Három adomány

A Népszövetségről és a béke és leszerelés lehetőségeiről beszélgettünk. Ehhez a témához nem annyira militarista módon, mint inkább harciasan viszonyult. Arra a nehézségre nem talált megoldást, hogy ha valaha is állandósul a béke, ha megszűnik a hadsereg és a haditengerészet, akkor nem lesz olyan csatorna, amely levezesse azokat a férfias energiákat, melyeket a harc fejlesztett ki, és az emberi fizikum és emberi jellem el fog korcsosulni. Itt azonnal elősoroltatik három ok, amely harcba vitte az önök nemét: a háború hivatás; boldogság és izgalom forrása; valamint a férfias energiák levezetésére szolgáló csatorna, amely nélkül a férfiak elkorcsosulnak.

Mert ha az ön kérdésére - 'Az ön véleménye szerint miképp lehet megakadályozni a háborút?' - adott válaszunk azon okok, érzelmek és elkötelezettségek megértésének a függvénye, melyek a férfiakat háborúba viszik, akkor ezt a levelet inkább szét kellett volna tépni és a papírkosárba hajítani. Hisz nyilvánvalónak tűnik, hogy e különbségek miatt nem értjük meg egymást. Nyilvánvalónak tűnik, hogy születésünk különbségeinek megfelelően gondolkodásmódunkban is különbözünk.

Regényeinek jó ismerői is meglepődhetnek Virginia Woolf Három adomány című kései (1938), de talán legnagyobb ívű és legtágabb perspektívájú esszéjének témaválasztásán, melynek kiinduló kérdését akár ma is feltehetjük: miképp lehet megakadályozni a háborút? Woolfot azonban mindig is foglalkoztatta a háború: regényeiben búvópatakként van jelen ez a motívum, a Három adományban viszont e köré rendezi a szöveget. A kérdés önmagában provokatív, mert retorikailag azt sugallja, hogy választ is kapunk rá. Woolf azonban ennél sokkal tisztességesebb: az egyértelmű végkövetkeztetésekről átcsúsztatja a hangsúlyt a társadalmi és kulturális jelenségeket szálakra szedő gondolatfutamokra, érvelésében pedig nem a háborút kiváltó közvetlen politikai okokat veszi számba, hanem a társadalmi és nemi hierarchiákat, rítusokat, nevelési folyamatokat, a nőiesség és férfiasság fogalmait, az azokban megbúvó mellékjelentéseket, a megjelenítésükben rejlő árnyalatokat elemzi. A társadalmi létezésnek, azon belül pedig elsősorban a társadalmi nemek férfiuralmon alapuló együttélésének sűrű szövevényét boncolgatja igen kritikus szemszögű és finoman cizellált, logikus levezetésekkel, de mégis a jellegzetesen woolfi, képi stílusban. Ekképp a szöveg a maga összetettségében egyszerre láttatja Woolfot, a woolfi írásmódot és az adott történelmi korszakot - ám egyúttal egy több évszázadon átívelő társadalomtörténeti jelenség együttest is, mely egészen korunkig (és minden bizonnyal azon túl is) ér. 

A hullámok

Tenger menti kép: kel fel a nap, kirajzolódnak a hullámok, a partvonal, egy kert, egy ház, egy ablak. Majd pedig a szereplők beszélnek, mintegy magukban: Bemard, Susan, Rhoda, Neville, Jinny és Louis. Nyolcszor ismétlődik ez a minta: a nap ábrázolása, amint egyre feljebb hág az égen s aztán beesteledik, és a szereplők tűnődései, kommentárjai, amelyek talán el sem hangzanak. Az átmenetek hajnal és napnyugta közt színpadi megvilágításba helyezik az éppen soron lévő jelenetet, s egyben aláfestik a szereplők életének következő fázisát. Az elején még gyermekek, együtt élnek vidéken, mélyen átérzik a külvilágot, a természettel és egymással való kapcsolatukat - egy ártatlan csókváltás Jinny és Louis között (amelyet traumatikusan ellenpontoz két cseléd sokkal vadabb, meglesett csókja) felbolydítja és átrendezi a kis társaság viszonyrendszerét. Azután a lányok és fiúk különböző iskolákba kerülnek, felnőnek, és közös gyászuk lesz: bálványuk, Percival meghal Indiában. Susan feleségül megy egy gazdálkodóhoz, Jinny az előkelő társaság ünnepelt szépe, Louis pénzember, Neville irodalmár, Rhoda egyre inkább magába fordul, végül megöli magát. Bemard, aki hajdan byroni pózban tetszelgett, ír - s noha jóformán egyetlen művét sem fejezi be, az ő hosszú monológja zárja a regényt, elemzi és bontja ki a fő témát: az egyéniség, az önazonosság paradoxonét. Mindnyájan egyéniek vagyunk, körülményeink, tudásunk, döntéseink és választásaink tesznek bennünket azzá - de mindez mit sem ér, ha nem másokkal együtt, mások javára vagyunk azok. A halál, a szétválás, a sorscsapások sem számolhatják fel ezt a kapaszkodóul szolgáló, örök-állandó tudatot. És megfordítva: egy ember, egy halandó elmúlásáról, betölthetetlen hiányáról sem olvastunk még szebb, himnikus sorokat. Lírai, már-már versregény.