A rokokó-festészet legjelentősebb képviselője. Családja szegény volt; pályája kezdetéről nem sokat tudunk. Helyi művészeknél tanult, és 1702-ben érkezett Párizsba egyikük segédjeként díszletet festeni a párizsi operába. Valószínűleg itt került kapcsolatba a színházzal, amelynek később rajongója lett. Mestere Párizsban hagyta, és így kénytelen volt szinte futószalagon népszerű régi mesterek képeit másolni. Ebben az időben kezdhetett el önállóan festeni, elsősorban valenciennes-i gyermekkorából származó jeleneteket, Brouwer és Teniers stílusában. Festményeit egész életében rajzok alapján dolgozta ki, és már ekkor finom, természet utáni rajzokat készített. Nem sokkal Párizsba érkezése után megismerkedett Gillot-val, és 1703-ban a tanítványa lett. Gillot mellett újra kapcsolatba került a színházzal, elsősorban a commedia dell'artéval. Gillot legtöbb festményének témáját a commedia meglehetősen tárgyilagosan ábrázolt jelenetei szolgáltatták. Nem meglepő, hogy Watteau Gillot-nál töltött tanulmányi ideje alatt szintén a commedia jeleneteit festette, feltehetően a tényleges előadások alapján. Gillot, valószínűleg szakmai féltékenységből, 1707 körül elküldte Watteau-t. Tanulmányait a dekoratőr Claude Audran-nál folytatta, aki sok művészt alkalmazott tervei kivitelezésére. Audran mellett elsajátította a rokokó teljes eszköztárát. Szerencséje volt, hogy Gillot-nál és Audrannál tanulhatott. Mindketten modern művészek voltak, nem tartoztak a francia akadémikus festészet képviselői közé. 1709-ben visszatért Valenciennes-be, ahol Marlborough hercege hadjáratot folytatott, hogy a harctér közelében, a lehető leghűségesebben ábrázolhassa a csatát. Kevés katonai témájú festménye maradt fenn, de a metszetek azt mutatják, hogy nem a csata küzdelmei vagy dicsősége érdekelte, hanem a táborok vagy a parancsra várakozó katonák. Olyanok ezek a festményei, mint egy haditudósító beszámolói, aki éles szemmel látja meg a fontosat a mindennapi életben. Ez az érzékenység volt legfőbb erénye, ami teljes mértékben érvényre jut azon a képtípuson, amely a legszorosabban az ő nevéhez kapcsolódik: a fétes galanteson (melankolikus, teátrális és frivol). Pályázott az akadémiai tagságra, ahová fel is vették, de csak 1717-ben lett teljes jogú tag. Ennek oka az volt, hogy az ekkorra már ismert festőnek annyi megbízása volt, hogy az akadémiai felvételhez benyújtandó festményt (Hajóraszállás Cythera szigetére) csak ekkorra tudta elkészíteni. A kép témája egy kortárs darabból származik. Egy csapat embert ábrázol, akik Cythére, a Szerelem szigete felé indulnak. Megfigyelhető a képen Rubens hatása, nevezetesen A Szerelem kertje című festményéé. Watteau választékosan öltözött és tökéletes modorú udvaroncairól első látásra éppoly kevéssé hihetnők el, hogy emberi szenvedélyeket hordoznak, mint Harlequinról vagy Pierrot-ról. De ha jobban elmélyedünk műveiben, észrevesszük a mosoly és a könnyedség mögötti érzéseket, sokszor bánatot. 1719-ben - nyughatatlansága, megromlott egészsége és anyagi okok miatt Londonba ment. Valószínűleg az Angliában töltött évben festette La Toilette (London, Wallace gyűjtemény) című képét. A realisztikusan és szabadon festett mű a francia festészetben újszerű velencei érzékiségről vall. Halálakor, egy évvel azután, hogy visszatért Párizsba, Watteau papja rábeszélésére megsemmisített számos "botrányos" képet, amelyek hasonlóak lehettek a La Toilette-hez. Közvetlenül halála előtt festette a nagy Gilles képet, egy színtársulat plakátját. Gilles a Pierrot figura francia változata volt, egy kitaszított bűnbak, akit társai kigúnyolnak. E festményen elszigetelten és sebezhetően áll, ostoba arccal, esetlen ruhában. Watteau érezhetett némi vonzalmat Gilles iránt, mivel ő maga is kívülálló volt, akit vérmérséklete és tehetsége egyaránt elválasztott kortársaitól, így a mű bizonyos szempontból önarcképnek is tekinthető. 1721. július 18.-án halt meg tuberkulózisban 36 éves korában. Saját korában, nem ismerték fel festészetének értékeit. Csak a 19. Században vált nyilvánvalóvá a festészet történetében betöltött szerepe.