul egy "kísérő"-hangszerrel, például zongorával. Az ilyen típusú kombinációk sok szempontból eszményiek: a telt, dús kíséretet szolgáltató billentyűs hangszer tökéletes az egyszólamú hangszernek, de ha kontrasztra van szükség, a szólista szerepére is vállalkozhat. A duó természetes bővülése a TRIÓ. Bármilyen három hangszer alkothat triót, de a legnépszerűbbek egyike a billentyűs hangszer és egy-egy szoprán illetve basszus dallamhangszer társulása - dallam és hangszín-skálája igen széles. Ilyen trió lehet például: hegedű-, csembaló-zongora. BAROKK TRIÓ - a barokk stílus kedvelt műfaja volt a szonáta, amely kottában leírva egy szólóhangszerre írt szólamból és egy basso continuo szólamból állt. Az előadási gyakorlat sokféleségén belül viszont szokásossá vált egy olyan megoldás, hogy a basso continuo-ból a tényleges basszus szólamot egy mély vonós vagy fúvós hangszer, a basszus számozásából és a szólóhangszer szólamából (akár többféleképpen is) kikövetkeztethető kitöltő szólamot pedig egy akkordjátékra alkalmas hangszer játszotta. Ilyen trió lehet pl.: hegedű-, csembaló-fagott. VONÓSTRIÓ - három tagú kamarazenei együttes és többtételes mű. VONÓSÖTÖS (VONÓS KVINTETT) - kamarazenei együttes. Összetétele: 2 hegedű - 1 brácsa - 1 cselló, tehát egy vonósnégyes, amelyhez társul vagy egy brácsa, vagy egy cselló, vagy ritkán egy nagybőgő; esetleg az ötödik hangszer lehet nem vonós is: például klarinét, zongora, ilyenkor klarinétötösről vagy zongoraötösről beszélünk. VONÓS SEXTETT - komolyzenei együttes, melynek tagjai vonós hangszerek. Neve a 6 (=szextett) szóból származik. Tagjai: 2 hegedű - 2 brácsa - 2 cselló.

fúvós kvintett és rézfúvós szextett

FÚVÓSZENEKAR - "fafúvók": (piccolo, fuvola 1-2), klarinét 1-3; "dallamjátszó rezek": szárnykürt 1-2 (3), tenorkürt 1-2, baritonkürt; "kísérő rezek": trombita 1-3, kürt 1-2 (-4), harsona 1-3, tuba 1-2; "ütősök": kisdob, nagydob, cintányér (triangulum, kasztanyett, csörgődob stb.). A számok azt jelzik, hogy az azonos nevű (de esetleg különböző méretű és hangolású) hangszerek több csoportra vannak osztva, melyek különböző szólamokat játszanak. A zárójelbe tett szólamok gyakran hiányoznak. Sok mai fúvószenekarból hiányzik a szárnykürt, szólamát trombitával játsszák, csakúgy, mint a trombita kíséretet. Ez egy szükségmegoldás, mely nem követendő. FÚVÓSÖTÖS/FÚVÓS KVINTETT - a bécsi klasszicizmusban kialakult együttes tagjai: fuvola, oboa, klarinét, kürt, fagott. Öt élénken kontrasztálló hangszín lehetősége. Karmester hiányában a játékosoknak jól kell látniuk egymást. Meg kell találniuk a hangszerek különböző hangzásának egyensúlyát: a fuvolás például egyenesen a hallgatóság felé irányítja hangszerét, hogy annak teljes hangerejét közvetítse, a kürtös viszont ügyel arra, hogy hangszerének tölcsérét elfordítsa a közönségtől. RÉZFÚVÓS KVINTETT - 2 trombita, kürt, harsona, tuba. A SZEXTETT (2 trombita, 2 harsona, kürt, tuba) kevésbé népszerű a zeneszerzők körében, mint a kisebb együttesek. A művek többségében párosával szerepelnek a hangszerek. Hét vagy több hangszer kombinációja a klasszikus zenében viszonylag ritka, bár születtek SZEPTETTEK - annál gyakoribb a 20. század zenéjében, amelynek egy részét épp a különböző létszámú és összeállítású kamara-együttesek változatos alkalmazása jellemzi.