Köszönöm, Jeeves!

- Az a Jeeves valóságos csoda.
- Egy tünemény.
- Micsoda koponya!
- Legalább hetvenes kalapot hord.

A könyv azonnal olyan helyzettel kezdődik, amire egy tájékozott Wodehouse olvasó legrosszabb álmaiban sem gondolna, ugyanis Jeeves felmond. Szakításukhoz Bertie bendzsó leckéi vezetnek, mivel kedvenc két-ballábas felsőosztálybeli naplopónk eme hangszerhez fűződő viszonya nemcsak a londoni szomszédok tetszését nem nyeri el, de egyszersmind Jeeves is kénytelen közölni gazdájával a bendzsó iránti fölöttébb kellemetlen érzéseit. Így Bertram Wooster - amolyan meg nem értett művészként - vidékre költözik, ahol végre nyugodtan hódolhat hobbijának. Nem lenne értelme könyvet írni erről, ha a továbbiakban Bertie magányos zenélgetéssel töltené napjait, így előkerül itt minden, ami egy jó kis kalamajkához vezethet. A vidéki birtok, ahova főhősünk visszavonult, hirtelen megtelik nemkívánatos személyekkel, ráadásul az új komornyik sem váltja be a reményeket - Bertie nem is sejti, hogy az állandó zsolozsma éneklés még a legkevésbé ijesztő tulajdonsága az új személyi alkalmazottnak. Ebben a történetben minden karakter és minden tárgy új értelmet nyer, az olvasó nem is sejti, hogy mennyi gondot okozhat egy kis cipőpaszta vagy az, ha elfogy a háznál minden vaj. De a rend túlontúl buzgó őre sem lopja be magát Bertie szívébe. A kissé berúgott, ördögöket késsel kergető új inast, ezek után, már meg sem kell említeni. Még szerencse, hogy Jeeves új alkalmazója a birtok tulajdonosa, így reménykedhetünk benne, hogy Wooster sokszor mondhatja még a történet folyamán: "Köszönöm, Jeeves!"

Wodehouse könyveket azért jó olvasni, mert nem sűrűn találkozik az ember hétköznapi dolgok ilyen hosszú, körülményes, és rendkívül élvezetes leírásával. Nem kifejezetten az a térdcsapkodós humor jellemzi ezeket a történeteket, hanem inkább szellemes-, kellemes-jellemes olvasmányok, ahol mindig újabb bonyodalmakba ütköznek a szereplők. Jeeves az a fajta tipikus angol komornyik, aki gazdája szorult helyzetére - amit Bertie az "iszonyú" jelzővel illet - a "fölöttébb kellemetlen, uram" mondattal reagál.

A London környéki roppant előkelő kastélyban éppen reggeliznek. Kevés kivétellel a mulatságos kisregény valamennyi szereplője jelen van; elegánsan, hanyag arisztokratizmussal érkezik Lord Holbeton, akinek lelkét azonban kétségek marcangolják, hiszen eljegyezte a kastély úrnőjének szegény, ám fiatal rokonát, a bájos és talpraesett Sallyt, és ezt a ténykedését épp ma kellene megvallania szőrösszívű gyámjának, a sonkakirály Duffusnak. A helyzet azonban még sokkal nehezebbé válik, mert a kastélyban vendégeskedő, dúsgazdag Mrs. Chavender, akinek művészi arcképe a reggeliző helyiségben függ, éppen ennél a reggelinél fedezi fel, hogy a felkínált sonka ehetetlen. Megtudván, hogy ez a készítmény egykori vőlegénye, Duff híres "Ínyenc sonká"-ja, azonnal elhatározza, hogy felkeresi az elhagyott sonkakirályt és kipakol neki. Ezek után a Lord még sokkal kevésbé vágyik gyámjának vallomást tenni, a menyasszonyt azonban keményebb fából faragták: ő majd bemegy a városba és mindent elintéz. A szálak már az első pár oldalon reménytelenül összebonyolódnak. Duff menekül volt menyasszonya elől, akinek arcképét az "Ínyenc sonka" reklámjaként óhajtja hasznosítani (igen ám, de azt meg is kell szerezni az előkelő kastélyból) - a képlopás szervezése egy krimi izgalmát csempészi a műbe. A bonyodalmak bonyodalmakat szülnek...

A villódzó, pazar ötletek, mulatságosnál mulatságosabb szituációk, kacagtatóan pergő párbeszédek, veszekedések és bemondások dúsgazdag tárháza a könyv, amely egyúttal remek paródiája a kriminek, az üzleti és társasági regényeknek is. Nemcsak a vidám könyvet kereső olvasók, de az értékes irodalmat kedvelők is szeretni fogják.