Vályi Nagy Ferenc műveiRől

 Ódák Horátz’ mértékeinn

1. Óda - Az Isten
XV-dik Mérték

részlet

Véghetetlenről, sok ezer Világok’
Alkotójáról fogok énekelni:
Jertek, óh Ég, Föld, velem e’ Hatalmast
Jertek imádni.

Őt’ magasztaljad, te körűltte lángbann
Őltözött Angyal! Leborúlj előtte
Halhatatlanság’ örökösse, zengjen
Mennyei hangod.

Tsillagok, fentenn ragyogó Világok!
Mellyek e’ Felség’ örökös Királyi
Lakhelyénn kívűl ez üregbe széllyel
Szórva lobogtok.

Őt’ ti e’ Főldnek nemesebb Lakoss’i!
Énekeljétek velem: - óh Királyok!
Hajtsatok térdet, ’s Koronát lerakva
Jertek imádni.

Jertek e’ Karhoz, ti Nagyok, ti Túdós
Lelkek és Dúsok! Ti Világ’ Szegénny’i,
Kíket a’ Végzés alatsony falak köztt
Tart, ide jertek!


Jertek, és mondjuk Nagy az Úr! utánnúnk
Ezt dörögd felleg, sivatag vidékek,
Vőlgy, magas bértzek’ szava; tenger ekhódz-
Vissza haboddal...

Az őszirózsához

Már kis idő van
hátra! halálod, rózsa, közelget,
Ellened a bús
Ősz szele zúzos szárnyat emelget,
A komor éjszak
Gyenge palástod prémjei mellett
zordon ajakkal
Öszve-fagyasztó dért le-lehellett.

Már amaz élet
Tengere téged nem melegíthet,
Földre lehajlott
Bús nyakadon a Nap se segíthet,
A fagy ezentúl
Cenk derekadról nyári ruhádat
Tépni le fogja,
S gyászra cseréli zöld tafotádat.

Ah! töveden áll
Egy tanya féreg, hogy szeme lássa
Dűltödet; éles
Foggal előre sírodat áása:
Díszed elébbi
Hullt töredékit öszve-cibálja.
S téli szobáját
E darabokkal majd becsinálja.

Rózsa! ne hullasd
Bús levelidről könnyed ezekre:
Homlokodon mért
Olvad el a dér cseppnyi vizekre?
nem te magad vagy
Aki mulandó sorsra születtél,
Nékem is illyen
Sorsom, előttem példa te lettél.

Nékem az élet
Összele szintúgy fog hidegedni,
Mord szele testem
Díszeit ekként fogja leszedni,
Sokszor előttem
Zúgva csapott el már amaz orkán,
melly dühösen a
Durva halálnak omla ki torkán.

Egy szomorú télt
Látok előmbe jönni borongva,
Fellegi gyűlnek
Ellenem a bús Égre tolongva,
Gőz-falaikból
A komor inség kezd fenyegetni,
Mely zivatarral
Kínok alá fog majd betemetni.

Nem sok idő el-
Telve leszárad e puha kéreg
Rólam, azonnal
Engem is elrág egy tanya féreg -
Ládd-e, kesergő
Rózsa! hogy én is, mint te, kimúlok,
S hantok alá, két
Szemfedelem lefagyva, borúlok.

Ah, de kinyílik
Egy Tavasz; akkor por-nyoszolyádba
Újra feléledsz
S öltözöl ismét zöld tafotádba
Nem veszek én is
Porba, reményt nyújt az hit aránta,
S lészek az Éden
Díszei közt egy mennyei plánta. 

Az okossághoz

És itt, hol a sírhalmokig egy homály
Minden halandót, s engemet is borít
Ki volna más, oh bölcs okosság!
Mint te lehetsz igazabb vezérem?
Nincs senki: mennynek szent szüleményje, te
Mindenhatónak része vagy: Ő belém
Lehelt magából s gyújta bennem
Általad egy vezeték világot.
A szent igazság székibe ő maga
Helyett királlyá rendele tégedet,
Hogy légy az istenség vicéje,
Képibe szólj, te taníts, vezérelj.
Te részesévé tészel az isteni
Életnek engem; lelkemet a poron
Felül az égig más teremtmény
Lelke felett felemelni szoktad.
Te a Teremtőt megmutatod nekem,
Egy kis virágnak kelyheiről vezetsz
Mindenhatóra, s megtanítasz,
Mennyi csudát remekelt azokban.
A csillagoknak fényes egén, amaz
Örök királynak székihez átviszel;
Feljárod a mély tengereknek
Rejtekeit s az egész világot.
Te a hibának durva homállyain
Át tudsz erőddel vinni hatalmasan
A szent igazság templomához
Melybe letette királyi széked.
Te írsz, te égből jött vezetőm, magad
Előmbe törvényt, mellyet ama dicső
Törvényadó természetéhez
Mérsz, s ugyan azt magyarázod azzal.
A tévedéstől visszavon általad
A szent igazság, és csak ehhez szabod
Gondolkozásim s így tanítasz
„Ami megegyezik ezzel azt hidd.”
És ahová nem hat be világod, ott
Nékem határt vetsz; „ebbe titok vagyon,
Így intesz, ezt az ég magának
Tartja meg, ami elég megérted.”
Ha néked a hit mennyei titkait
Beszéli, bennek megnyugoszol; tudod,
Hogy a Teremtőnek csudáit
Emberi elme ki nem meríti.
Előtted eldűl a babonák ezer
Lelket leláncolt s félve teremtetett
Bálványja, hitvány képzeletté
Változik az, s leesik bilincse.
Az, akiben még égi szövétneked
Lángol, magának testbe felöltözött
Mord lelket éppen nem teremthet,
Aki kövesse nyomát titokban.
Nem reszket a sírhalmokat éjszaka
Köszöntni lanttal: nem, nem emelhet az
Széket közöttök oly királynak
Aki rab a Flegeton vidékén.
Téged ki hallgat, nem viszi azt csalárd
Utakra a bűn, hintse be jóllehet
Virággal: ő nevetve nézi
Jázmin alá leseit lerejtve.
Én hallgatok rád mennyei hív vezér!
Légyen világod tiszta szövétnekem;
Mindenhatónak vagy vicéje,
Ő mit akar, te beszéld nevében.

Az elfeledés Háttére

Irodalmunk egyik "nagy hiányzója" a költő Vályi-Nagy Ferenc, Kazinczy kortársa. Két fontosabb verseskönyve jelent meg: az Ódák Horátz mértékeinn (Kassa, 1807) és a Polyhymnia, immár halála után, 1820-ban Sárospatakon. Kazinczy, aki pedig egy személyben írta a korabeli irodalmi kánont, nagyra becsülte Vályi-Nagy Ferencet, s halotti búcsúbeszédét is maga mondta. Hogy a kitűnő költő mégis kiesett az utókor emlékezetéből, ennek az az oka, hogy amikor Vályi-Nagy Homérosz Iliászát fordította, felhasználta a Kölcsey által már korábban magyarított néhány részletet, és ezt elmulasztotta publikációjában feltüntetni. Ebből aztán nagy perpatvar kerekedett, az úgynevezett Iliász-per. Kölcsey – joggal – méltatlankodott, az irodalmi közvélemény pedig plagizátorrá degradálta a költőt.

Pedig ha volt eredeti hangú magyar lírikusa a 18–19. század fordulójának, Vályi-Nagy kétségtelenül az volt. Legjava versei – ahogy 20. századi méltatója és egyik "újrafelfedezője", Weöres Sándor írja – Berzsenyi műveivel egyenrangúak. Néhány versében a költő – e művek hangulatában és szemléletében – már-már a 20. századi "tárgyias líra" előfutárának mondható. Talán legmeghökkentőbb művében, mely a Polyhymnia címmel közreadott kötetben olvasható (A rothadt Víztsepphez) a mikroszkopikus méretek világába kalauzolja az ámuló olvasót.

"
E vízgömbben is, mely megfér a / Tű fulánk hegyin, egy kis Sphaera / Előttem függeni látszik: / E kis öblü rothadt posványban / Élők serge, mint Otzeánban / A nagy Delfineké, játszik…" – mutatja be a poéta a pocsolyából vett "rothadt vízcsepp" hemzsegő, csodálatos élővilágát. Majd a parányok részletezésébe kezd: "Ez evedzző szárnnyal hasítja / A víz völgyet, másik tágítja / A lehasadt örvény torkát, / Amaz, szerelmet űzvén, veti / Meljét a mélységnek, s követi / Párját, érezvén Ámorkát…" A nagyítólencse alatti cseppvízben, mint látható, az apró lények számára tágas terek nyílnak, és a sokasodás parancsát is megérzik e pöttöm vízlakók, bár nem is a földi méretek Ámor istenének, hanem a maguk hasonlóképp parányi Ámorkájának hatására. De nemcsak „szerelmet űznek” a pocsolya cseppjének vándorai, hanem – miként az erdei-mezei ragadozók a tágasabb földi térségeket, – egymásra is rárontanak: "Itt más tsoport a prédát lesi / S a gyengébb vízlakót nyeldesi / Mit egy Tzethal éh szájával: / Ott a fiók sereg, a mélyre/ Bukik, félvén, hogy e veszélyre / Ne jusson, úszik héjával."

Amiből kitetszik, hogy a víz parányai számára a cseppnek is van mélysége meg magassága, ahol tragédiák sora játszódik le percről percre. És ebben a mikrovilágban is minden lény teljes és tökéletes, habár még a nagyító sem mutathat be minden részletet: "
Itt a fő, szem, szív, eretskék, nyak, / Belek, hártyák annyira véknyak, / Hogy tsak bámúlva képzelem."

Vályi-Nagy elámul a teremtés csodáján, és azon tűnődik, hogy "a kis Világok számának nints vége", azok sokasodnak számunkra láthatatlanul, s bennük ugyanolyan élet zajlik, mint "a legnagyobb Sphaerában". Majd e modern, 20. századi gondolat után a teremtés csodáiról a Teremtőre függeszti tekintetét: "A benned úszó kis férgekben / Szintúgy, mint a roppant testekben / A tsudák száma látható: / Ama fő kéz, mely ezeknek lett / Alkotója, itt is remeklett: / Itt s ott Nagy a Mindenható…" Talán fölösleges hangsúlyoznunk, milyen modern gondolat és szemlélet volt ez Gvadányi és Csokonai korában.

Forrás: Szepesi Attila