ottfelejtett emberek

Ottfelejtett emberekből sorfalat húz az élet
Fájón dermedt helyzetekből sápadt arcok néznek
Bámulják magukat a görbe tükörben
Elvekre épített évek közt botorkálnak körben
Kőmíves Kelemen nézetet vallók
Magukat befalazók, elsiratók
Kopjafákként elhervadók
Befelé forduló szellemmel és szemmel
Nem látják, hogy mi a „kint”
Fájós derékkal gyömöszölnek maltert
Csigalépcsőn egyhelyben baktatva tagadják a kínt
Verődik kong a nyakon lógó kődarab
A vérző körmökkel szétfejthető csomó
Úgy tűnik végleg szoros marad
Hol az éles elme, a penge mely metsz vagy szabadít?
Az ottfelejtett kálváriázókból hogy lesz holnap itt?
A szárazra sírt szemekről késve lehullt kendő már csak szemfedőnek jó
Az ottfelejtetteknek tanítsuk már meg a sorsuk mire való!
Milyen kár a sok hangtalan, színtelen, szagtalan kilométerért!
Milyen kár a kábulatban eltöltött évekért
Új hangulat kell, új színek
Új útvonalakon új szívek
Utazunk egy új izgalmasság felé
Ahol a hűség nem lenézett kolonc
Ahol az önbecsülés nem kihűlt, merev konc
Lám csak a hold görkorcsolyázik az égen
És én egy száguldó piros űrhajóból nézem
Gyermeki kacagással az örömöt
Hogy látni képes vagyok
Az ottfelejtetteket hívom
Nézzünk együtt nagyot!

Calgary, 1995 február 24.