titoklakó

A titoklakó művész
Az oszlopcsarnok legvégén állt
Fütyörészve szemlélődött

Nagykarimájú fekete kalapja
Egy súlyos kapu mögé gyömöszölt
Világot rejtegetett

Harminc éve elszáradt rózsák
Virultak a tekintetében
Tettetett könnyedséggel elindult
Valahová
Az ellenkező irányba
Egy szilánkokra repedt visszapillantó tükör világba

Zihálva kapkodta a levegőt
Fullasztotta a fütyörészés
A művészélet ólom erényöv
Különösen az olyan holdkórosnak
Mint én, aki mély üregekbe húzódva él és a sötétség erejéről énekel.

Magából tépi ki a műalkotást hogy utána visszaültesse lényének egy más szférájába.

Metamorfózis rotyog a kalap alatt.
Saját szobra előtt tovább hányja a fittyet majd katonásan kilépve
elindul egy újabb ismeretlen irányba.