Ódák Horátz’ mértékeinn

1. Óda - Az Isten
XV-dik Mérték

részlet

Véghetetlenről, sok ezer Világok’
Alkotójáról fogok énekelni:
Jertek, óh Ég, Föld, velem e’ Hatalmast
Jertek imádni.

Őt’ magasztaljad, te körűltte lángbann
Őltözött Angyal! Leborúlj előtte
Halhatatlanság’ örökösse, zengjen
Mennyei hangod.

Tsillagok, fentenn ragyogó Világok!
Mellyek e’ Felség’ örökös Királyi
Lakhelyénn kívűl ez üregbe széllyel
Szórva lobogtok.

Őt’ ti e’ Főldnek nemesebb Lakoss’i!
Énekeljétek velem: - óh Királyok!
Hajtsatok térdet, ’s Koronát lerakva
Jertek imádni.

Jertek e’ Karhoz, ti Nagyok, ti Túdós
Lelkek és Dúsok! Ti Világ’ Szegénny’i,
Kíket a’ Végzés alatsony falak köztt
Tart, ide jertek!


Jertek, és mondjuk Nagy az Úr! utánnúnk
Ezt dörögd felleg, sivatag vidékek,
Vőlgy, magas bértzek’ szava; tenger ekhódz-
Vissza haboddal...

Az őszirózsához

Már kis idő van
hátra! halálod, rózsa, közelget,
Ellened a bús
Ősz szele zúzos szárnyat emelget,
A komor éjszak
Gyenge palástod prémjei mellett
zordon ajakkal
Öszve-fagyasztó dért le-lehellett.

Már amaz élet
Tengere téged nem melegíthet,
Földre lehajlott
Bús nyakadon a Nap se segíthet,
A fagy ezentúl
Cenk derekadról nyári ruhádat
Tépni le fogja,
S gyászra cseréli zöld tafotádat.

Ah! töveden áll
Egy tanya féreg, hogy szeme lássa
Dűltödet; éles
Foggal előre sírodat áása:
Díszed elébbi
Hullt töredékit öszve-cibálja.
S téli szobáját
E darabokkal majd becsinálja.

Rózsa! ne hullasd
Bús levelidről könnyed ezekre:
Homlokodon mért
Olvad el a dér cseppnyi vizekre?
nem te magad vagy
Aki mulandó sorsra születtél,
Nékem is illyen
Sorsom, előttem példa te lettél.

Nékem az élet
Összele szintúgy fog hidegedni,
Mord szele testem
Díszeit ekként fogja leszedni,
Sokszor előttem
Zúgva csapott el már amaz orkán,
melly dühösen a
Durva halálnak omla ki torkán.

Egy szomorú télt
Látok előmbe jönni borongva,
Fellegi gyűlnek
Ellenem a bús Égre tolongva,
Gőz-falaikból
A komor inség kezd fenyegetni,
Mely zivatarral
Kínok alá fog majd betemetni.

Nem sok idő el-
Telve leszárad e puha kéreg
Rólam, azonnal
Engem is elrág egy tanya féreg -
Ládd-e, kesergő
Rózsa! hogy én is, mint te, kimúlok,
S hantok alá, két
Szemfedelem lefagyva, borúlok.

Ah, de kinyílik
Egy Tavasz; akkor por-nyoszolyádba
Újra feléledsz
S öltözöl ismét zöld tafotádba
Nem veszek én is
Porba, reményt nyújt az hit aránta,
S lészek az Éden
Díszei közt egy mennyei plánta. 

Az okossághoz

És itt, hol a sírhalmokig egy homály
Minden halandót, s engemet is borít
Ki volna más, oh bölcs okosság!
Mint te lehetsz igazabb vezérem?
Nincs senki: mennynek szent szüleményje, te
Mindenhatónak része vagy: Ő belém
Lehelt magából s gyújta bennem
Általad egy vezeték világot.
A szent igazság székibe ő maga
Helyett királlyá rendele tégedet,
Hogy légy az istenség vicéje,
Képibe szólj, te taníts, vezérelj.
Te részesévé tészel az isteni
Életnek engem; lelkemet a poron
Felül az égig más teremtmény
Lelke felett felemelni szoktad.
Te a Teremtőt megmutatod nekem,
Egy kis virágnak kelyheiről vezetsz
Mindenhatóra, s megtanítasz,
Mennyi csudát remekelt azokban.
A csillagoknak fényes egén, amaz
Örök királynak székihez átviszel;
Feljárod a mély tengereknek
Rejtekeit s az egész világot.
Te a hibának durva homállyain
Át tudsz erőddel vinni hatalmasan
A szent igazság templomához
Melybe letette királyi széked.
Te írsz, te égből jött vezetőm, magad
Előmbe törvényt, mellyet ama dicső
Törvényadó természetéhez
Mérsz, s ugyan azt magyarázod azzal.
A tévedéstől visszavon általad
A szent igazság, és csak ehhez szabod
Gondolkozásim s így tanítasz
„Ami megegyezik ezzel azt hidd.”
És ahová nem hat be világod, ott
Nékem határt vetsz; „ebbe titok vagyon,
Így intesz, ezt az ég magának
Tartja meg, ami elég megérted.”
Ha néked a hit mennyei titkait
Beszéli, bennek megnyugoszol; tudod,
Hogy a Teremtőnek csudáit
Emberi elme ki nem meríti.
Előtted eldűl a babonák ezer
Lelket leláncolt s félve teremtetett
Bálványja, hitvány képzeletté
Változik az, s leesik bilincse.
Az, akiben még égi szövétneked
Lángol, magának testbe felöltözött
Mord lelket éppen nem teremthet,
Aki kövesse nyomát titokban.
Nem reszket a sírhalmokat éjszaka
Köszöntni lanttal: nem, nem emelhet az
Széket közöttök oly királynak
Aki rab a Flegeton vidékén.
Téged ki hallgat, nem viszi azt csalárd
Utakra a bűn, hintse be jóllehet
Virággal: ő nevetve nézi
Jázmin alá leseit lerejtve.
Én hallgatok rád mennyei hív vezér!
Légyen világod tiszta szövétnekem;
Mindenhatónak vagy vicéje,
Ő mit akar, te beszéld nevében.

Az elfeledés Háttére