Ha egy műalkotás azt kívánja ábrázolni, milyen vizuális tapasztalatot jelent valójában egy "impresszió" – vagyis mit látunk egyetlen pillanatban –, akkor finom részletekben csupán egy központi területet szabadna mutatnia, amelyet egyre homályosabb területek vesznek körül. Rosso munkája a központi és a periférikus látás közötti különbség talán legelső művészi ábrázolása. Annak ellenére, hogy szobrászatról, vagyis három dimenzióban ábrázoló műfajról van szó, Rosso kétdimenziósnak tekintette munkáit, mivel egy adott pillanatban csak egyetlen nézőpontból lehet nézni egy adott jelenetet.

A torinói születésű olasz származású művész Párizsban tanult és élt: ő volt a kezdeményezője a "befejezetlen" technikának, mely arra törekedett, hogy elfeledtesse az anyagot, a motívumok fényben való feloldódását kihasználva. Néhány gipszből vagy viaszból készült alkotása, mint például a Beteg gyermek, már előrevetíti Brâncusi végletekig leegyszerűsített formáit, s olykor az absztrakció határát súrolja - egy inkább "lírai" absztrakcióét -, mint az Aranykor is. Kiindulása igen érdekes volt: a formát, nem elvonatkozva az atmoszférától, hanem annak hatása alatt kialakulva akarta bemutatni, egy-egy pillanatnyi benyomását, a mosolyt a női arcon, az utcán mellettem elsuhanó párt, amint csak sziluettjét nézem, amint csak az egészet fogom fel, semmi részletet. Medardo Rosso érte el talán a legnagyobb eredményt, aki szokatlan matériákat használt a mintázáshoz, amelyeket a kor felfogásával ellentétben nem vázlatnak, hanem kész műalkotásnak tekintett. Mozgalmas felületű viasz és gipsz csendéleteit, zsáner jeleneteit az anyagok akkoriban nem értelmezett – nem maradandó, az idővel alakuló – tulajdonságaira építette. Minden pályatársánál következetesebben, behatóbban érvényesítette az impresszionizmus elveit a szobrászatban. Ő maga állítja, hogy plasztikája, a futó festői hatást igyekszik megrögzíteni, hogy Rodin tőle tanulta az ő "impresszionizmusát". Ha műveit végignézzük, csakugyan meggyőződünk róla, hogy egyebet keres, mint a többi szobrász. Többnyire apróságok, egy fej, egy mellkép, vagy egy ötöd nagyságú alak, teljesen a viasz értelmében mintázva. Itt anyagszerű, bár ő maga tagadja ennek szükségességét a plasztikában. Némely darabja úgy hat ránk, mintha még csak a döntő, a kimagasló formákat mintázta volna meg: a többi fejlesztésre vár. Bizonyos távolságról tekintve, a kiállítás rafinált világításában, csakugyan inkább festői, mint plasztikai hatásokat érzünk s éppen ez az, amire Rosso büszke. Célját teljesen elérte, ha éppen ez volt a célja. Még azt is megállapíthatjuk, hogy teljes készségű mintázó, aki látszólag a legnagyobb könnyedséggel uralkodik a formákon. A hatást azonban, amelyet e leheletes finomsággal mintázott darabok ránk gyakorolnak, nem mondhatjuk merőn újnak. Tényleg viszontlátunk itt valamit, amire a szerző is hivatkozik: az egyiptomi kemény kőből vésett kis figurák forma-elsimítását. Emlékszünk antik fejekre és test-töredékekre is, amelyeket egy ideig a tenger hullámai mostak és hempergettek, ezeken is csak a legerősebb, leginkább kiálló formák maradtak meg, a többit egyenletesre nyaldosta a hullám. Ilyen féle mintázás nem egyszer tér vissza Rosso művein. Kétségtelen, hogy mégis erősen hatnak, bár érezzük, hogy itt szélsőséggel állunk szemközt. Néha szinte azt mondhatnánk - hogy nem is a plasztikai anyag, hanem a modellt körülfogó levegő van itt formába öntve. Az árnyékjátékok egész sorából áll elő Rosso plasztikája. Egyik műve fátyolos női mellszobor: éppen alkalmas téma a szerző számára. Itt az arc formáit nem csak a levegő fogja körül, hanem még a fátyol is enyhíti, simábbra, egyszerűbbre formálja, sejtelmessé teszi, szinte csak érezteti. Mindebből ugyancsak gyászos eredmény származnék, ha Rosso nem volna mestere a mintázásnak. Medardo Rosso úttörő volt: az első impresszionista. Az első, aki szobrokon megvillanó, pillanatnyi látásokat igyekezett visszaadni, formái teljesen amorfak, olyanok, mintha agyaghalmazok vagy sav marta alakzatok lennének.