A finn népnek igen gazdag népzenekincse. A finn vokális zene - legnagyobb része a Kalevala énekeihez kapcsolódott. A kalevalai hagyomány a nyugati régióban a 17. századig, a keleti területeken a 19. századig maradt fenn. A runonlaulu, azaz a Kalevala költeményeinek éneklése a balti területek népeinél közös gyakorlat volt. A szövegek között epikus és lírai egyaránt megtalálható, a repertoár részét képezik még a varázsigék és különböző ünnepi, alkalmi költemények. Az előadások bizonyos értelemben koreografáltak voltak. Az előadásmód területről területre változott. Történeti források emlékeznek meg egyes epikus énekek megszólalási körülményeiről, miszerint két énekes egymást váltva (és ismételve), kézen fogva énekelte a dalokat. Ugyanezen praxis változata volt, amikor az egyik énekes szerepét unisono kórus vette át (leginkább esküvői daloknál volt ez jellemző), Ingriában és Karéliában pedig többszólamú kórusének váltakozott a vezető énekes által megszólaltatott szakaszokkal. A varázsigék kivételével valamennyi kalevalai költemény énekelt formában terjedt, leggyakrabban egy vagy kétsoros dallamra, relatíve szűk hangterjedelemben (Karéliában és Ingriában terc, legfeljebb kvart, nyugatabbra leginkább kvint). A kalevalai költemények mellett figyelemreméltó a siratók hagyománya - szerepe a gyász, vagy valamely más erős érzelem kifejezése. Kizárólag nők énekelték. Mikro hangközök bőséges használata és rendkívül nagy dallami és ritmikai szabadság jellemzi. A sirató mára nyomtalanul eltűnt az ország legnagyobb részének népi hagyományából, gyakorlata egyedül Karélia oroszok lakta vidékein és a Fehér-tengerrel határos területeken él tovább. Az újabb stílusú, strofikus népdalok a 18. században keletkeztek. Szerkezetileg többé-kevésbé megegyeznek a skandináv területeken és Közép-Európában elterjedt új stílusú népdalokkal. A legkorábbiak standard ABAB formát viselnek, a későbbi dallamok azonban nagyobb komplexitást mutatnak. Bár mennyiségre a repertoár mintegy 50%-át a dúr dallamok teszik ki, mégis a moll hangsor a tipikusabb. Dallami és ritmikai téren az új stílusú népdal sokat örökölt a hangszeres népzene világából. A szövegek a 19. századi falusi közösségi élet reflexiói, gyakran nevesíthető szerzővel. Jellemzően a teljes közösség jelenlétében énekelték (munka, falusi ünnepek, mulatságok alkalmával). A lutheránus területeken gyakorlat volt a különböző vallásos népdalok éneklése is templomban, közösségi összejöveteleken és az otthonokban is énekelték.

A legjellemzőbb finn népi hangszer minden kétséget kizáróan a balti-finn régió valamennyi országában megtalálható pengetős hangszer finn változata, a KANTELE - egy kisebb és egy lényegesen nagyobb testű változata is fennmaradt. Fából készült, eredetileg öthúros, pentachord hangolású hangszer volt, később, a húrok számának megnövelésével a korábbi játéktechnika is megváltozott, az egyik kéz a dallamot, míg a másik a basszust és a kíséretet játszotta. A húrok korábban lószőrből készültek, a későbbi hangszereket azonban már fémhúrokkal látták el. Történeti források tanúsága szerint az ősi, öthúros változat a kalevalai dalok kísérője volt, de szólóhangszerként is megjelent, illetve nagyobb testű típusát dalok és táncok kísérőhangszereként is használták (ez a típus ma is él a népzenében).  A cimbalomra hasonlít, húrjait ujjakkal pengetik. Férfiak készítették és ők is szólaltatták meg. A középkorból az egyházi zenének maradtak fenn értékes emlékei. A reformáció idején, főleg a diákság körében együttesek alakultak.

Kantele mellett a különféle pásztorsípok, kürtök, például a nyírkéregből készült TUOHITORVI, a fűzfa síp, a "kecskeszarv" terjedt el. A JOUHIKKO - két-, három- vagy négyhúros, vonóval megszólaltatott líra-szerű hangszer, amely szintén elterjedt volt a népi tánczenében, a skandináv hagyományból érkezett. Az idiofon hangszercsoport közül külön említést csak a lapp SÁMÁNDOBOK, a pogány rituálék elmaradhatatlan kísérői érdemelnek. A HEGEDŰ legkorábban a 17. századi forrásokban jelenik meg, és a 18–19. század egyeduralkodó hangszere lett a nyugati és déli területeken. Tánczenei hangszerként használták, különösen esküvőkön, ünnepi alkalmakon és táncmulatságokon töltött be fontos szerepet. Olykor 2-3 hegedűs is jelen volt egy-egy ünnepségen, ilyenkor a dallamokat oktáv távolságban játszották, vagy a vezető hegedűs dallamához a többi hangszeres kíséretet szolgáltatott. A KLARINÉT -, mint finn népi hangszer a 19. századi katonazenekarok hagyatéka. Leginkább a nyugati országrészben használták, gyakran a hegedű mellett (a klarinétosok egy része a hegedűvel is elboldogult). Önálló népzenei repertoárral nem rendelkezett (a hegedű repertoárját vette át), a klarinétosok többsége viszont a népi táncdalok mellett gazdag repertoárral rendelkezett indulókból. HANURI vagy HAITARI néven a harmonika korai típusai meglepően korán, már a 19. század középső évtizedeiben megjelentek Finnországban és hamar átvette a vezető szerepet a népi tánczenében a hegedűtől és a kantelétől. 

Nyugaton tűnt fel először a PELIMANNI, a népi ünnepek alkalmi népzenésze, és hamarosan különféle hangszereken játszó kis együttesekké alakultak. A finn népi táncok története három időszakra bontható: a körtáncok kora (a 18. századig), a csoportos és társasági táncok kora (18–19. század) és a páros táncok kora (19–20. század). Utóbbi két csoportba tartozó táncok mindegyike nyugati átvétel. Az első, legősibb csoportba a Kalevala lírai dalaira járt táncok tartoznak, leginkább az ingriai és dél-karéliai lányok táncai. A dalokat egy vezető énekes és egy több szólamban megszólaló kórus váltakozása jellemzi. Ugyanide tartoznak, de korban valamelyest későbbre tehetők az új körtáncok. A legrégebbi csoportos tánc, a POLKA, a 18. század elején vált népszerűvé Finnországban. Míg a korabeli karéliai esküvőkön csak siratókat és kalevalai dalokat énekeltek, nyugatabbra a ceremónia központi helyén a táncok álltak. A MINUET kizárólag a nyugati területeken volt használatban, éppúgy, mint a QUADRILLE és az ANGLAISE. A régi stílusú keringő (mint csoportos tánc) a 18. század vége felé terjedt el. A legkedveltebb és legelterjedtebb páros táncok a polka, a mazurka, a német polka, a JENKKA és a SOTTIISI.