vízi város
| Mint egy hatalmas könnycsepp alatti hangyaboly Úgy él, lüktet a hangtalanul zsibongó vízi város Kerti törpe sipkás angyalkák Lebegnek közterek, középületek fölött, Ablakokba kifeszülve önkéntes Hártyatestű megváltókként Vigyázzák a kaotikus rendet Nyolc lábú, fej, tor, potrohos emberek cikáznak metrólejárókban, hivatali várótermekben kalapokat, igénylőlapokat lobogtatva, miközben a járdákon, buszokon, villamosokon halszemű közönnyel zötykörésznek titkokat morzsolgatva. Itt mindenki néma Némó kapitány, a víz tompító lassúságát élvezi. A Lelkek kertje felé haladva pukedliző aranykorúak közelítenek a vízgömb magja felé. Műfogsoros szárnyalással kacskaringóznak a sikamlós évek felett. Pillanatnyi boldogságokból összetevődő mozdulatsorokat rögtönöznek. A ministránsruhás kertészek színjátszós akvarellt pingálnak a virágágyásokba. Tavirózsák, vízililiomok, pálmák virítanak őszintén. Magányos, önfeledt művészek heverednek közéjük. Bohém , szakállas arcok nap mint nap újrateremtik a vízi világot. Hegedűvel, ecsettel, kamerával, tollal fogalmaznak vadonatúj régiségeket. Ebben a képzeletbuborékban jancsiszögekként ugrálnak a másodpercek, villanások. Az élet halszemoptikával bámulja saját teremtményeit. Sült halak röpködnek tátogó szájak, kopoltyúk felett. Előttük is, utánuk is az özönvíz. |