Szegényparaszt családból származott, a Veszprém megyei Bazsin született. Édesapja Simon István, édesanyja Mosner Gizella volt. Elemi iskolába szülőfalujában járt, a gimnáziumot Sümegen végezte. A család, a környezet, a táj kitörölhetetlen emléket hagyott benne, meghatározta későbbi emberi, művészi gondolkodását és magatartását. Első verseskötete, az Egyre magasabban szülőfalujában jelent meg 1944-ben. Ez év decemberében katonának hívták be. Szovjet hadifogságba került. 1947-ben tért haza. Befejezte középiskolai tanulmányait, majd 1948-tól népi kollégistaként, utóbb mint Eötvös-kollégista tanult a Budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán, ahol 1952-ben magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett. Verseit 1948-tól a Csillag és az Új Hang közölte. 1950-ben adta közre Tanú vagyok címmel verseit, amelyet 1952-ben újabb verseskötet, a Hajnali lakodalmasok követett. 1952–1955 között a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa volt. 1953-ban jelent meg Érlelő napok c. verseskötete. Korai verseit a tárgyiasult természeti líra jellemezte, mely csak rejtetten engedett következtetni a világképre és életérzésre. Az ötvenes évek közepétől jelentkezett politikai töltésű, a magyar és az európai múltból táplálkozó gondolati lírával, mely életművének mindvégig meghatározója maradt. A Nem elég, a Himnusz az értelemhez, a Felhő árnyéka c. kötetekkel teljesedett ki korszakváltása. 1955–56-ban az Új Hang c. irodalmi folyóirat főszerkesztője, 1957-től a Kortárs rovatvezető szerkesztője. 1958-ban adta közre válogatott verseit Pacsirtaszó címmel. Kínában, Koreában és Vietnamban tett utazásairól írott versei A Jangce vitorlái c. kötetben 1959-ben jelentek meg. 

Az 1960-as évektől még tevékenyebben vett részt a közéletben. 1963-tól Veszprém megye országgyűlési képviselője, a Magyar Írók Szövetségének titkára, főtitkárhelyettese, majd 1971-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a magyar irodalom tanára haláláig. A Kortárs c. folyóirat egyik megalapítója, 1957-től versrovatát vezette. 1964-től 1971-ig a folyóirat főszerkesztője, főként Írószobám c. sorozatával állandó munkatársa volt. 1964-ben adta közre válogatott verseinek újabb gyűjteményét, a Gyümölcsoltót, valamint A virágfa árnyékában c. esszékötetét. A hatvanas évek elejére tehető újabb költői stílusváltásának a kezdete, amely az eddig is kötött formák még határozottabb fegyelmével, a szonettformával teljesedett ki. Költői termékenysége a Februári szivárvány és az Almafák után csökkent, de versei mind formailag, mind gondolatilag tökéletesebbé váltak. Továbbra is a társadalmi valóságra és a változó világra való figyelés maradt legfőbb jellegzetessége költői életművének. 1973-ban népszerűsítő célzatú esszét írt a magyar irodalom történetéről a kezdetektől napjainkig és szöveggyűjteményt válogatott hozzá. E munka inspirálhatta a Ballada a szekeresről c. költeményét, amely a magyar költősors nagyszerűségét és tragikumát fogalmazza újra, s amely sötét színeivel a hetvenes évektől átalakuló lírájának új irányát jelzi. Ezt tükrözik Örök körben és a Rapszódia az időről c. verskötetei is. Az utóbbi kötet címadó verséért posztumusz Graves-díjat kapott. Huszonegy kötet - vers, műfordítás, tanulmány, jelzi irodalmi pályafutását. Költeményeit számos nyelvre lefordították. József Attila-díjas (1952, 1954, 1967), Kossuth-díjas (1955). 1971ben SZOT-díjjal tüntették ki. Szülőházát 1983. április 11-én országos ünnepség keretében emlékházzá avatták.

Simon István a felszabadult nép fiaként jelent meg az irodalomban, s azzal a szándékkal, melynek ars poeticáját a nagy elődök közül Petőfi rögzítette a legtisztábban: a nép honfoglalásának szándékával. Pedig kezdettől a maga lehetőségei szerint alakította költői világát: a közös úton is a maga módján haladt. Ő is a paraszti világ gyötrelmes terheivel jött, de benne békés tudássá szelídültek a terhek, a hajdani ínséget és történelmi szomjúságot a bajokon felülemelkedő győztes bölcsességével vallotta meg. Nem fölzaklatni, nem számon kérni jött, hanem elrendezni a dolgokat. Akkor is, amikor még a kíméletlen harc számított elsőrendű erénynek, ő – mint később írja: "mindig a világ gyógyszerét, azt a csodás verset" - kereste, - "melytől megszelídülne a lét" (Azt a dalt kerestem). A féktelenség, az örvénylő szenvedély, az elementáris indulat kezdettől idegen tőle. Ihletei a csendes tűnődés és a higgadt figyelem egyenletes erejével működnek. Nem gyötri sem a kimondhatatlan, sem a végtelenség. Az ember esélyeit a közeli realitás fogható közegében tárgyiasítja. Horizontja inkább a történelem, mint a lélek mélységei felé terjeszkedik. Látásának természetes világításában a dolgok eleve a mondandót igazoló arcukkal ötlenek fel, s csak az elemző figyelem érzékeli, hogy a spontánul kifejlő harmónia küzdelem műve. A ronthatatlan szellemi egészség, az épség, amit létrehozott – teljesítmény.