Regényes maga a táj, ahol született, a felvidéki Pelsőc. Édesapja színes egyéniség: vendéglős volt a mestersége szerint, de művész ember az érzései és vágyai szerint; megpróbálkozott a festéssel is, festéktubusok híján birkabélben tartotta festékeit. Kóbor színészek, vándor poéták, torzonborz és megtépázott vadzsenik voltak pártfogoltjai, vékony pénzű vagy éppen nincstelen vendégei. A vendéglősködésbe belebukott, egyik városból a másikba költözve próbált újra szerencsét. Rudnay Gyula gyermek ével ilyenformán változatos környezetben teltek: Pelsőcön, Tormalján, Miskolcon és Bején. Bején ismerte és szerette meg mélységesen a természetet is. 13 éves volt, amikor édesapját elvesztette. A magára maradt édesanya nagy szegénységben, hősies küzdelmet folytat 6 gyermeke eltartásáért. Ekkor már Budapesten vannak. A leendő festő, a Nemzeti Múzeum képtárába jár, majd az Iparművészeti Iskolába iratkozik be. Egy esztendei tanulás után 1895 őszén- Münchenbe utazik Hollósi Simon iskolájába. Mesteréről így nyilatkozik: Nagyon sokat köszönhetek neki. Ritka értékes tanító volt Hollósi, mint ember is elvarázsoló jelenség. Zeneszeretetünk is együtt tartott bennünket. Hollósi csellózott, én hegedültem, mindketten kotta nélkül magyar és egyéb népdalokat. Hollósinál a naturalizmus alapján festettek, rajzoltak. Ez idő tájt készült festményeiből látható, hogy megtanulta a szigorú iskolai valósághű természetábrázolást. Közel hét esztendei müncheni tanulás után Párizsba utazik. Elsősorban a múzeumok remekei kötik le figyelmét, nem lelkesíti a francia művészet, de az újban rejlő értékeket elismeri. Ami Párizs életéből élményszerűen hatott rá, az grafikáiban csakhamar megmutatkozott. Rajzain a francia menhelyek öregjeit elmélyedő drámaisággal örökítik meg. Alakjai magukba süppedt kis öregek, Gorkij emberei. Sem Róma, sem München, sem Párizs nem tudtak meggyőzni annyira, hogy reájuk támaszkodva alakítsam ki a magyar lelkiség művészetét. - írja. A mi művészetünk alapja csak e föld és e föld népének kultúrája lehet. Ha megvan a magyar zenének, a magyar dalnak a maga külön világa, akkor meg kell lennie a magyar piktúrának is. A nemzeti tradíciók nélkül nemzeti művészet el sem képzelhető.

Sajátos, nemzeti stílű művészetet akart, ezért 1905-ben Hódmezővásárhelyre költözött. Itt alkotta műveit - Pásztor Jánossal együtt - 1910-ben mutatta be Budapesten. A háború monumentális drámai kompozíciókat váltott ki belőle; menekülőket ábrázoló képek sorát festette. Ezekben az években Losoncon dolgozott. 1918-ban az Ernst Múzeumban rendezte első nagy sikerű gyűjteményes kiállítását. 1919-től kezdve egyre többet festett Bábonyban, 1922-ben a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki. 1922-től foglalkozott rézkarcolással; művei 1923-ban albumban is megjelentek. 1924-ben nagy aranyérmet nyert Bécsben, Genovában; 1929-ben a barcelonai világkiállításon Grand Prix-t és ezüstérmet. Több műve került külföldi gyűjteményekbe. 1926-ban készítette el az Országház részére a Pusztaszeri országgyűlést ábrázoló nagyméretű gobelinjét. Ez utóbbi műve nagy művészeti vitát váltott ki. Rudnayt először éri támadás: hibáztatják gobelin tervének felfogását, azt, hogy férfitípusai nem ősmagyarok, hanem más néptörzsbeli emberek, hogy csúnyák s hogy viseletük arisztokratikus. A vita során leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy a művészi invenció szabadságát a kritika korlátozza: Amikor históriai témához nyúlok, éppen olyan költő vagyok, mint akár Vörösmarty, Jókai vagy Gárdonyi. Ez idő tájt a magyar kuruc kor emlékét idéző, mesehangulatú kompozíciók sorát festette. Nagyigényű alkotásai közül jelentős még a Kánai menyegző. A jelenet Mária megérkezésének pillanata. A művészt a mű sok festői lehetősége, a mozdulatok és a csoportok elhelyezésének lendületes ritmusa, s mindenekelőtt a kompozíció érdekelte. Kompozíciója egyensúlyának, a rejtett szimmetriának kedvéért egy alakot a tömegből kiemelve, a magasban, póznába kapaszkodva ábrázolt. 1927-ben két nagyszabású megbízást kap. Csokonai diákjai körében a debreceni Nagyerdőben és Magyar toborzó című művekre. Az előbbinél a szimbolikus kép a költőnek a múzsával való életteljes találkozását ábrázolja. A körülálló ifjak lelkes tanúi a jelenetnek, amelyet Rudnay a festői megjelenítés ünnepélyes felfogásával érzékeltet. A Magyar toborzó a lelkes vitézi hangulatot népköltészetünk hangján örökíti meg. Mintha a János vitéz huszárjai pattannának elénk és Petőfi szavait hallanánk. A népmesék hangulatához kerekített tájban dombok, kunyhók, templom borulnak egymás felé. Az előtérben három mundéros ropja a toborzót; hat láb dobbantásának mesteri ritmusa hívja magára a figyelmet. 1947-ben Baján művésztelepet, Népi festőakadémiát alapított, 1953-ig ott élt. Művészetére Goya és Munkácsy volt elhatározó hatással. A világos és sötét színekre épített, mély tónusú képei lényegében a romantika örökét folytatták. E gazdag életműben jelentős helyet kapnak a mester arcképei. Közülük változatossággal, eleven erőteljességgel válik ki önarckép-sorozata; s megragadó gyengédségükkel a művész feleségéről készült arcmások. Feleségéről festett arcképeinek lágyan csengő, gordonka hangú dallama végigkíséri pályáját. Néhány közülük érzékenységben, gyengédségben, szinte páratlan a magyar festészetben. Egyik legismertebb a Csipkekendős nő; szeretet, őrködés és valami szomorkás költői merengés ül ezen az áttetsző finomságú arcon. Sokoldalú művészetének egyik legkiemelkedőbb fejezetét képezik tájképei. Tájábrázolásban a magyar történelem múltjának levegőjét akartam felidézni. A magyar történelem sok borús fejezetben bővelkedik. Ezért volt, hogy régi tájképeimre sokan azt mondták, hogy tragikus feszültségűek. Újabb tájképeimen már kivilágosodtak a színek, kisütött a Nap, a táj derűsebb, csakúgy mint maga az élet A Viharos falu néhány apró háza riadtan búvik meg a közelgő vihar elől. Későbbi művein egyre inkább a falu, a tájak csendje kezd beszélni. Nem szűnt meg érdeklődése a bábonyi táj iránt. Ennek a környezetnek apró változásait, ízeit kóstolgatta élete alkonyáig, a magyar falu iránti szeretetének őszinteségével. Rudnay Gyula művészete az új magyar romantikusoké. A népről a népnek akart festeni a művészet tiszta nyelvével, közérthetően.