A lelkeken patyolatködök úsznak
Még tévelyeg a magány
A töredezett aszfalt felett

Olyan sokszor megfordul a fejemben
Mit is ér a megbékélő szándék?
Mit vesz el tőlem titokban a
Barlangba folytatott régi hang?
És miért oly pompázatos a barackfa
virágzása, mint valami Andersen mese?
A tavasz gyönyöre illatos felhőivel
meditáló tibeti szent emberré emel.

Még a járdán rúgott kavics is jelentést hordozó értelem.
Büszke vén orom kiharapott húsdarabja, folyóvizekben sodort üzenet, segélykiáltás, több millió éves zarándokút kereszteződése a villanásnyival.

Egy rúgásra összetalálkoztunk a végtelenben hömpölygő idővel.
Megéreztük egymást és szétcsapódva új pályán folytatjuk időtlen kálváriánkat.

Vajon a kőben alvó szellem megbocsátja-e, hogy egy cipőből kilőtt erő felrobbantotta a nyugalmat és könyörtelenül új valóságba kényszeríttette?

No lám csak egy másik kis kő a cipőtalp bordái közé szorult. Ez vajon mióta él itt és hová készül?

Elindultam a téren át és majdnem észrevétlen belém karolt az alkony. Valamit suttogott és együtt hallgattuk tovább a cipőtalpak és az aszfalt hangtalan, érdes csókjait.

Festmények szálltak fejünk felett.
Piros palástot húztunk magunk után, közben azon töprengtem miért visszhangzik mindig egy szó?
Mindig ugyanaz a szó: megbocsátás.

Puha fuvolahang mosdatta a lelkem és az esthajnal csillag kalapom karimáját megemelve a szemembe kacsintott. Valami bűvös-bájos éjjel közeledtéről adott fényjeleket.

A következő utcasarkon az alkony kibontakozott karjaimból és utamra engedett.

A születő csillagokat néztem a tócsákban. Könnyűnek és boldognak éreztem magam.