A német népdal legkorábbi dokumentálható emlékei, a Carmina burana (1300 körül) és a Jenaer Liederhandschrift (1350 körül) repertoárjának német anyanyelvű darabjai, a dallamok többsége melizmatikus, és diatonikus modusokat használ. Gyermekdalok, keresztény ünnepek dalai (karácsony, húsvét), és egyéb vallásos dalok (zarándoklatok dalai) szerepelnek e két korai forrásban. A szájhagyomány keveset őrzött meg a korai időkből, a bajor területek pásztori kultúrájának dalkincse, amely az osztrák és svájci alpesi területek zenei megfelelője, csak lokális jelentőségű. A késő-középkori feljegyzések a szekuláris zene több formájáról megemlékeznek. A zenei élet fő szereplői és alakítói a vándormuzsikusok és a városi muzsikusok voltak. A reneszánszban, az anyanyelvi kultúra térnyerésével, elszaporodtak a német anyanyelvű dalok és az azokhoz kapcsolódó táncok. A tanult/művelt kereskedőréteggel az otthoni zenélés gyakorlata is megjelent. A reformációra szükségszerű válaszként érkező ellenreformáció új, a nép körében használt szakrális dalok születésére is alkalmat adott. A barokk a népzene és műzene folyamatos kölcsönhatásának kora. A táncszvitek táncai és jelentős számú egyházi dallam került előtérbe. A kor zeneszerzői viszont előszeretettel használták a nép dalait és táncdallamait. A barokk kor végén a népzenei hagyomány formavilágára jellemző a középkori ballada formája és a vallásos népzene. A népi táncokban általában két, egymástól élesen elkülönülő szakasz jelenik meg, a hangsorok, a ritmika és a hangszerelés kontrasztjait formailag az ABA képlet öleli fel. A felvilágosodás korának katolikus egyházi reformjai többek között a német misék hagyományát is megteremtették, ezzel párhuzamosan, a protestáns területeken elterjedt a népi himnuszok éneklése. A 19. század második felében nagyszabású intézményesítés kezdődött. A német kórusok felkarolták a népzene ügyét, a német népdal férfi- és vegyes kari letétekben élt tovább (a kóruséneklés mindmáig fontos ismérve a német közösségek kultúrájának). A legjelentősebb kórusmozgalom az 1896-os alapítású Wandervogel (vándormadár) volt, de a megerősödött nemzetiszocialista vezetés ezt is likvidálta. A 20. századi ifjúsági mozgalmakban a német népdal más-más szerepeket töltött be. A nemzetiszocialista Németország koncepciójában a népdal a németség egyik fő szimbóluma, de a kelet-német szocialista-kommunista rezsim ifjúsági mozgalmai is magukénak tudták érezni, ellentétes felhanggal, de éppúgy nemzeti kincsként tekintve rá. Az 1900-as években a népi dalkincs megőrzésének (és felújításának) két iránya - a népies zene és a historizmus. Legelső népies dalok közé tartoznak a balladák és morális dalok, majd megjelentek a háborús dalok és az operett. Mindkét háború utáni Németországra ugyanakkor jellemző az autentikus népzenei formák felújítása és terjesztése. 

Hangszeres német népzene tekintetében az első ismert korszakot a vándorló muzsikusok képviselték. Később már fel-feltünedeztek helyben lakó zenészek is. A hangszeres zene elsajátítása apáról fiúra szállt. Ősrégi megnyilvánulási formája a német népzenei kultúrának a rezesbanda. A falu reprezentatív zenéje főleg ünnepélyes alkalmakkor (lakodalom) jutott fontos szerephez. Népi zenészek hangszerei: kintorna, cimbalom, szarvkürt, alpesi kürt, duda, síp, citera, tamburin, doromb, tekerőlant - később a legfontosabb szerepet a szájharmonika, harmonika, gombos és billentyűs tangóharmonika töltötte be. KINTORNA - ismertebb nevén verkli, sípláda, nyakba akasztható vagy keréken tolható zeneszekrény, amely egy tekerő forgatására előre rögzített dallamokat játszik. Régebben kéregetők jártak vele házról házra. A szónak nincs köze se a "kínhoz", se a "tornához". Rögzített dallamokat játszó, szekrény alakú egyszerű mechanikus hangszer, lényegében a sípláda és a gépzongora egyik változata. A tisztázatlan eredetű bajor-osztrák kinterne (pengetős húros hangszer) átvétele latinosított végződéssel (kinterna), a középső szótag o magánhangzója hangrendi illeszkedésnek köszönhető. A zenélő automaták neves alkotója Johann Nepomuk Malzel, aki testvérével, Leonhard-tal együtt egészen különleges gépeket szerkesztett. 1813-ban szólal meg először, melyre később maga Beethoven - aki jó barátja, majd éppen a zeneautomata ürügyén üzlettársa volt egy ideig - alkotott zeneműveket. Ugyanígy híres volt a drezdai Kauffman család. Ők hatalmas, "Symphonion"-nak nevezett zenegépet építettek, amely szintén automatikusan játszotta a dalokat. A kézzel működetett zenélő szerkezetek közterületeken történő megjelenése a 19. század közepétől indul meg. A német kézművesipar hamar megtalálja megfelelő szakembereit, minden német tartományban több - néha tucatnyi - verkli gyár alakul és működik. A Bruder, Ruth Wellerhaus, Richter, Schlemmer neveket még ma is láthatjuk a múzeumokban bemutatott szerkezeteken.

Az 1820-as években egy berlini hangszerkészítő, Friedrich Buschmann találta fel a HARMONIKÁT. A fújtatómozgással keltett szívó- és nyomólevegő kiváltó mechanikájául zongora- vagy gombbillentyűk szolgálnak, amelyek szabaddá teszik a levegő útját a szélrekeszekben elhelyezett nyelvekhez. Hordozható, többszólamú játékra alkalmas, átcsapó nyelves, fújtatós világszerte ismert hangszer. CITERA - Bajorországban már 1675-ben ismerték a citerát. Ez azt is jelenti, hogy a 19. század elején a szalonokban megszólalt hangszer már jóval előbb ismert volt a pásztorok kunyhójába. A német nyelvterületen régebben népi hangszerként használt (Scheitholt) SEJTHOLT hasáb formájú ősi német citera, mely a palterlum-től származik. Fejlődése és játéktechnikája hasonlít a mai magyar citerákéhoz. Több ma is használatos európai citera féle ősének tekintik, maga a sejtholt azonban ma már kihalt hangszer. A németországi múzeumok többféle formájú - ma már többnyire feledésbe merült citerát őriznek. A sejtholtból fejlődtek ki, a hasas német citerák. Ma használt formáikban lényegében szerényebb kivitellel azonosak a stájer-citerákkal. A citera valószínűleg legnépszerűbb változatai a dél-Németországban és Ausztriában használt lapos citera. A térdre vagy asztalra fektetett hangszerek egy lapos dobozra hasonlítanak, amelynek az egyik vagy mindkét oldala íves. Általában a hangszer teste maga a rezonátordoboz, de néha egy külön rezonáló test is csatlakozik hozzá. 45 húrja egymással párhuzamosan fut végig az egész hangszer testén. A húrjaiból 5 dallamhúr, a többi kísérő húr.

ALLEMANDE a neve Svábföldön ma is élő, 3/4-es táncnak, amely közel áll a gyors keringőhöz. Német rokona a DEUTSCHER (német tánc), Dél-Németországban is honos, gyors, párosan járt, 3/8-os forgótánc. Többnyire két megismételt 8 ütemes periódusokból áll, gyakran trióval. A LANGAUS a német tánc igen gyors változata; benne a táncospár nagy léptekkel és kevés forgással többször végigjárja a tánctermet.

A SCHNADERHÜPFEL ugró karakterű aratótáncot jelentett a 18/19. században, újabban a locsogni, fecsegni szóból származtatják. Egystrófás dalocskák, a Kelet-Alpok lakosai énekelték bevezetésként vagy kíséretként a Landlerhez. Tréfás, gyakran egy ismert dallamra improvizált, négysoros páronként rímelő vers, amelynek varázsa különböző állítások váratlan egymásutánjában rejlik.