kint perzsel a reggel

Kint perzsel a reggel,
Párolog az aszfalt,
Pihegnek a liget fái,
Dunsztolódnak a mohák.

A nő lemondó indulattal rántja össze a függönyöket,
Ingerli a fény, könnyet csal szemébe.
A réseken átszivárgó nappalszeletekben porszemek fürdőznek
És a nő elmerengve, ölbe tett , ernyedt kezeit bámulja.

Ujjai tördelt marionett-bábok ,
Elhaló jelbeszéddel üzennek egy távoli világnak.
Valami lélektenger mélyére süllyedt világnak,
Egy kongó Titanic-élet krematóriumában elhamvasztott világnak

Pedig a fénykép még mindig ott sugárzik a kredenc peremén, a csipketerítőn.

“Annának közös küzdelmünk és győzelmünk emlékére.
Szeretettel és el nem múló barátsággal.
Ervin“

Már akkor mindketten érezték, hogy jóval több ez,
Mint soha el nem múló barátság.
Csak az az átkozott láthatatlan fal,
Az a hideg üvegtéglákból rakott félszeg büszkeség,
Előítélet, az a mit szólnak mások ne lett volna!

Mi volt az igazi ok?

Talán hogy alig volt rajtuk kívül férfi - nő páros.
Az alpinizmus elsősorban szellem- és hiterőpróba.
Ez a fékevesztett hivatástudat,
A babérkoszorús eszelősség,
Fakír öntudatosság emésztette fel a valódi világ teteje érzést.

Pedig Anna évekig álmodta hogy a Mount Everest csúcsáról nézve
Az egész élete egy új, magasabb rendű értelmet nyer.
Csak az élet korhadéklakói okoskodnak,
Bölcselkednek állandó önigazolás kereséssel arról, hogy mennyire
Sekélyes dolog az érzelmek barbárhordája előtt meghódolni.

Persze, nekik a fásultság az egyetlen felfogható létezési forma.
De amikor valami feneketlen mélység nyílik meg az ember lelkében
Akárhányszor egy emléken száguldozó, fojtogató görcs markába kerül,
Akkor csak leül ide és ujjait tördelve,
Homályos tekintettel mered a padlódeszkák erezetére.

Mi lett volna ha...?
Ki tudja?
A görcs egyre kínzóbban keményedik
Majd egyszerre megmagyarázhatatlan hirtelenséggel
A fény hatására olvadni kezd.

A nő most kibogozza ujjait,
Megigazítja haját,
Az ablakhoz pördülve szétrántja a függönyt és
Megfürdik a beáramló világban.