A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja és a Kisfaludy-társaság rendes tagja, Szemere László, Ung vármegye követe és Vattay Krisztina fia, Lasztócon (Zemplén megye) született; atyját korán elvesztette; anyja már öt éves korában iskolába adta Sárospatakra, ahol 1809-12 között az alsóbb iskolákat járta. A következő két évet Eperjesen és Lőcsén töltötte, hogy a német nyelvet megtanulja, majd ismét a sárospataki főiskolában végezte tíz évig a középiskolai, bölcseleti, jogi s akkori szokás szerint a teológiai tanulmányokat is. 1825. Szerencsy István, akkor ungi főjegyző mellett volt joggyakorlaton, azután pedig nagybátyja Szemere István zempléni követ mellett a pozsonyi országgyűlésen. 1827. március 25én ügyvédi vizsgát tett. Birtokai kezelésének átvétele vagy hivatalba lépés helyett, több szeretettel viseltetett a költészet és a művészet minden ága iránt.

Az 1832-35 közötti éveket művészek társaságában, Barabás Miklóssal együtt Bécs műgyűjteményei közt, majd Felső-Olaszországban utazással és műereklyék vizsgálatával töltötte. 1836ban hazaérkezve, nőül vette Máriássy Annát. A gazdasággal azután sem sokat törődött; azt egészen nejére bízta. Előbbi szokása szerint utazott, a vármegye gyűléseit látogatta, ellenzéki barátaival mulatott és vadászgatott; a napirenden levő vármegyei mozgalmakban valódi kuruc szenvedéllyel vett részt. Fiatal korában ügyesen festett, kivált arcképeket. Domborművek faragásában is, csontból, fából és vésésben vadászkürtjeire, kiváló képességet mutatott. Majd ezzel is felhagyott és főélvezete lett a költészet. Már 36 éves volt, amikor a közönség elé lépett. Összeköttetésben állott az írókkal és szerkesztőkkel; ingerlékeny természetű lévén, Garayval, Arannyal vitába keveredett. Barátságot kötött Petőfivel is, de összeszólalkoztak, számos gúnyverset és cikket írt költőtársa ellen. 1848-ban a szabadságharc árjába vetette magát. Zemplén több lelkes fiával felcsapott önkéntes huszárnak és családját elhagyva, saját lován és költségén elment Erdélybe, hol a zempléni csapat feloszlása után, Bem táborában tovább harcolt. A szabadságharc leveretése után visszatért lasztóci birtokára és csendes visszavonultságban gazdálkodott. A Magyar Tudományos Akadémia 1863ban választotta levelező tagjának; a Kisfaludy-társaságnak 1865-ben lett tagja. Mint a szélsőbal hívét a 70-es években képviselőjelöltül is felléptette e párt a pest-belvárosi kerületben Deák Ferenc ellen, de siker nélkül. Az osztrák uralom alatt és később is hosszabb utazásokat tett, így Török-, Görög- és Olaszországba utazott; 1874 nyarán meglátogatta Kossuth Lajost Baracconeban és három hetet töltött ifjúkori barátjánál. Hosszas betegeskedés után hunyt el Lasztócon. A Kisfaludy-Társaságban 1883. március 28án Tóth Lőrincz tartott fölötte emlékbeszédet. A költészetet inkább passziónak tekintette, mint hivatásnak. Ez is magyarázza, hogy verseiből hiányzik a műgond, a kompozíciós fegyelem. Versei dévaj, fékezhetetlen jókedvet avagy az ellenkezőjét: tragikus halálhangulatot, pesszimizmust ontanak. Szemere Miklós írta irodalmunkban a legtöbb bordalt. Közvetlensége erőltetett, olykor nagyhangú volt. Víg népies életképei (Ferkó cigány, Lukai pap) sikerültebbek; ezekben némiképp Petőfi és Arany előhírnöke. Szenvedélyes szatírákat is írt.