Eleinte apja bádogosműhelyében dolgozik, és csak a fujtató tüzének kialvása után élhet egyedüli gyönyörének; nevetve beszélte később: "Talán még a kút fenekén is modelliroztam volna". Bejut nagy nehezen az akadémiára, el is nyeri a római díjat 1812-ben, de nincs pénz a napóleoni háborúk idejében művész ösztöndíjra. Napóleon bukásakor mégis útnak indul, ekkor sem jut azonban tovább Dijonnál, ott éri Napóleon visszajövetelének híre a császárimádó fiatal művészt. Maroknyi csoporttal útját állja a korzikai sas ellen vonuló Neynek és a császár éltetésével magukkal ragadják az egész sereget, mely most már nem Napóleon ellen, de elé siet. Tizenkét évi önkéntes száműzetés volt lelkesedésének bére, melyet Brüsszelben töltött el, de ott nem alkot számottevő műveket.

Leghíresebb alkotása, amelyet Párizsba való visszatérése után készít, a Chalgrin diadalívének egyik oldalán elhelyezett, röviden Marseillaise-nek nevezett szoborcsoport. Ez az 1835-36-ban elkészített, relief hatású szobormű több megszokott részletet alkalmaz, a szereplők viselete tudatosan antikizáló, a fejük felett lebegő, győzelmet hirdető alak kissé szobrászat ellenes: mégis olyan szenvedélyesség és sodró lendület árad az egészből, hogy hatásának nem lehet ellenállni. A harcosok kivonuló csoportja fölött viharként száguldó phrygiai sipkás nőalak nyitott szájából szinte harsog a forradalmi induló, mámoros lelkesedésbe ejtve a harcba induló aggot és ifjút, katonát és polgárt. Érezhető: nem a valóságot követő részletek, nem csupán az ábrázolás eszmei vonzereje az a többlet, amit a romantika kíván, hanem valamiféle túlzása a már-már valószínűtlen erőnek és szenvedélynek, a mondandó túlhangsúlyozása, az a szinte színpadias pátosz, amely a forradalmat és a Napóleon korszakát átélt társadalmat megragadni képes. A hirtelenség és pillanatszerűség dominál itt, szemben sok más alkotás csendesen elbeszélő, érzelmes jellegével. Mindez azt mutatja, hogy a romantika kifejezési lehetőségei lényegesen gazdagabbak, mint ahogyan általában képzeljük. És épp azért válhatott oly népszerűvé ez a nagyméretű építészeti háttér előtt kibontakozó szobormű, mert a régi és az új, a szabályos és a szabadosan túlzott, a hatásos és a retorikus elemek keverednek benne. Ugyanilyen szemmel kell néznünk Rude másik híres művét, amely Napóleon ébredését ábrázolja. Ez a Dijon közelében levő parkban felállított bronzszobor a holtából ébredő Napóleont ábrázolja, aki egy sasra támaszkodva emeli fel szemfedőjét: valószerűtlen jelenet, szobrászatilag is lehetetlen elgondolás, teátrális túlzásában pedig szinte bántó, ízléstelen. Mégis, valami új plasztikai kezdeményezés indul el itt, nemcsak a szobor megmozgatása, lét és nemlét összekeverése révén, hanem az árnyjáték felhasználásával is. A különös elhelyezésű alak és leple ábrázolásában olyan tátongó mélységek, elnyelő árnyak mutatkoznak, amelyek majd a 20. század szobrászatához fognak vezetni. Ez a két sajátságos alkotás jelzi Rude képességeinek egyéni végleteit. Közöttük átmenetet alkot a szó szokványos értelmében sikerült alkotások sora, nemcsak arcképek - miként a festő David mellképe - , hanem szabadtéri szobrok is. Ezek közül csak kettőt, Jean d'Arc szobrát és Ney tábornokét említjük, ez utóbbi a mester utolsó alkotása, a marsall is szilajon rántja ki kardját és nyitott szájából hallani véljük az En avant. Mindkettőt finom és kifejező lendület, világos és beszédes körvonal jellemzi. Ezeken is érvényesíteni tudja a mintázás élénkségét, azt a sajátos közvetlenséget, amely a Marseillaise-nek is titka, és amely kedvelt életképszobrán, a Halászfiún is ránk mosolyog.