Rózsa Gyula: Toulouse-Lautrec, a szocreál 2002

Toulouse-Lautrec modelljei mind rosszul végezték. La Goulue, a Moulin Rouge kánkánkirálynője elhízása után virágárus, birkózónő, állatszelídítő, majd együtt él egy férfival, aki vásári látványosságként mutogatja. Jean Avril a táncospálya végén férjhez megy egy újságíróhoz, megözvegyül és szintén szegényházban hal meg. Valentin, a kígyóember jár a legjobban, ő nem sokkal sikerei csúcsa alatt, kilencszázhétben meghal. May Belfort egészsége meggyengül, elhagyja a színpadot, a másik brit May, Milton nyomtalanul tűnik el, a széles kalapos, vörös sálas Bruant már 1895-ben visszavonul vidékre. Egyedül Yvett Guilber-ről, a fekete kesztyűs díváról tud valami jót felmutatni az alapos művészettörténet: ő később írni kezd, esszéket publikál a belle epoque-ról, és 1944-ig él. Suzanne Valadon öngyilkossági kísérlete ehhez képest sikertörténet; akkor is, ha Toulouse-Lautrec ezek után nem vette feleségül.

Toulouse-Lautrec arcképeiről ezek a típusfátumok sorra leolvashatók. Nemcsak az ördögien pontos ceruza-, szén- és tusrajzokról, amelyek a mulatókban, bordélyokban és táncpajtákban in situ készültek, hanem azokról a grafikai - litográfia - fő művekről is, amelyeket most teljességükben állított ki a bécsi Leopold Múzeum. Avril, a számtalan olajképpel körülimádott Toulouse-Lautrec-rajongó az 1899-es, kígyós plakáton azért eléggé hisztérika, és a Jardin de Paris falragaszán is enyhén affektáltan királynői. May Milton szánandóan ferde szájú, és táskás, apró a szeme. Aristide Bruant öntudatos ajkára némi kegyetlenség rajzolódik. Valentin - nincs kímélet - arisztokratikusan, karcsún idiotisztikus. Môme Fromage táncosnő közönségesen, hájasan az. Guilbert, az intellektuálisan is csodált Guilbert, két Guilbert-albumnak is hőse úgy néz ki huszonhét évesen a feltartott, hegyes orrával, a sovány kezeit leplező fekete kesztyűivel egy kilencvennégyes litográfián, mint egy reménytelenül ötvenéves kielégületlen kékharisnya. Romantikus kijelentéseket kedvelők megkockáztathatnák, hogy Henri de Toulouse-Lautrec, a géniusz már akkor, a kilencvenes évtizedben látta sorsukat, mindazt, ami az ő nem kevésbé pocsék kilencszázegyes halála után bekövetkezett. Racionálisabb elmék rámutathatnának, hogy hiszen a hősök és hősnők esendőségének felérzéséhez nem kellett váteszi előrelátás, elegendő volt a csillagok előéletének ismerete. A múlt-múltszázadvég fényes-félvilági karrierjei kivétel nélkül úgy történtek, mint a sematikus-didaktikus szépirodalomban.
Mosónő, akrobata, borkereskedő, áruházi eladó, gyerekszínész, kitartott - a festő ismerhette ezeket a sötétségeket, amelyek a görögtüzes pályaszakaszokat előírás szerint megelőzték, de nem ezek érdekelték. Ő igenis a felívelő, kibomló, káprázatosan gyönyörűséges szakaszt ábrázolta, amely elbűvölte, de nem vakította el. Jane Avril hajlékonyan lejtő fekete kosztümje, amelyre oly erotikusan rajzolja ki a testformákat a sárga-zöld kígyódíszítés, s amelyet annyi diadallal keretez fent a tűzvörös hajlángolás, lent a tűzvörös szegély. A vékonyka May Milton ugyancsak két dimenzióba simuló, mert így fenségesebb a fekete háttérre rajzolódó zubogó táncruhája. Aristide Bruant diabolikusan hatalmas vörös sálja az uralkodói tekintet alatt és a nagy, fekete köpönyeg fölött. A jóravaló szürkésbarna spriccelt mintázat Môme Fromage táncosnő anyás szoknyáján, a Moulin Rouge sárgán ragyogó atmoszférájában. Valentin sziluettjének transzparenciája érdekelte, mert a La Goulue önfeledt merész táncfigurája és a mulatók szapora ritmusa érdekelte, amelyre ez a ködszerű figura rárajzolódott és amelyet kiemelt. A nagyművészet magasába emelte a litográfiát. Nem biztos, hogy ez volt "a" műfaja és "a" technikája, mert furcsán kevert, sajátos olajképein legalább ilyen tökéletesen célt ért az anyagokkal. De egy tömegben látva azt a 350 lapot, amelyet a múlt századi berlini gyűjtő, Otto Gerstenberg még az első világháború előtt megszerzett, s amelyet most Toulouse-Lautrec összes grafikai műveként mutatnak be, bizonyossá válik, hogy az életműben nincsenek minőség- és presztízsfokozatok. Ha kellett, apró, sűrű, impresszionista pacákat spriccelt a litográf kőre, mint a Cha-U-Kao bohóclány kilencvenhetes lapján, ha kellett, leheletnyi akvarelles áttetszőségeket vitt fel csupán, hogy poétikus legyen zöld fátyol és narancsvörös hajkorona agressziója a Marcelle Lender-portrén. Aztán - nem csak műfajt meghatározó plakátjain - rázendített a tömör lokális színekre, a nagy, mindig kétdimenziós vörös énekesnőjelmezekre, kihívó fekete harisnyaárnyképekre, még feketébb és még kihívóbb karcsú, hajlékony, ragadozó estélyi ruhákra. Ez utóbbiakat mindig lazított környezettel enyhítette-provokálta: vázlatos, néhány vonallal jelzett színpadi deszkákkal, közömbös, csaknem unalmas tompa hátterekkel, finom pasztellárnyalatok tűnődő ködszitálásával. Bravúrosan játszott a színek és formák intenzitásával, akárcsak az érzelmekkel. Higgadtabban: az érzelmekkel a színek és formák intenzitása révén bravúrosan tudott játszani. Érzelmei bonyolultak, ellentmondásosak és ezért totálisak. Kronologikusan részben, tartalmilag egészen tagja annak a jobb híján posztimpresszionistaként címkézett óriásgenerációnak, amely mert - kényszerült - az impresszionizmus áldott optimizmusával brutálisan szakítani, a harmónia lehetetlenségével gyönyörűségesen szembenézni. Toulouse-Lautrec nem ment a diszharmóniát maga mögött hagyva a déltengeri szigetekre tüntetően azonosulni, mint Gauguin, és nem terjesztette ki a gyötrelmet és a feszültséget összemberi méretekre, mint van Gogh. Ő a tiltakozását is, az azonosulásait is egy kisebb, de általa nem kevésbé teljessé lett világban találta meg. Mondhatni, osztálykeretek között. Valóban: mintha egy belső népművelési minisztérium, egy önkéntes képzőművészeti tervgazdálkodás küldte volna Toulouse grófját, Nagy Károlyig visszavezethető felmenők, keresztes hadvezérek és albigens eretnekvezérek leszármazottját egy számára addig idegen világba, hogy megismerje. Nálunk mentek így a festők az ötvenes-hatvanas években az üzemekbe. És az üzembe küldött festő megismerte az üzemet, és azonosult az életével. Az, hogy az ösztöndíjat nem az üzem fizette, sőt, továbbá hogy az azonosulásra testi-lelki adottságai predesztinálták, ne rettentsen vissza a felismert párhuzamtól. Már csak azért sem, mert az élet sűrűjében keletkezett művek éppen olyanok lettek, amilyet hatvan évvel később a festőket üzembe küldők szóban mindig elvártak, de sohasem kedveltek: megmutatták a szépségeket, de a problémákat is. Toulouse-Lautrec nem lett tendenc művész. Két tájékozódási pontot felvéve a nagy korszaka előtti és utáni huszonöt-huszonöt évből: éles szeme nem a kíméletlenül ostorozó Daumier-é, s nem a proletárt, burzsoát egyaránt a gyűlöletig kritizáló George Groszé. Szereti a világot, a kövér, élveteg, zabáló és emésztő habitué-világot is, és nem tartja sem ócska sajnálatokra méltónak, sem zavartalanul tökéletesnek azt a másikat, amelyet az habituék felzabálnak és megemésztenek. Művészete gyönyörködtet, és finoman, visszahúzottan karmos. És talán nem kell a bécsi kiállítás látogatójának előző este feltétlenül Krúdyt olvasnia, hogy felötlődjenek benne a tematikánál sokkal mélyebb, lényegibb rokonságok és azonosságok.

Toulouse-Lautrec összes grafikája. Gerstenberg-gyűjtemény. Leopold Múzeum, Bécs, 2003. április 11. - augusztus 31.