Munkácsy-díjas (1962), érdemes művész (1972). Főiskolai tanulmányait Budapesten végezte, mestere Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. 1932-ben elnyerte a fiatal művészek Szinyei díját. 1935-ben házasságot kötött Vilt Tibor szobrászművésszel. Kiállításokon 1926-tól szerepelt. Első önálló tárlatát 1932-ben Bp.-en rendezte. Pályája kezdetén karakteres portréival tűnt fel. Első igazi értékelője Ferenczy Béni szobrászművész. A negyvenes évek végén készült kisméretű fa reliefeket a hatvanas évek elején a térbe ékelődő, némileg Giacometti szobraira emlékeztető figurák követték. Ugyancsak a hatvanas évek elején keletkezett szobrainak egy másik csoportja is: ágyban fekvő nőalakok, szerelmespárok, földön heverő halott katonák. A hatvanas évek közepétől egyre következetesebben próbálta az építészeti elemek – falak, ajtók, ablakok – segítségével megidézni azt a teret, amelyben az ember napi tevékenysége zajlik. Ekkortól használta munkájához a könnyű műanyagot a hungarocellt, amely lehetővé tette számára, hogy elképzeléseit nagyobb léptékben, életnagyságú méretekben megvalósíthassa. Az általa építészeti elemekkel határolt térben az architektúra és figura kapcsolata lezárt és végleges. Ugyanakkor kompozícióiban mindig jelen volt a véglegességnek és a minden lehetségesnek a feszültsége. 1974-ben Székesfehérvárott mutatta be új kompozícióját, az Utcát, mely képletesen és valóságosan is összefoglalója művészi pályájának. Még 1967-ben számol be egy térélményéről: kinyitottam az ablakot, kitártam az ajtót. A térben ezek olyan határozottan álltak, úgy hasítottak a levegőbe, mintha a levegő szilárd tömeg lenne. Néztem a három szomszéd szobába nyíló ajtót. Mind a három ajtó különböző irányban állt. Én pedig ott álltam középen, mint egy kis pont, és tőlem három különböző irányban három ajtó él, három határozott forma. Ebben az élményben most a néző részesül, aki végigsétál az Utca két házfala, ajtói és ablakai mentén, a néma, "megkövült" alakok között. Terein, falai között, ablakai mögött helyet kaptak és egymásra találtak az utolsó években készült figurák éppúgy, mint a megelőző évtizedek tudósokról, politikusokról, művészekről mintázott portréi. 1970-ben a Műcsarnokban rendezték meg nagy kiállítását. 1972-ben Antwerpenben és Genfben állított ki. Halála után 1977-ben a duisburgi Wilhelm Lehmbruck Múzeumban mutatták be műveit. Életében számos köztéri szobrát állították fel Budapesten, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Tihanyban és másutt.

Művészi hagyatékának jelentős részét a székesfehérvári István király Múzeum őrzi. Számos műve található az Magyar Nemzeti Galériában, a Janus Pannonius Múzeumban Pécsett, (az Utca, állandó kiállítás 1991-től), s több jelentős hazai és külföldi köz- és magángyűjteményben. Kovács András 1964-ben a Psota portré, Takács Gábor 1967-ben a székesfehérvári alumíniumgyári szimpozion kapcsán készített Schaár munkáiról filmet. Zsigmondi Boris 1973-ban a televízió számára portréfilmet készített róla, Fitz Péter kisfilmje az Utca kompozíció építését örökítette meg 1974-ben.