Iskoláit Bp.-en végezte. Diákként tagja volt a Galilei-körnek. A Tanácsköztársaság bukása után, 1920-ban Bécsbe ment. Pár hónapos bécsi tartózkodását követően hazatért; kereskedelmi levelező, majd könyvelő lett. Részt vett a szocialista diákok illegális tanulóköreinek munkájában. 1926-ban Párizsban az École des Hautes Études Sociales hallgatója. 1927-ben hazatért és újságírással foglalkozott. Szépírói munkásságát 1929-ben kezdte. A Nyugat, a Népszava és a Pesti Napló közölték elbeszéléseit, esszéit. A 30-as években írt regényei a munkásság és a kispolgárság nyomoráról és elesettségéről festenek vádoló képet. Sándor Kálmán 1938-ban ismerkedett meg későbbi feleségével, Thury Zsuzsa írónővel. 1944-ben a dachaui koncentrációs táborba deportálták, ahol súlyosan megbetegedett. A tábor felszabadítása után súlyos tüdőbajjal került az amerikai zónában levő gautingi szanatóriumba, halálra kínzott, emberségükben tönkretett volt deportáltak közé. Meggyötörten és kiábrándultan már végleg búcsút akart mondani szülőhazájának, amikor itthoni barátai, akik hosszú ideig halottnak hitték, végre kapcsolatba kerülhettek vele, és rábeszélték a hazatérésre. 1946 októberében érkezett Budapestre, azzal a vággyal, hogy számot vessen addigi életével, tapasztalataival, s felajánlja szolgálatait a kibontakozó szocialista irodalomnak. Megjelentek régebbi írásai: A legsoványabb tehén esztendeje című regénye és A neandervölgyi főkönyvelő című novelláskötete. Hozzáláthatott az új idők új vállalkozásaihoz. Előbb azonban megírta a Tolvajok kertjét, önéletrajzi regényét a gautingi tartózkodás hosszú hónapjairól. Mindez csupán a regény egyik rétege. A másik az író hagyományos érdeklődése szerint alakult: a kisemberek groteszk rajzának Sándor Kálmánra oly jellemző szemléletét követte. Az író Barna mennyország címmel kívánta elbeszélni a Tolvajok kertjében előadott történet előzményeit: a Dachau poklában töltött hónapokat. E láger regényből csupán néhány novellisztikus epizódot (Éjszaka Európában, A 129 913-as fogoly meséi) írt meg, maga a regény beváltatlan terv maradt.

A legsoványabb tehén esztendejének előszavában önkritikus hangon beszélt arról, hogy művei általában nélkülözik a történelmi perspektívát. A perspektíva biztosítékát, a társadalomábrázolás rendező elvét a marxizmusban találta meg. Úgy vélte, hogy a gondolkodás megújulását a fogalmak megújításának kell megelőznie. Szenvedélyes munkával látott a fogalmak megtisztításának feladatához; megírta az Idegen szavak marxista magyarázatokkal című könyvét: rövid politikai, közgazdaságtani és esztétikai szótárát. A szenvedélyes szatíráról azonban továbbra sem mondott le. Az értelmezés és az ítélkező szenvedély egységének eredménye az 1947-ben írt Széplányok sisakban című elbeszélés, mely a fasizmus hisztérikus háborús viselkedését egy groteszk történettel érzékelteti: a légoltalmi tömbparancsnok ezredes egy bordélyház lakóit állítja a háború szolgálatába. Az író meggyőződése szerint ugyanis a fasiszta és a lumpen elemek végső soron egymás szövetségesei, a politikai aljasság és az erkölcsi züllés egymást élteti és egészíti ki. Hasonló formában mutatja be az 1919-es ellenforradalmat Szégyenfa című regényében, és az 1919-es proletárdiktatúra témája szólalt meg Kossuth-díjjal jutalmazott drámájában: A harag napjában is. E darab egy Salgótarján környéki faluban játszódik, ahol egyetlen nap folyamán két ízben is felváltják egymást a Vörös Hadsereg és az ellenforradalom csapatai. A többszörös uralomváltozás klasszikus drámai szituációt teremt: az író különböző társadalmi típusok határhelyzetekben tanúsított magatartását elemezheti. Jó érzékkel aknázza ki a témában rejlő drámai lehetőségeket; eleven, izgalmas színpadot teremt. Ugyanerre a drámai szituációra épül a már gyengébben megoldott Senki városa c. színdarab: a felszabadulás idején egy magyar kisváros a háború "senki földjére" kerül, s e különös interregnumban csapnak össze a város haladó erői a levitézlett reakció képviselőivel. Sokat beváltott terveiből, vállalkozásaira mégsem tudta felrakni a koronát. A koncentrációs táborban szerzett betegség egyre jobban meggátolta abban, hogy valóra váltsa elgondolásait. Az ötvenes évek második felében csupán néhány publicisztikai cikket és novellát írt. Slarkó József nyugalmazott mintaasztalos különös története kötetének elbeszélései erőtlenebbül képviselik művészetének vívmányait: a groteszk cselekményvezetést és a tragikomikus jellemábrázolást. Sem ereje, sem ideje nem volt arra, hogy új művészi vállalkozásokba fogjon vagy átgondolja írói útját és helyzetét.