Az éneklés a zenekultúra alapja, egyidős a tudatos zeneélés kezdeteivel. Az európai műzene a 16-17. századig szinte kizárólag énekes zenét jelentett, de az énekhang az önálló hangszeres zene kialakulása után is megtartotta fontosságát. A motetta, a mise, a madrigál, az opera, az oratórium, a kantáta és a zongorakíséretes dal az utóbbi ezer év alatt jött létre. Ezek a vokális műfajok folyamatosan változnak és a mai napig a zeneművészet, a hangversenyélet és a színpadi kultúra részei maradtak. ELŐADÓ-MŰVÉSZET - a zeneművek hiteles, jól értelmezett megszólaltatása, tolmácsolása a közönség részére. Más szóval, az adott mű előadásra előírt utasításainak figyelembevétele, ugyanakkor az előadó saját, helyes felfogása szerinti értelmezésének megvalósítása. Az emberi gégéből eredő zenei hang, illetve dallam az ének. Az ÉNEKHANG - képzése úgy történik, hogy a tüdőből kiáramló levegő rezgésbe hozza a hangszálakat. Ezek feszültségi fokától függ a hang magassága: a laza hangszál mélyebb, a feszes magasabb hangokat eredményez. A hangok árnyalásáról, halkításáról és erősítéséről a szájüreg, az orr, a torok és a mellkas gondoskodik. A hangszálak hossza és feszítettsége határozza meg a hangmagasságot. A hangerősség a felhasznált levegőmennyiségétől és a hangszálak vastagságától függ. HANGFAJ tekintetében megkülönböztetett típusok: 1/NŐI HANGOK (a magasabb fekvéstől lefelé): SZOPRÁN - a legmagasabb női vagy gyermek hang, terjedelme többnyire c1-f2, hivatásos énekesnőknél a-c3 (f3-g3). Szólisták között megkülönböztetnek koloratúr, lírai, drámai szopránt; MEZZOSZOPRÁN - szoprán és alt közötti női vagy gyermek hangfekvés, a szoprántól sötétebb hangszínű, mélyebb hangterjedelmű általában kb. g-b2 között; ALT - mély női vagy gyermekhang, terjedelme többnyire a-c2, mély alt esetén f-től, kivételesen e-től vagy d-től e2, f2-ig; KONTRAALT - Az alt hang kisebb terjedelme. 2/FÉRFIHANGOK: KONTRATENOR - (férfialt) egy énekes hangfaj. A női alt szólam hangmagasságát nagyjából elérő, falzettszerű férfi énekes hang. Elsősorban a 16-17. századi angol egyházi zenében fordult elő. Hangterjedelme c-c2, a magasabbaké: g-e2. A régi zene historikus előadásain a 20. század második felében felelevenítették a kontratenor énektechnikát. Híres kontratenor énekesek: Andreas Scholl, Birta Gábor, Michael Jackson. TENOR - a legmagasabb férfihang hangfekvés, normál terjedelme többnyire c-a1, hivatásos énekeseknél c-c2 is lehet. Szólisták körében megkülönböztetnek hős és lírai tenort, tenorbuffót. BARITON - középfekvésű férfihang, terjedelme többnyire A-el, gl, olykor G-e1,g1. Szólisták körében megkülönböztetnek hős és lírai baritont, basszbaritont. BASSZUS - a legmélyebb emberi (férfi) hangfekvés, terjedelme többnyire E-d1, a mély basszus alsó határa D, C, kivételes esetben B1 is lehet. Hivatásos énekesek körében megkülönböztetnek basszust, mélybasszust, basszusbuffót. A hangfajokon belül másféle megkülönböztetés is szokásos: drámai szoprán, lírai szoprán, hőstenor, lírai tenor, basszbariton és hasonlóak. Az énekhang minősége a felhangok számától függ: 9 alatt tompa, 14 felett éles. Ez jó támasszal, helyes levegőadagolással befolyásolható, javítható.

tercett, 1490 - trubadúr festményeken (dupla keretre kattintva nagyban)

TÖRTÉNELMI visszatekintő - Az énekes zene a vallásos szertartásokban gyökerezik. A zsidó papok és kántorok kántáltak, stilizált beszédformákban adták elő a szentírás szavait. Sok ősi társadalom avató szertartásának volt része az ének. A keresztény egyház sok zsidó éneket átvett, hozzáadva néhány saját dallamát. A római egyháznak ezeket a kíséret nélküli dallamait a 6. század végén I. Gergely pápa szentesítette, összefoglaló nevük ezért GREGORIÁN dallamkincs. A legrégebbi szólóének, amiről bármiféle feljegyzés fennmaradt a 11-12. századi francia költőmuzsikusok zenéje a TRUBADÚROK dalai. Dalkincsük a háborúk és polgári viszályok szüneteiben udvari szórakozásba merült - hangszer kísérte - arisztokrata osztály művészete. A reneszánsz korát követően a szólóéneket háttérbe szorította két új forma felbukkanása: a katolikus délen az opera, a protestáns északon pedig a kantáta. Schubert megjelenésével került ismét előtérbe a dal művészete, ő tette naggyá, emelte olyan rangra, mint előtte senki sem. Az első világháború idejére a házi muzsikálás napja leáldozott. A műkedvelő zenélés döntően a kórus és kamarazene területére szorult. A zeneszerzők elsősorban a hivatásos énekesek számára komponáltak. A 19. századi francia dalszerzők számára a dalművészet nem énekszóló zongora kísérettel, hanem két melodikus erő, az énekhang és zongora összefonódása. A későbbi francia dalszerzők, erre az alapra építettek. Miután a gregorián énekek díszesebbé váltak, a zeneszerzők, az eredeti dallamokhoz további szólamokat adtak. Ez volt a kórus zene kezdete. A 14-17. században kialakult a madrigál - nagy népszerűségnek örvendett. A reformáció változtatott a zene arculatán, kialakult az oratórium és a kantáta. Bach korában a kantáta tételeinek formája és stílusa az operabeli ária erőteljes hatását tükrözi. A következő több mint száz évben az opera hatása a kóruszene valamennyi műfajára átterjedt.

gyermekkar és vegyes kar

ÉNEKKAR/KÓRUS - a zeneművészetben énekkar, nagyobb egy- vagy többszólamú énekes-együttes, amelyben egy-egy szólamot többen énekelnek. Válfajai a vegyes kar, az egynemű kar (férfikar, női kar, gyermekkar), a kamarakórus és a dalárda. Az önálló kórusművek előadása mellett fontos szerepe van a misében, rekviemben, oratóriumban, passióban, kantátában stb. A "kórus" szó a latin chorus (kar, csapat) átvétele, forrása a görög khorosz (színmű ének- és tánckara). Az énekkarokat a benne szereplő hangszínek szerint csoportosítjuk. Másik jelentése - TEMPLOMI KARZAT, amelyen az orgonát, énekkart, zenekart helyezik el. Magyarországon először Mátyás király udvarából vannak híradásaink jelentős kóruséletről. A 18. századi kollégiumi kóruséneklés hangzó anyagát már hangjegyes formában is ismerjük. A 19. században külföldi mintájú dalárdakultusz jutott egyértelműen uralomra. A 20. századunkban Bartók Béla és Kodály Zoltán alkotó munkássága a kóruszenének reneszánszát nyitotta meg. A CAPELLA - olasz eredetű zenei szakkifejezés eredeti jelentése: úgy előadni, ahogy a kápolnában szokás. Az "a cappella" elnevezés onnan ered, hogy a Sixtus-kápolna (cappella) karzatán csak énekesek számára volt hely. Ma már egyértelműen hangszerkíséret nélküli előadást, tisztán vokális zenét jelent. A 16. századi a cappella (vokális polifónia) a templomi liturgia kísérője volt. A 17. századtól olyan kórusmű, amelyet hangszerkíséret nélkül, csak hanggal adnak elő. Az évszázadok során az egyházzene illetve az "a cappella" változásokon ment keresztül. 19. század átfogó reformmozgalma, a cecilianizmus volt. Ennek szellemében komponálta nagyszabású egyházzenei műveit Liszt Ferec, aki szerint a templomi zenében az énekhang mellé legfeljebb csak az orgona társulhat. Az a cappella kórus újraélesztésében Kodály Zoltán szerepe is meghatározó volt (24 a cappella kórusművet írt). A 20. századtól a szórakoztató zenében, előadó-művészetben a legkülönbözőbb alkalmazásai vannak, de mindig a virtuóz énekhang és/vagy az énekelt szöveg kiemelése, hangsúlyozása miatt mellőzik a hangszeres kíséretet. KÁNON - a zenében az ellenpontozó műformák közt a legszigorúbb. Abban a korban keletkezett, amikor az egyházi zene egyeduralma alatt az ellenpontozó mesterséges formák túlsúlyra emelkedtek. A kánon elméleti szabálya, melytől eltérés nem lehetséges, abban áll, hogy egy bizonyos dallamot (szólamot) – leginkább a legfelső, de lehet más szólamban is – egy másik pontosan utánozza. Hogy ha a kánon szólamot csak egy másik utánozza hangról hangra, akkor "egyszerű kétszólamú kánon" a neve, természetes, hogy ez csak az oktávban fordulhat elő. Mialatt az utánzó szólam az elsőt – a kezdőt – utánozza, addig ez tovább szövi a maga önálló dallamfrázisát, azután a másik ezt is szolgailag utánozza és így tovább, míg végre az első megáll. A kánon szigorú utánzása a nyolcad terjedelemben aránylag a legkevesebb nehézség és komplikációval jár, mert csak arra kell ügyelni, hogy a két szólam közti kontrapunktírozás szabályos legyen. A kánon-műforma sokféle fajra oszolhat. A kezdő szólamot propostanak, az utánzót pedig rispostanak nevezzük. A kánon két szólama közé úgynevezett kiegészítő szólamokat is lehet beszúrni, miáltal a tétel harmóniai tekintetben tömörebbé és élénkebbé válik. A kánon-féle kidolgozás végtelen sokféle alakulásra nyit teret, és hatályos segédeszköze a polifóniának, kivált ha kiegészítő szólamokkal teszik a harmónia tekintetében érdekessé. Érdekes Chopin egyik mazurkája (op. 63. 3-ik szám), amelynek a végén tíz ütemen át lép fel egy ilyen harmonikusan kísért dallami kánon.

ÉNEKEGYÜTTESEK VÁLLFAJAI

A DUETT - kettős, két énekhangra írt zenemű, 2 szóló énekhang együttese vagy operai jelenete; a TERCETT 3 énekhangra, hangszeres kísérettel vagy anélkül írott zenemű, többnyire opera együttes. A KVARTETT 4 -, a KVINTETT 5 -, a SZEXTETT 6 -, az OKTETT 8 tagból álló énekegyüttes. EGYNEMŰKAR - olyan összeállítású kórusmű, amelyben csak férfiak vagy csak nők (illetve csak gyerekek) szerepelnek. Ebből következik a háromféle egynemű énekkar: férfikar, női kar és gyermekkar (a gyermekhangok nemre való tekintet nélkül szerepelnek). Az egyneműkarral ellentétben a VEGYES KAR - női és férfi hangokból álló énekegyüttes. Rendszerint 4 szólamú, szólamait szoprán, alt, tenor és basszushangok alkotják, de egyes nagyobb szabású kompozíciókban akár további szólamokra is bomolhat. KAMARAKÓRUS - kis létszámú énekkar, leggyakrabban vegyes kar, a madrigál jellegzetes együttese. DALÁRDA - férfiak énekegyesületi szervezete. A dalárdák a 18. században Angliában alakultak ki, majd német közvetítéssel 1840-től hazánkban is elterjedtek. A városok polgárságának 19. századi magyarosodásához részben a népies dalirodalom ápolásával, részben hazafias egyesületi életükkel járultak hozzá. 1867-től Országos Daláregyesületet alkottak, amelynek első országos karnagya Erkel Ferenc lett. A dalárdák nagy hatással voltak a gyári munkásénekkarok kialakulására. Az új magyar kórusirodalom hatására és Kodály Zoltán kezdeményezésére a dalárdák sorra átalakultak öntevékeny vegyes karokká.

ÉNEKES MŰFAJOK

DAL - énekelt (verses) szöveg hangszerkísérettel vagy anélkül, a legelterjedtebb és legszemélyesebb, erős zenei lírai műfaj. Alapvető és egynemű érzések megszólaltatója. Dramatikus vagy epikus elemet alig használ. Hangulata egységes. A lírai én személyesen, közvetlenül nyilatkozik meg. Pillanatnyi élmény, érzés, hangulat kifejezője, de lehetnek tér- és időbeli meghatározói. Szerkezete egyszerű, világos, könnyen áttekinthető; terjedelme általában korlátozott. A legzeneibb lírai műfaj, számos változata zenei formákhoz kötött. Többnyire azonos típusú strófákból épül fel, ezeket az ismétlődések is rokonítják. A műfaj története összefonódott a dallammal, zenekísérettel, egyes korokban nem is képzelhető el önálló szöveg-, csak énekvers, illetve sokszor a szöveg csak a hozzá tartozó dallammal együtt teljes értékű. A költészet eredete lényegében a dal, műfajának sokfajta csoportosítása lehetséges: eredete szerint lehet népdal és műdal; tartalma, szerepe, világszemlélete alapján vallásos vagy világi dal. A műfaj jellegzetes témakörei alapján: szerelmi dal; panaszdal; búcsúdal; bujdosóének; bordal; hazafias; politikai dal; katonanóta; betyárdal; gyászdal (sirató, búcsúztató). Az emberi élet szakaszai, esemény szerint beszélhetünk: bölcsődalról; altatódalról; diákdalról; nászdalról. A különböző foglalkozásokhoz, hivatásokhoz is kötődik a műfaj (például kézműves dal, pásztordal, bányászdal, színészdal). Napszakhoz, évszakhoz kapcsolódva is csoportosíthatjuk a dal műfaját (hajnali, esti, éji, májusi, tavaszi, őszi dal). A helyzetdal a műfaj azon formája, amelyben a költő magát egy másik személy (gyakran népies alak) helyzetébe képzeli, vagy saját érzelmeit egy másik személy nevében adja elő. Előfordulhatnak benne leírások, események (epikus mozzanatok), de azért a mű által megjelenített érzések, gondolatok az elsődlegesek. DALJÁTÉK - zenés-táncos, általában vidám hangvételű színmű, amelyben az ének és a próza váltakozik. Műfajilag közel áll az operához és az operetthez. A vígoperáktól és operettektől abban különbözik, hogy a daljáték szövege egyszerűbb, zenéje pedig ritkán lépi túl a népszerű dallamok keretét. Egy víg kedélyű jelenetlánc, amelynek kísérő dalaiban a tréfás, néha gúnyos, legtöbbnyire érzelgően szerelmes indulatok kifejezésre jutnak. Eredete a középkorra (13. század) vezethető vissza. Előfutára Adam de La Halle dramatizált pásztorjátéka volt. A daljáték előfutárainak tekinthetők még a 14-16. századi francia farce (bohózat), amelyik népszerű sanzonokat ötvözött prózával, valamint az olasz nyelvterületen kialakult favola, vagy zenés tanítómese. Német területeken a 16. században jelentkezett farsangi játékok és jezsuita iskoladrámák formájában. Angliában a jig volt az előfutára. Mindezen műfajok jellegzetessége az volt, hogy több-kevesebb népies elemet tartalmaztak. Az első tulajdonképpeni daljátékok a 18. századi francia vaudeville-ek valamint a 19. század elején virágzó német liederspielek. Magyar nyelvterületen a 19. században nagy népszerűségnek örvendett, belőle alakult ki a népszínmű műfaja. Ez utóbbi ugyan szintén dalos játék, de valódi drámaiságra emelkedik és a népi élet minden oldalát, a komolytól a vidámig, magasabb költői-zeneszerzői szándékkal festi le. Német területen fejlődött ki a singspiel. Az intermezzókból alakult ki és szerkezetében hasonlított az angol ballad operához. Elsősorban a barokk operák túlzott pátosza ellen irányult. A singspiel Mozart Szöktetés a szerájból és A varázsfuvola című műveivel érte el fejlődése csúcsát. Habár a singspiel is daljátéknak tekinthető, a kifejezést ma már az opera egyik műfajának megnevezésére használják.

KANTÁTA - (cantata=énekelt zene, latin) rövidebb jellegű oratorikus mű, ami karakterében lehet lírai, drámai vagy epikus. A kantáta együtt fejlődött az opera műfajjal. A század első évtizedének kezdeményezései a vokális kamarazene kereteit is kibővítették. A nagyobb terjedelmű hangszer- (basso continuo-) kíséretes szólóénekek elnevezésére az 1620-as évektől kezdték alkalmazni a cantata szót. Itáliai virágzását követően a 17. századtól kezdve használatos műfaj. KORÁL - kórusének, a kereszténység első évszázadaiban az egyházi közösségek vallásos énekeit nevezték így, majd a gregorián ének értelmében volt használatos a kifejezés. A protestáns egyházzenében az egyházi énekek összefoglaló elnevezése; gregorián dallamokból, himnuszokból, nemzeti nyelvű népénekekből alakult ki, öltötte ma is ismert formáját akkordikusan kísért egyszólamúság és azonos ritmikai értékek, leggyakrabban félhangok formájában. A korál meghatározó műfaja volt Bach zenéjének. MADRIGÁL/MOTETTA - reneszánsz kórus műfajai, a madrigál világi, a motetta egyházi témára épülő többszólamú mű, szerkesztése rendszerint polifon. A madrigál rövid, lírai hangulatú, 3-6 szólamú énekegyüttesre írt kompozíció, többnyire kíséret nélkül. Később az opera, a monodikus stílus kialakulásával párhuzamosan feltűnnek már egyszólamú, hangszerkíséretes madrigálok is. A motetta a 13. század elején jött létre oly módon, hogy a clausulák duplumát saját szöveggel kezdték ellátni. Innen ered a neve is, miután az újjászövegezett második szólamot, azaz a korábbi duplumot motetusnak (mot=szó) nevezték el. Egyedülálló jellegzetessége volt, hogy míg a tenor megtartotta eredeti latin szövegét, addig a motetus gyakran francia szöveget kapott, amely eleinte magyarázta vagy kiegészítette a tenort, de nemsokára gyakran teljesen elszakadt tőle tartalmában. Később a harmadik, majd a negyedik szólam szövege is lehetett teljesen független, így egyáltalán nem ritka az olyan 13-14. századi motetta, amely egy viszonylag lassúbb mozgású, latin nyelvű, még mindig az eredeti gregorián dallamot és szöveget tartalmazó tenorból, fölötte egy rövidebb hangértékekből álló francia nyelvű motetusból, afölött egy kifejezetten fürge latin harmadik-, sőt még egy negyedik szólamból áll, melyek szövegének semmi köze sincs egymáshoz. A motetta nagyon gyorsan óriási népszerűségre tett szert, mind a templomon belül és kívül is. Előbbivel hozzájárult az organum eltűnéséhez, utóbbival viszont hamar kiváltotta egyes egyházi elöljárók haragját. A 13. század végére gyakorlatilag világi műfaj, egyedül a tenor szólama emlékeztet egyházi, gregorián eredetére, de arra is csak dallamában, mivel gyakran nem éneklik, hanem valamilyen hangszeren játsszák. A továbbiakban a motetta alapvető változásokon ment át. ORATÓRIUM - szólóénekeseket, kórust és zenekart foglalkoztatót drámai elbeszélő (nem színpadi) műfaj, de színpadon is játszódik, jelmez nélkül. Több tételes drámaepikus kompozíció. A cselekmény összefüggő részét a tenor mondja el, de gyakran megelevenedik a cselekmény szólóénekek, duettek, tercettek formájában. Tárgya többnyire bibliai eredetű, bár a 18. századtól már világi oratóriumok is születtek. Az első nagy oratóriumokat Carissimi írta, a műfaj betetőzője Georg Friedrich Händel.

Carmen részlet - opera színpad oldalt

OPERA - kezdete a középkori misztériumjátékok és udvari szórakoztató műfajok. Az opera szó olasz eredetű - dalművet jelent, vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, melyben a szerepeket éneklik. 3-4 ritkábban 1, 2 vagy 5 felvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik. A 16. század ismert műfaja, a hangszerkísérettel ellátott egyszólamú ének egyre bővült rövidebb drámai jelenetekkel (intermezzo), míg a század végére létrejött az első mai elemeket is magában foglaló operaelőadás. A középkori Firenzében a 17. század legelején, mint hangszerekkel kísért énekbeszéd volt ismert. A század elején a velencei opera virágzott, megkezdődött a recitativo (énekbeszéd) és az ária szétválása, mely végül a nápolyi operában különült el egymástól teljesen. A 18. század során az olasz vígopera és a vidám és komoly jeleneteket felvonultató úgynevezett semiseria életképesebbnek bizonyult a komoly operánál, erre jó példát jelentenek Mozart művei. A 19. században ugyan az olasz opera egyeduralma teljes, de kialakulnak nemzeti operák is. Franciaországban időközben a nagyopera élte virágkorát, míg Németország a 19. században valóságos opera-nagyhatalommá nőtte ki magát, így például Richard Wagner az ún. wagneri zenedráma megteremtésével erősítette a műfaj drámaiságát. Az énekesek – pontosabban az énekhangok – különböző típusokra oszlanak, de hangfajok szerint hét csoportot alkotnak. Ezek a nőknél: szoprán (magas), mezzoszoprán (középmagas) és alt (mély). A férfiaknál: kontratenor (férfi szoprán vagy alt) , tenor (magas), bariton (közép mély), basszus (mély). Egy másik hangszín, a falzett pedig akkor jön létre, amikor a hangképzésben a mellregiszterrel szemben a fejregiszter kerül túlsúlyba. Az igazi, helyesen képzett falzett hang a férfi kontratenorok hangképzési módja, és nem tévesztendő össze az ún. fiszutla-hanggal, amely hangképzési hiba, és akkor jön létre, amikor a férfi énekes hangja a magas hangoknál akaratlanul vagy szándékosan "átcsap" a fejregiszterbe. A hangfajokat az idők során további alkategóriákra, hangtípusokra osztották: a tenor például lehet lírai-, vagy hőstenor. A coloratura általában szoprán hang. Az opera egyik legnépszerűbb dala az ÁRIA - énekelt szöveg hangszerkísérettel vagy anélkül, nem strófikus, nem cselekményes, szélesen ívelő. Eredeti 16. századi jelentésében hangszerkíséretes szólóének, strófikus dal. Elődje a canzone volt, amelytől a 17. század elején különült el előbb az oratóriumban majd az operában. Az ária az operákban a drámai mozzanatok közepette a lírai megállásokat jelenti (zenekarral kísért magánének). A fő hangsúly minden esetben az énekszólam dallamvonalán nyugszik. Az ária lehet dalszerűen a szöveghez simuló vagy szabadabb dallamszövésű, amikor is egyetlen szótag hosszabb dallamvonal alátámasztásául szolgál vagy pedig a szavak és szótag szabadon, tetszés szerint ismétlődnek. Mutathat továbbá strófikus szerkezetet vagy madrigálszerű, esetleg visszatérésen nyugvó dallamforma-felépítést. Az opera típusai: Nagyopera - hősi témájú, zenében, díszletben, jelmezben előadva, nagyszabású opera (Norma); Opera buffa - olasz vígopera (Az úrhatnám szolgáló); Opéra comique - francia, a 18. században vígopera; a 19. században minden olyan opera, amelyben az énekbeszédet beszéd helyettesíti (Carmen); Opera seria - 18. század komoly operája, témája hősi vagy mitológiai, szövegkönyve olasz, Énekbeszédekkel összekapcsolt áriákból áll (Idomeneo); Operabalett - operát és balettet kombináló, elsősorban francia színpadi műfaj, 1900-1800 között ( Les Indes galantes); Ballada-opera - párbeszéddel összekötött népszerű dalokra épülő opera (Koldusopera); Kamaraopera - kevés szereplőre és kis zenekarra írott opera (Dido és Aeneas) és Zenedráma - Wágner műfaj-meghatározása saját műveire.

Hoffmann meséi színpadrajz, 1915 - Luxemburg grófja színpadkép

OPERETT - színpadi, zenei műfaj, Mozart nevezte el operettnek. Szó szerinti jelentése: "kis opera" vagy "operácska". Könnyed dallamvilággal átszőtt (szerelmi) történet, sok humorral fűszerezve. Témája vígjátéki, vidám, komikus, gúnyos elemeket egyaránt tartalmazhat. A cselekmény fonala prózai monológokban és párbeszédekben bontakozik ki, ezekhez kapcsolódnak a zenei tételek (zenekari nyitány, közjátékok, egyszerűbb formálású áriák, dalok, kuplék, együttesek a duettektől a kórusig) és a táncjelenetek, amelyek általában kortárs táncokra épülnek. A 18. században és a 19. század kezdetén daljáték jellegű mű; a 19. században váltott irányt és lett a zene nagyvárosi, szórakoztató színpadi műfajává. Már Mozart is szorgalmazta, hogy a zene ne csak a paloták gazdáihoz, hanem mindenkihez jusson el. A forradalom után ezek az elképzelések megvalósíthatóvá váltak. Az operettben a párbeszéd és a zene arányosan oszlik meg, a zene zárt formájú, szerephez jut a játékban a tánc, a finálék nagyvonalúak. A klasszikus operetti szereplőgárda általában a híres "négyes fogatra" épül. Ezek a primadonna a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus. A "primadonna" az első hölgy, akinek szerelme megingathatatlan, és a története a "bonvivánnal" a harmadik felvonásra, minden akadályt legyőzve happy endben végződik. 1840-ben Donizetti Az ezred lánya című operájával lázba hozta Párizst, de az első operettnek Hervé Don Quijote és Sancho Panza című művét tekintik. Az első nagy operett komponista Offenbach volt, aki előbb egyfelvonásos, később egész estét betöltő paródia jellegű darabjaival aratott sikert - első egész estés darabja az Orfeusz az alvilágban. Az operett központja Bécs volt, mérföldkő 1860. november 24. - ekkor mutatták be Suppé Kollégium című darabját. Tanítványa, Karl Millöcker (Koldusdiák) is sokáig állta a versenyt Johann Strauss-szal, aki Offenbach inspirációi, tanácsai segítségével lett a műfaj meghatározó zeneszerzője. A (bécsi) operett új, fényes korszakát Magyarországon elsősorban Lehár Ferenc és Kálmán Imre művei fémjelezték. Lehár Víg özvegy című műve Amerikában a Brodway-n is fogalom lett. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával a magyar operettet többek között Kacsóh Pongrác, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Szirmai Albert, Ábrahám Pál, Fényes Szabolcs alkotásai tették külföldön is elismertté.