ÜNNEPEK UTÁN  

Ímhol, megint itt vagyok. Elröppent az a pár hét, amit az ünneplésre szántunk, és újfent kezdődnek a szürkének mondott hétköznapok, amire még ez a lucskos idő is csak ráerősít. No de, majd ezt is túléljük valahogy.

Reggel még fogalmam se volt, hogy miről fogok írni, de aztán eszembe jutott, ami a világ túl felén ezekben a napokban történik, mégis oly hátborzongatóan közelről érint minket is, itt Európában. Igen, arról a szökőárról beszélek, ami több szigetet letarolt az indiai óceánon.

Aztán egy másik fixa ideám is az eszembe jutott, hogy mi itt az új középkorban élünk. Ugyanúgy ragaszkodunk a téveszméinkhez, mint anno az egyház ragaszkodott a saját téveszméjéhez. Akkor, azt a téveszmét úgy hívták, hogy geocentrikus világkép, és röviden, arról szólt, hogy márpedig a nap forog a Föld körül.

Sok áldozat, és még több szenvedés árán végül legyűrtük ezt a téveszmét. Mit tesz erre ez a szerencsétlen emberiség? Felállít magának egy újabb csapdát, amit jobb híján, most nevezzünk csak homo-centrikus világképnek.

Igen, egy csapásra mindennek a középpontjába az ember került, ami persze még nem volna baj, ha nem várnánk el, hogy eztán majd a világ fog alkalmazkodni mihozzánk, nem mi a világhoz, és íziben hozzá is láttunk, hogy kényünk-kedvünk szerint átalakítsuk a világot. Nevezzük ezt az egyszerűség kedvéért fogyasztói társadalomnak.

A fogyasztói társadalom aztán kialakította az önzés civilizációját, ami rászoktatta az embereket, hogy minden értük van, az ő szaros kényelmükért, és lassan már a vécére is autón járnak.

Csakhogy a természet csak az elmúlt pár hónapban is háromszor figyelmeztetett, hogy ez az állapot tarthatatlan. Kezdődött azzal, hogy fél Amerikát végigpusztították a hurrikánok, aztán a Tátrát csupaszította le egy szélvihar, végül a jelen, százezrek haltak meg, más milliók pedig hajléktalanná váltak Ázsiában.

Vajon milyen intő jel kell még, hogy észre térjen az emberiség?

TANULSÁGOK

Még mindig a cunami. Ezekben a napokban nehéz úgy kinyitni rádiót, televíziót, hogy valamelyik csatornán éppen ne arról beszélnének, ami Ázsiában történt.

Ennek a nagy publicitásnak meg is van az eredménye, hiszen szinte napok alatt dollár milliárdok gyűltek össze a segélyezésre. Azonban ez a nagy felbuzdulás kérdéseket is felvet.

Engem már napok óta foglalkoztat, hogy vajon akkor is olyan bőkezű volna e a világ gazdagabbik része, ha ez a katasztrófa nem egy ilyen frekventált helyen történik, amit azelőtt a földi paradicsomként emlegettek, és ahol milliók nyaraltak ezekből az országokból? Sőt, az áldozatok közül rengetegen ezeknek az országoknak a polgárai közül kerülnek ki. Az pedig pszichológiailag is bizonyíték, hogy könnyebben állunk egy ügy mellé, ha minket is érint.

Engem azonban nem hagy nyugodni egy gondolat: ha ez a katasztrófa történetesen Afrika közepén történik, ami nem egy ilyen felkapott turistahely, az emberek a tévét nézve, egy vállrándítással teszik túl magukat a dolgon, és egy újabb sör után nyúlnak, vagy esetleg tovább ropogtatják a csipszüket. Sajnos, példával is tudom ezt a félelmemet illusztrálni. Pár éve történt, hogy Ruandában két népcsoport a világ közömbös asszisztálásával szinte teljesen kiirtotta egymást. Pedig, ha jól tudom, akkor a jelenlegi háromszorosa volt az áldozatok száma.

Félreértés ne essék! Én is oda meg vissza vagyok, hogy az emberek ilyen adakozóak, és elképedve olvasom a tévében, hogy mennyi pénz gyűlik a segélyszámlákra, és remélem, hogy ez új kezdet lesz az emberi szolidaritás történetében. Csak félek, hogy csalódnom kell.

2005. január