Az absztrakt expresszionizmus egyik legkiemelkedőbb alakja. A lett nép az egyik legnagyobb kultur héroszát tiszteli személyében, annak ellenére, hogy a zsidó származású festő, akit eredetileg Marcus Rothkovitznak hívtak, mindössze 10 éves koráig élt a mai Lettország területén található városban, melynek jelenlegi neve Daugavpils. Onnan, a szörnyű zsidóellenes pogromok elől menekülve került az Egyesült Államokba, ahol 3 évvel korábban odaemigrált édesapja várta a család maradék tagjait, hogy azután a következő évben végképp búcsút mondjon az életnek. Az Újvilágban is folytatódott tehát Rothkowitz balsorsa, sok éhezéssel, súlyos depressziós rohamokkal tűzdelve, amely rohamok egyike végül öngyilkosságba kergette az akkor már igencsak ismert és elismert festőt, aki az 1958-as Velencei Biennálén egyedül képviselte az Egyesült Államokat.

Igen későn, 21 éves korában kezdett el rajzolgatni, s az ezt követő bő két évtized termése láttán a nézőnek az a benyomása, hogy ez az ember rossz szakmát választott, a képzőművészethez abszolút semmi tehetsége, de még köze sincs. Alapvető iskolás festészeti problémái voltak, ezt bizonyította a kínosan sikertelen próbálkozások sokasága. Teljesen érthető, hogy kezdetben minden akart lenni, csak festő nem. Főleg a zene és az irodalom érdekelte, egyetemi évei alatt a kötelező tantárgyakon kívül filozófiát és pszichológiát hallgatott, avantgárd irodalmi folyóiratot társszerkesztett és sokáig nem tudta eldönteni, hogy mérnök vagy ügyvéd legyen. Miközben ezen gondolkodott, árult újságot, volt kifutófiú és mosodában is dolgozott. 1924-ben azután New Yorkba költözött és beiratkozott egy rajziskolába. Bár 2 évig látogatta az Art Students’ League kurzusait, autodidakta festőnek tartotta magát. Műveit először 1929-ben állították ki és néhány éven belül két önálló kiállítása is nyílt. Festészetének első szakaszában az európai expresszionizmust követte. 1935-ben megalapította a The Ten (A Tízek) nevű alkotócsoportot Adolph Gottliebbel. Közben nemcsak Rothkowitz küszködött a depressziójával, hanem az ország is, amelyben élnie adatott. Hihetetlenül nyomasztó képeket festett, kínosan ügyetlenül: 1937-től utcai, a következő évtől pedig földalatti jeleneteket (Street scene, Subway scene). Közben pedig a Brooklyn Jewish Centerben művészeti oktatóként is dolgozott, bár korabeli képei alapján elképzelhetetlen, hogy vajon mit taníthatott. Alkotásai ugyanis művészetileg nem, legfeljebb szociológiailag és mentális szempontból értékelhetők: zömmel szűk, levegőtlen terekben borús, magukba zárkózó embereket, emberfoszlányokat látunk, minden értelmesnek mondható életlehetőség híján. Akár ha mindenki ezt kérdezné: hol az ablak, hadd ugorjak ki rajta?! S ez mindaddig tart, míg meg nem érkeznek a háború elől menekülő európai szürrealisták, akiknek hatására 1940-től a festő vallási, mitológiai és mesebeli témák után nyúl, miközben azt szereti mondogatni, hogy "szörnyek és istenek nélkül a művészet nem tudja megjeleníteni sorsunkat". A téma más, a formák kezdenek feloldódni és absztrahálódni, de a színvonal a szürrealista nagymesterek hatására sem emelkedik lényegesen.

Pár évvel később Rothko amerikai állampolgárságot kapott, és körülbelül ekkor festészete fordulatot vett. Álomszerű városi tájképeit idealizált görög isteneket, istennőket és archaikus szimbólumokat ábrázoló absztrakt festmények váltották fel. 1945-ben megnyílt Rothko első jelentős önálló kiállítása az Art of This Century Galleryben (Századunk művészete galéria). Ekkoriban Rothko szürrealista tájképeket festett. Majd a keleti bölcselettel való találkozása San Franciscoban nagy mértékben megváltoztatta művészetét. Mivel rá kellett döbbennie, hogy az alapvető festészeti problémák megoldása is meghaladja szerény képességeit, úgy határozott, hogy nem kínlódik velük tovább, hanem sutba vágja őket. Előbb megszabadította a színeket a leíró funkciótól, a közöttük levő átmeneteket elhomályosította, lebegő testetlenséggé oldotta fel őket, s miután kiderült, hogy még ilyen elementáris módon sem képes őket egyensúlyban tartani, a kompozícióról is lemondott. Így alakult ki az a végtelenül egyszerű képtípus, amit akár Rothko márkajelzésének is nevezhetünk, hiszen attól bő két évtizeden keresztül igazából nem tágított: monokróm alapon különböző szélességű, elmosódott körvonalú színes téglalapokat látunk többé-kevésbé szimmetrikus elrendezésben. Az egymás mellé és alá helyezett színes felületek hol harmonizálnak egymással, hol nem, a felületek hol simák, hol érdesek, a festékréteg pedig hol áttetsző, hol pedig mindent elfedően vastag. Mindenesetre az egész úgy hat, mintha bizonytalan identitású alakzatokat látnánk ködben lebegni. Ez az alapséma két, rövid ideig tartó, ám annál lényegesebb változáson esett át: Rothko palettája pár hónapra a szürke különféle árnyalataira, majd a koromfeketére szorítkozott. Mindkét epizód közvetlen összefüggésbe hozható a festő elhatalmasodó depressziójával és halálfélelmével. Az alkotás folyamata rítus volt számára, s titokban tartotta, hogyan készülnek képei. Ahogy ő maga is mondta, számára az érzelmek kifejezése és átadása volt a legfontosabb. "Szeretném, ha megértenék végre, én nem vagyok absztrakt művész... Nem érdekel a színeknek és a formáknak, vagy bármi másnak a viszonya. Engem kizárólag az alapvető emberi érzelmek kifejezése foglalkoztat. A tragédia, az extázis, a végzet, satöbbi. A tény, hogy olyan sok ember kiborul és sírva fakad, amikor szembesülnek a képeimmel, azt bizonyítja, képes vagyok kommunikálni feléjük ezeket az alapvető emberi emóciókat... Az emberek, akik sírnak a képeim előtt, ugyanazt a vallásos élményt tapasztalják meg, amit én magam is a kép festésekor." Attól kezdve, hogy kialakította a rá jellemző puritán képformát, munkáinak olyan semmitmondó címeket adott, amilyet csak lehet, és az egyébként bőbeszédű festő igen következetesen tartózkodott az önértelmezéstől is. Annál nagyobb gondot fordított viszont a képek prezentálási módjának, lépten-nyomon súlyos konfliktusba kerülve a kiállítás-rendezőkkel. Már eleve úgy alakította képei méretét, hogy azok szinte körülöleljék a nézőt. Ennek érdekében munkáit alacsonyra kellett akasztani, igen közel egymáshoz, mert úgy vélte, ez által lehet elkerülni a dekorativitás csapdáját. Szerette pontosan meghatározni a fényviszonyokat, s ha tehette, szinte félhomályt követelt. A nézőtől elvárta, hogy az ő képeit pontosan 45 centiméter távolságból nézze, s határozottan megtiltotta neki, hogy bármiféle derűt fedezzen fel bennük: "felületük minden négyzetméterébe – mondta egyszer – a legteljesebb erőszakot zártam". Azt pedig talán már mondani sem kell, hogy dührohamot kapott, ha mások képei az övéi közelébe merészkedtek. Rothko képeinek szemléléséhez komoly szellemi erőfeszítésre van szükség, egyes emberekből földi kötöttségek alóli felszabadító, transzcendens élményt váltanak ki. Utolsó alkotásai, melyeket halála előtt festett Texasban, a houstoni ökumenikus kápolna részére, valósággal fölmagasztalják ezt a szellemi-lelki emelkedettséget. Rothko nagyon határozott, végletes, depresszióra hajlamos, érzékeny ember volt. 1970 elején öngyilkos lett.

A "Rothko-Chapel"-t, amely a Texas Institute of Religion and Human Development részét alkotja, 1971. február 27-én avatták föl. Színei izzóak, mégis koncentrált meditációra hívják a nézőt. Napjainkra az Egyesült Államok egyik leghíresebb és legtöbbet értelmezett festője lett, akinek Homage to Matisse című képe egy aukción 22,5 millió dollárért cserélt gazdát. Ez egy ideig a legmagasabb összeg volt, amit a második világháború után keletkezett műért valaha is fizettek. Fehér középpont (sárga, rózsaszín és levendulaszín rózsás alapon) című festménye pedig 2007 májusában egy New York-i árverésen 72, 8 millió dollárért (több mint 13 milliárd forintért) kelt el, s ezzel bekerült minden idők tíz legdrágább festménye közé.