Kossuth-díjas (1955) és József Attila-díjas (1951, 1952, 1954). Életútja, önmagában is egy kalandos regény, fordulatos, rövid de teli változatossággal, örök tanulással, élmények halmozásával. Sajnos máig tisztázatlan halála kettétört egy olyan pályát, ami a legnagyobbak közé emelhette volna. Kezdte, mint gyógyszerészsegéd 1941-ben, Debrecenben. 1943-tól-44.-ig nyomdászként dolgozott. Munka mellett a debreceni egyetemen jogot hallgatott. 1946-ban Budapestre költözött, ahol újságírással kezdett foglalkozni, hamarosan a Szabad Szó felelős szerkesztője lett. 1950-ben a Művelt Nép segédszerkesztője. 1950–53 között irodalmi munkáiban feltétel nélkül támogatta a fennálló rendszert. 1953–56 során a Nagy Imre féle politika híve lett. 1954-55-ben az Irodalmi Újság munkatársa lett. 1955-57-ben a Madách Színház dramaturgja. A forradalom leverése után hosszú ideig nem írt. A parasztság szocialista átalakulásának legfőbb ábrázolója. Első írásai a Válaszban és a Csillagban jelennek meg. Kezdeti írásain meglátszik Móricz Zsigmond hatása. Későbbi írása egyre tragikusabb, egyre drámaibb hangvételűek. Műveivel az 50-60-as évek erkölcsi ellentmondásait fejezte ki.

Hősei sokszor olyan alakok, akik nem találják a tehetségük kibontásához vezető utat, így elveszítik morális tartásukat. E tárgykörű regényei a Viharban (1955) és A gyáva (1961). Talán legszebb, legjobb műve, A gyáva című kisregény, amelyben egy régifajta, afféle dekadens kultúréletet élő asszony kiléphetne köréből, és értelmesen, egészséges lélekkel folytathatná útját az új, az építő életben, ha elfogadja új szerelmének hívó szavát. De nincs bátorsága szakítani a poshadt állóvíz megszokott kényelmével. A halálra ítélt régi visszahúzza, és a világ nélküle megy tovább. Lélektani regénynek is, korrajznak is elsőrendű. A végképp talaját vesztett ember alakja jelenik meg az Oszlopos Simeon (1960) drámájában: enyhén abszurd, stilizált, a végletekig rossznak érzett világon annak még rosszabbá tételével kell bosszút állni. Ugyanez a szemlélet uralkodik negyedik nagy alkotásában, az Elveszett paradicsomban (1961) is. Írásai is tükrözik lelki válságát, egyre pesszimistább, egyre kiábrándultabb, talán ezért terjedt el, hogy öngyilkos lett, pedig jellemzően virtuskodó alkat volt, aki, 40 évesen is tudott gyerekesen viselkedni. Éppen ott tartott, hogy író és olvasó kortársak végre odasorolják az élő irodalom legnagyobbjai, legeredetibb művészelméi közé, amikor meghalt. Méghozzá úgy halt meg, hogy sohase fog kiderülni, vajon öngyilkosságot követett-e el, vagy egy ostoba virtuskodás áldozata lett-e. Egyéniségéből, életútjából mind a két lehetőség valószínűsíthető. Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna, mert egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén, és máskor is megesett, hogy két kézzel kapaszkodva az ablakpárkányba, kifüggesztette magát többemeletnyi magasságban, majd visszahúzódzkodott, és nevetve kért még egy pohár pálinkát. Hát egy ízben így zuhant a halálos mélységbe egy nagyon sok emeletnyi ablakból. 40 éves volt..