A polgárság eszményképének képviselője, függetlenül attól, hogy milyen származású emberek alkották a polgárságot, számára nem volt zsidó, magyar, sváb, tót, csak polgár. Abban a korban, amikor élt, a polgárság egy részét, a zsidóságot, kirekesztették, így nem csoda, hogy felemelve hangját a zsidó polgárok üldözése ellen, a tevékenysége a zsidó nemzetiség írójává emelte. A Nyugat második nemzedékének tagjaként indult, hatott rá Charles Baudelaire, lelkesedett Ady Endre költészetéért, mesterének tekintette Babits Mihályt és Tóth Árpádot. Versei elegánsak, csiszoltak voltak.

Komáromban tanult, majd Budapesten magyar–latin szakos tanárnak készült. Az első világháború alatt megsebesült és véglegesen leszerelték. A világháború után már elismert költő volt, amikor 1918-ban Nagyváradra került újságíróként, ahol publicistaként is megállta helyét, az Erdély című újság szerkesztője lett, a Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Nagyváradi Esti lap munkatársa volt. 1920-ban Budapestre költözött, ahol Bródy Sándor felfedezte benne az igazi újságírót, szerkesztője volt a Tavasz c. irodalmi folyóiratnak. 1921-től a Világ munkatársa lett. Írásai harcosak voltak, de a politikai írásai kiábrándultságot tükröztek. Polgári eszményképe összeomlott, nem egyezett azzal a képpel, melyet megélt a Horthy-korszakban. Írásai miatt a hatalom nem kedvelte, de írókörökben elismert volt. A Horthy-korszak egyik ellenzéki publicistája lett, azaz a baloldalt képviselte, egy eszményképet, melyben József Attilától kezdve sokan hittek, a szocializmus eszményképében. Bátor, megalkuvást nem ismerő ellenzéki újságíróként vált közismertté, ezért József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Bálint György rajongtak is érte, meg az írásaiért, melyben a Horthy-korszakot bírálta. Írásaiban tetten érhető a kiábrándultság, de mellette a harcos morális következetesség, és a szociális érzékenység is.  

1925-ben a Magyar Hírlap és Az Újság munkatársa, 1929–1938 között A Toll c. irodalmi lap szerkesztője, 1930-tól főmunkatársa is volt. Élete a szerkesztőség. Szervezte az akkor romjaiban levő magyar irodalmat. 1937-ben írta meg a Villámcsapás című regényét, melyben társadalmi csalódásairól írt. Zsidó volta miatt munkaszolgálatos lett. (Ukrajnában 19 hónapot töltött 1942-1943 között), majd hazatérte után a nagyváradi gettó lakója lett. 1944-ben a Kasztner-vonattal Bergen-Belsenbe, majd Svájcba került. A második világháború befejezése után, 1945-ben betegen tért haza, Magyarországra, ahol a frissen alakult Magyar Radikális Pártnak előbb tagja lett, majd harcias, agresszív fellépésével kiharcolta magának a párt napilapjának, a Haladásnak a főszerkesztői posztját, amit aztán saját stílusára formált. Ismertségével egyfelől használt a pártnak, másfelől azonban izgága, gyűlölködő természetével, össze-vissza vagdalkozásaival, gyakorta bántó, durva megfogalmazásaival ártott is. 1946-ban megírta utolsó regényét, a Kilenc koffer-t, melyben a nagyváradi gettó életét írja le saját maga életén keresztül, 1947-ben pedig a Nemzeti Drogéria című színművét. A második kötetébe épphogy belekezdett, de már nem élte meg. 1947-ben a Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője lett, 1948-tól 1949. február 2-áig, a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulásáig elnöke is volt. 1949-ben halt meg, a rég megérdemelt magas kitüntetés halálos ágyához érkezett. Azóta kevés szó esett felőle, bár legjobb regénye, A kínos ügy megjelent új kiadásban is. Az ő irodalmi emlékezetének méltó felidézése is adósságaink közé tartozik.